A díj a díjazottat, a díjazott a díjat minősíti

Assange feljelentést tett a Nobel Alapítvány vezetői ellen a békedíj odaítélése miatt

Julian Assange büntetőfeljelentést nyújtott be Svédországban mintegy 30, a Nobel Alapítványhoz köthető személy ellen, amiért szerinte a 2025-ös Nobel-békedíj odaítélése ellentétes Alfred Nobel végrendeletével, és svéd jog szerint hűtlen kezelést, valamint háborús bűnökben való bűnsegédletet valósíthat meg. A beadványt a svéd gazdasági bűnözés elleni hatósághoz és a háborús bűnöket vizsgáló egységhez is benyújtották. Assange álláspontja szerint a díjat olyan politikai szereplők legitimizálására használják, akik háborús cselekményekhez köthetők, ezáltal a béke eszköze háborús propagandává válik.
Zsidó bábok a zsidó hazugságok színházában – Assange és Chomsky
„Noam Chomsky szerint a beoltatlanoknak egyszerűen el kell távolodniuk a társadalomtól: „Hogyan juttathatunk nekik élelmet?” – kérdezi Chomsky. „Nos, ez valójában az ő problémájuk.”

Technokrácia, hamis ígéretek és a központosítás kudarca – Neil Oliver beszélgetése Nick Hudsonnal

Neil Oliver ebben a beszélgetésben Nick Hudson dél-afrikai befektető és gondolkodó előadásának fő állításait bontja ki, amelyek szerint a nyugati társadalmak mély strukturális válságban vannak. Hudson szerint a valóság torzítása – a szigorúan kontrollált média, a cenzúrázott közösségi platformok és az „színészpolitikusok” révén – odáig jutott, hogy a lakosság nagy része elszakadt a valóságtól. A demokrácia szerinte régóta nem működik a meghirdetett módon: a választások manipulálhatók, a valódi hatalom egyre inkább nem választott szereplők kezében összpontosul. A beszélgetés központi eleme a technokrata központosítás kritikája. Hudson álláspontja szerint a mesterséges intelligenciát súlyosan túlértékelik: a jelenlegi nyelvi modellek nem képesek kreatív problémamegoldásra, nem közelítik meg az emberi általános intelligenciát, és elvi lehetőségük sincs „szingularitást” elérni. Az AI-ba áramló hatalmas tőke szerinte súlyos erőforrás- és energia-tévút, amely elszívja a figyelmet és a kapacitást az emberi kreativitástól. 
Hudson élesen bírálja azt a hitet, hogy a világ komplexitása további adatgyűjtéssel, gyorsabb számítással és centralizált irányítással kezelhető lenne. Ezzel szemben azt állítja: a komplex rendszerek csak decentralizáció, szabadság és helyi döntéshozatal mellett működnek. A központosítási kísérletek – digitális személyazonosságokkal, központi banki digitális pénzekkel, megfigyelő rendszerekkel – elkerülhetetlenül kaotikus és végül katasztrofális következményekhez vezetnek, amelyek magukat az eliteket is sújtani fogják. 
A beszélgetés kitér a „rogue” hírszerző közösségek és a globális pénzügyi struktúrák szerepére is. Hudson szerint a hírszerzés és a pénzügyi hatalom két, egymással összefonódó pillért alkot, amelyek felett átláthatatlan hierarchia működik. Történelmi példákon – például az Operation Gladio, a BIS (Nemzetközi Fizetések Bankja) és a „színes forradalmak” – keresztül érvel amellett, hogy ezek az intézmények rendszeresen a nemzeti szuverenitás rovására lépnek fel. 
Végkövetkeztetése szerint valódi változás nem választásoktól várható, hanem attól, ha elegendő ember felismeri a folyamatokat, és következetes, békés nem-együttműködéssel megtöri az „emberellenes” központosítási pályát. A beszélgetés egyszerre borúlátó diagnózis és figyelmeztetés: az AI és a technokrácia nem megoldás, hanem zsákutca – az emberi szabadság és kreativitás marad az egyetlen működő alternatíva.

Neil Oliver: Az idézőjeles „demokrácia” kora lejárt

Neil Oliver szerint a világot irányító elit kifutott az időből. A látszatdemokrácia összeomlott, a választások kiüresedtek, a politikai oldalak felcserélhetők, az irány változatlan. Covid, net zero, háborús hisztéria, cenzúra és gazdasági önfelszámolás: mind ugyanannak a végső projektnek a részei. Oliver állítása szerint a hatalom már nem visszatérésre készül, hanem menekül – miközben „búcsúleveleket” hagy maga után társadalmak, gazdaságok és nemzetek formájában. A jó hír szerinte az, hogy a Nagy Terv kudarcra van ítélve: a rendszer befutott a végállomásra.

Nem a pénz fogy el, hanem a fedezet – megmentheti-e a tokenizáció a pénzügyi rendszert?

