Aki nem csak a sportért, a fiatalokért él

Minden kornak és nemzetnek megvannak a maga példaképei. Példaképek, akiket mindenki ismer, akikre mindenki felnéz. Ilyen nekünk, magyaroknak Buzánszky Jenő bácsi, a legendás Aranycsapat hátvédje és egyben utolsó élő játékosa, aki aktív sportolóként azért hajtott, dolgozott, hogy egy elnyomó rendszerben is azt érezhessék az emberek, hogy érdemes magyarnak lenni; aki önbizalmat és identitást adott az embereknek, olyan valamit, amit máshol abban az időben nem kaptak, nem kaphattak meg. Buzánszky Jenő bácsi nem „csupán” a magyar sporttörténet élő legendája, hanem egy olyan ember, aki mindnyájunknak példaként szolgál.

Mint ahogy az a dombóvári Illyés Gyula Gimnáziumtól kapott díszoklevélen is szerepel:

„magyarságból jeles,

emberségből kitűnő,

sportszeretetből kimagasló,

sportteljesítményből kiváló.”

A hűség, a kitartás, az emberség és a hazaszeretet embere ő.

1925. május 5-én született Újdombóváron. „3 éves korom óta a labda volt a középpontban. Az elején még a teniszlabda, meg minden olyan kerek eszköz, amit rugdosni lehetett. Majd az első futball labdát 12 éves koromban kaptam húsvéti ajándékba a szüleimtől” – meséli Jenő bácsi dorogi otthonában. Dombóváron az Esterházy Miklós nádor Katolikus Főgimnáziumban érettségizett. Persze nem profi futballistaként kezdte pályafutását; vasutas szülők gyermekeként neki is a MÁV lett az első állomás. Forgalmistaként dolgozott Dombóváron, miközben csatárként focizott a Dombóvári Vasutasban. Ekkor még vasúti tiszt szeretett volna lenni, ezáltal került Pécsre is, a PVSK csapatába Szabó Péter edző kezei alá, ahol már világossá vált: a futball az ő pályája. A vasúti tiszti karriernek egy passzus vetett véget, melyben B-listázták (politikailag megbízhatatlannak titulálták), és felmondtak neki. A vasutas szakmának ezzel búcsút inthetett, de a focinak nem; így került át az első osztályban szereplő Dorogra, amely legnagyobb sikereinek helyszíne lett. 1947-59-ig volt a Dorogi AC játékosa, az itt töltött évek alatt 49-szer (összesen csupán három vereséggel!) játszott a magyar válogatottban, az Aranycsapat alaptizenegyének egyetlen vidéki játékosaként. „Büszke vagyok arra, hogy minden válogatott mérkőzésen ’50-től ’56-ig kezdő voltam, soha nem cseréltek le, végigjátszottam minden mérkőzést” – teszi hozzá a magyar sportlegenda, aki részese volt az Aranycsapat időszakának minden nagy sikernek: olimpiai bajnok (1952), Európa Kupa-győztes (1953), világbajnoki ezüstérmes (1954).

Felújított fotó az Aranycsapatról.

Álló sor: Lóránt Gyula, Buzánszky Jenő, Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor,

Zakariás József, Czibor Zoltán, Bozsik József, Budai II László

Guggolnak: Lantos Mihály, Puskás Ferenc, Grosics Gyula

„Egy dorogi ismerősöm mesélte, hogy amikor egy malajziai emberrel beszélgetett az interneten, és megkérdezte tőle, mit tud az országunkról, a férfi ennyit felelt: kicsi, kommunista, Aranycsapat”– meséli Jenő bácsi. A sport, és ezen belül is a futball mint a legnagyobb tömeget vonzó, tömegszórakoztató eszköz, mindig is fontos szerepet töltött be a társadalomban. Hazánk életében a második világháborút követően kitüntetett szereppel bírtak önbizalmat és reményt adó futballistáink, akiknek köszönhetően a „kicsi” és „kommunista” jelzők mellett az „Aranycsapat” mint fogalom is megjelenhetett a külföldiek Magyarországról alkotott képében. Ám elsősorban mégsem a külföldiek fejében kiharcolt helyért kell példát vennünk az Aranycsapat játékosairól. Hanem arról az elképesztő alázatról, emberségről és hazaszeretetről, amely minden válogatott meccset áthatott, és aminek köszönhetően az évszázad mérkőzéseként emlegetett 1953-as angliai 6:3-as győzelem nem csupán az Aranycsapat győzelme volt, hanem minden magyar magáénak érezhette azt. Jenő bácsi szavaival élve: „A fiataloknak bele kell gondolniuk abba, hogy a sport nem csak a pénzről szól, hanem az emberek számára hozható örömről is. Aki a címeres mezt magára húzza, annak egy országot kell képviselnie és egy országnak kell örömet szerezni, a magyar embereknek – nem csak az országon belül, hanem a határon túli, a világ magyarjainak is – , hogy legyenek büszkék, bárhol is élnek, arra, hogy magyarok.”

Buzánszky Jenő focizik az óvodásokkal egy Ovi-Foci pálya átadóján

A fiatalokról, a fiataloknak, a fiatalokért

Jenő bácsi még 89 évesen is a magyar sportért, illetve annak utánpótlásáért fáradozik, a mai napig aktívan részt vesz a gyerekek sporthoz-focihoz való viszonyának javításában. 2011-ben megalapította az OVI-FOCI Közhasznú Alapítványt, azzal a célkitűzéssel, hogy a gyermekek minél korábban megismerkedhessenek a mozgás örömével; A gyermekek életének első hat évében az egyik legnagyobb változást a mozgás fejlődése jelenti. Amellett, hogy ebben a korban sajátítják el az alapmozgásokat, a sport testi és lelki egészségre gyakorolt hatása sem elhanyagolható. Így nem kérdés, hogy a mozgás szeretetére való nevelést már óvodás korban el kell kezdeni – hogy társadalmunk legfiatalabb tagjai az óvodából kikerülve sportot szerető, mozgást igénylő, testileg és szellemileg friss gyerekként kerüljenek az iskolába. Mindemellett, tegyük hozzá, a magyar sport jövője elképzelhetetlen a felnövekvő generációk sikeres és minél szélesebb körű sportnevelése nélkül.Az alapítványt a legendás Aranycsapat hátvédje, Buzánszky Jenő alapította 2011-ben; az Ovi-Foci Program gyors és hatékony megoldást kínál minden olyan óvoda számára, melyeknek a mindennapos testnevelés szakszerű megvalósítása idáig valamilyen problémába ütközött. A fiataloknak a magyar sportlegenda azt üzeni, hogy sok mindenről le kell tudni mondani annak, akinek megvan a tehetsége. „A sikereket nem adják ingyen. Ha valaki valamit el akar érni, akkor le kell tudni mondani dolgokról” – mondja, majd a sportolóknak címezve iránymutató tanácsként hozzáteszi: „a sport nem önmagáért van, hanem az emberekért, és nem a közönség viszi a futballt a pályára, hanem fordítva.” Mint ahogy ismert, Buzánszky Jenő bácsi az utóbbi időben betegséggel küzd. Ezúton kívánunk neki mihamarabbi gyógyulást és egészséget. Hajrá, Jenő bácsi!

Hírfigyelő Szolgálat