A globális pénzügyi rendszer problémáit gyakran túlzott eladósodásként írják le, a valódi szűk keresztmetszet azonban nem a pénz, hanem a használható fedezet (collateral) hiánya. A modern pénzügyek működését nem a klasszikus megtakarítás–hitelezés logikája vezérli, hanem a fedezett mérlegek, a repópiacok, az értékpapír-kölcsönzés és a derivatívák világa. Ezek mind azon múlnak, hogy legyen elegendő, széles körben elfogadott, átláthatóan árazott és gyorsan mozgatható fedezet. Az elmúlt évtizedekben a kormányzati kötvények váltak az „univerzális” fedezetté, ám a banki mérlegkorlátok, a szabályozás és a kamatkockázatok miatt ezek egyre nehezebben keringenek a rendszerben. A repópiac visszatérő zavarai nem tömeges csődökből fakadnak, hanem abból, hogy hirtelen elfogy a megfelelő fedezet vagy az azt közvetíteni képes mérlegkapacitás. A rendszer nem pénzből fogy ki, hanem „mozgástérből”. Ebben a kontextusban értelmezhető a Fed döntése is, hogy leállította a mérlegszűkítést, és rövid lejáratú állampapírokat kezdett vásárolni. Ez nem klasszikus mennyiségi lazítás: nem az eszközárak felpumpálása a cél, hanem az, hogy a rövid távú finanszírozási piacok ne száradjanak ki, miközben a hosszú hozamok továbbra is valódi piaci jelzéseket adhatnak. A lépés hallgatólagos elismerése annak, hogy a rendszer túl közel került a fedezeti korlátaihoz. A hosszabb távú válasz a jegybankok és a BIS szerint egy egységes digitális főkönyv (unified ledger) és az eszközök tokenizációja lehet. Egy ilyen rendszerben a pénz, a bankbetétek, a kötvények és más pénzügyi eszközök ugyanazon digitális „síneken” futnának, valós idejű átláthatósággal. Azonnal látható lenne, ki mit birtokol, mi van már fedezetként lekötve, és milyen újrafelhasználási láncok léteznek. Ez csökkentené a bizonytalanságot, és jelentősen növelné a rendszer hatékony fedezeti kapacitását. A tokenizáció ígérete ennél is nagyobb: olyan valós eszközök – mindenekelőtt az ingatlan – bevonása a fedezeti körbe, amelyek ma nehezen standardizálhatók és mozgósíthatók. Az ingatlanállomány gazdasági értelemben messze meghaladja az államadósság piacát, mégsem használható közvetlenül. Szabványosított, tokenizált követelések (például bérleti cash flow-k) révén ez a vagyon fedezetté válhat. Az európai „build-to-rent” lakáspolitikák és a nagy piaci infrastruktúra-szolgáltatók – például a DTCC – lépései azt mutatják, hogy ez nem elméleti elképzelés, hanem rendszerszintű irányváltás. A fő kockázat nem a technológia, hanem az időzítés. A régi rendszer már feszes, az új még nem áll készen: jogi keretek, politikai konszenzus és teljes körű bevezetés hiányzik. Addig a döntéshozók ideiglenes „hidakkal” – likviditási eszközökkel, mérlegbővítéssel – tartják egyben a rendszert. A pénzügyi világrend átalakítása zajlik, miközben a jelenlegi struktúrát még életben kell tartani. Aki érti ezt az irányt, előnyösebb helyzetből navigálhat a következő évek bizonytalan időszakában.
2025. december 20., szombat
Alex Krainer: Ez nem területszerző háború, sokkal több annál
A nyugati narratívával szemben az ukrajnai háború Oroszország számára nem elsősorban területszerző konfliktus, hanem jogi és hosszú távú biztonsági kérdés. Alex Krainer értelmezése szerint Moszkva nem „földéhes”, hanem a szuverenitás és a jogi státusz megszilárdítására törekszik. Amint Oroszország saját területének nyilvánította a megszállt régiókat, a kompromisszum lehetősége gyakorlatilag megszűnt: egy állam nem tárgyal arról, amit már a saját hazájának tekint.
A videó egyik kulcsállítása, hogy az úgynevezett nyugati „biztonsági garanciák” valójában geopolitikai csapdaként működnek. A brit–ukrán, akár száz évre szóló együttműködések – kikötők, repülőterek, stratégiai infrastruktúra feletti ellenőrzéssel – nem Ukrajna védelmét, hanem egy Oroszország elleni tartós előretolt bázis fenntartását szolgálják. Ebben az értelmezésben Ukrajna nem önálló geopolitikai szereplő, hanem eszköz egy nagyobb stratégiai játszmában. Krainer szerint az Egyesült Királyság szerepe ebben meghatározóbb, mint azt a nyilvánosságban elismerik. A 2023-as ukrán ellentámadás idején brit politikai nyomás írta felül az ukrán katonai vezetés óvatosságát, sőt amerikai katonai álláspontot is. Ez rávilágít arra, hogy a konfliktus irányítása nem kizárólag Kijev vagy Washington kezében van.
A történelmi háttér sem új: a brit geopolitikai gondolkodás több mint egy évszázada Oroszországot – tágabban az eurázsiai „szárazföldi hatalmat” – tekinti fő stratégiai kihívásnak. Halford Mackinder „heartland” elmélete óta a cél változatlan: megakadályozni egy erős eurázsiai hatalom felemelkedését, állandó válsággócokkal és proxy-konfliktusokkal gyengítve azt. Ukrajna ebben a logikában nem cél, hanem eszköz.
A videó végkövetkeztetése kijózanító: a háború nem a gyors győzelemről vagy békéről szól, hanem egy elhúzódó, kimerítő stratégia része. A tét nem csupán Ukrajna jövője, hanem az, hogy ki írja a globális szabályokat egy többpólusúvá váló világban.