A globális pénzügyi rendszer problémáit gyakran túlzott eladósodásként írják le, a valódi szűk keresztmetszet azonban nem a pénz, hanem a használható fedezet (collateral) hiánya. A modern pénzügyek működését nem a klasszikus megtakarítás–hitelezés logikája vezérli, hanem a fedezett mérlegek, a repópiacok, az értékpapír-kölcsönzés és a derivatívák világa. Ezek mind azon múlnak, hogy legyen elegendő, széles körben elfogadott, átláthatóan árazott és gyorsan mozgatható fedezet. Az elmúlt évtizedekben a kormányzati kötvények váltak az „univerzális” fedezetté, ám a banki mérlegkorlátok, a szabályozás és a kamatkockázatok miatt ezek egyre nehezebben keringenek a rendszerben. A repópiac visszatérő zavarai nem tömeges csődökből fakadnak, hanem abból, hogy hirtelen elfogy a megfelelő fedezet vagy az azt közvetíteni képes mérlegkapacitás. A rendszer nem pénzből fogy ki, hanem „mozgástérből”. Ebben a kontextusban értelmezhető a Fed döntése is, hogy leállította a mérlegszűkítést, és rövid lejáratú állampapírokat kezdett vásárolni. Ez nem klasszikus mennyiségi lazítás: nem az eszközárak felpumpálása a cél, hanem az, hogy a rövid távú finanszírozási piacok ne száradjanak ki, miközben a hosszú hozamok továbbra is valódi piaci jelzéseket adhatnak. A lépés hallgatólagos elismerése annak, hogy a rendszer túl közel került a fedezeti korlátaihoz. A hosszabb távú válasz a jegybankok és a BIS szerint egy egységes digitális főkönyv (unified ledger) és az eszközök tokenizációja lehet. Egy ilyen rendszerben a pénz, a bankbetétek, a kötvények és más pénzügyi eszközök ugyanazon digitális „síneken” futnának, valós idejű átláthatósággal. Azonnal látható lenne, ki mit birtokol, mi van már fedezetként lekötve, és milyen újrafelhasználási láncok léteznek. Ez csökkentené a bizonytalanságot, és jelentősen növelné a rendszer hatékony fedezeti kapacitását. A tokenizáció ígérete ennél is nagyobb: olyan valós eszközök – mindenekelőtt az ingatlan – bevonása a fedezeti körbe, amelyek ma nehezen standardizálhatók és mozgósíthatók. Az ingatlanállomány gazdasági értelemben messze meghaladja az államadósság piacát, mégsem használható közvetlenül. Szabványosított, tokenizált követelések (például bérleti cash flow-k) révén ez a vagyon fedezetté válhat. Az európai „build-to-rent” lakáspolitikák és a nagy piaci infrastruktúra-szolgáltatók – például a DTCC – lépései azt mutatják, hogy ez nem elméleti elképzelés, hanem rendszerszintű irányváltás. A fő kockázat nem a technológia, hanem az időzítés. A régi rendszer már feszes, az új még nem áll készen: jogi keretek, politikai konszenzus és teljes körű bevezetés hiányzik. Addig a döntéshozók ideiglenes „hidakkal” – likviditási eszközökkel, mérlegbővítéssel – tartják egyben a rendszert. A pénzügyi világrend átalakítása zajlik, miközben a jelenlegi struktúrát még életben kell tartani. Aki érti ezt az irányt, előnyösebb helyzetből navigálhat a következő évek bizonytalan időszakában.

Alex Krainer: Ez nem területszerző háború, sokkal több annál

A nyugati narratívával szemben az ukrajnai háború Oroszország számára nem elsősorban területszerző konfliktus, hanem jogi és hosszú távú biztonsági kérdés. Alex Krainer értelmezése szerint Moszkva nem „földéhes”, hanem a szuverenitás és a jogi státusz megszilárdítására törekszik. Amint Oroszország saját területének nyilvánította a megszállt régiókat, a kompromisszum lehetősége gyakorlatilag megszűnt: egy állam nem tárgyal arról, amit már a saját hazájának tekint. 
A videó egyik kulcsállítása, hogy az úgynevezett nyugati „biztonsági garanciák” valójában geopolitikai csapdaként működnek. A brit–ukrán, akár száz évre szóló együttműködések – kikötők, repülőterek, stratégiai infrastruktúra feletti ellenőrzéssel – nem Ukrajna védelmét, hanem egy Oroszország elleni tartós előretolt bázis fenntartását szolgálják. Ebben az értelmezésben Ukrajna nem önálló geopolitikai szereplő, hanem eszköz egy nagyobb stratégiai játszmában. Krainer szerint az Egyesült Királyság szerepe ebben meghatározóbb, mint azt a nyilvánosságban elismerik. A 2023-as ukrán ellentámadás idején brit politikai nyomás írta felül az ukrán katonai vezetés óvatosságát, sőt amerikai katonai álláspontot is. Ez rávilágít arra, hogy a konfliktus irányítása nem kizárólag Kijev vagy Washington kezében van. 
A történelmi háttér sem új: a brit geopolitikai gondolkodás több mint egy évszázada Oroszországot – tágabban az eurázsiai „szárazföldi hatalmat” – tekinti fő stratégiai kihívásnak. Halford Mackinder „heartland” elmélete óta a cél változatlan: megakadályozni egy erős eurázsiai hatalom felemelkedését, állandó válsággócokkal és proxy-konfliktusokkal gyengítve azt. Ukrajna ebben a logikában nem cél, hanem eszköz. 
A videó végkövetkeztetése kijózanító: a háború nem a gyors győzelemről vagy békéről szól, hanem egy elhúzódó, kimerítő stratégia része. A tét nem csupán Ukrajna jövője, hanem az, hogy ki írja a globális szabályokat egy többpólusúvá váló világban.