A
 transzatlanti szabadkereskedelmi partnerség (TTIP) a nemzeti  
szuverenitást és a nemzetnek azt a jogát veszélyezteti, hogy maga  
gyakorolja a saját életfeltételei fölötti ellenőrzést. 
 A szerző az LMP II. kerületi önkormányzati képviselője.
*
 "A jó szomszédság záloga a jó kerítés." (Robert Frost)

 
 Úgy
 tűnik, hogy az egyébként olyan határozottnak tűnő Orbán-kormány még  
mindig nem alakította ki végleges álláspontját az EU-USA  
szabadkereskedelmi egyezménnyel kapcsolatban. Rogán Antal a kormánypárt 
 frakcióvezetője, miután nem írta alá az LMP parlamenti vitanapot  
kezdeményező indítványát, hirtelen nyílt vitát szorgalmaz a TTIP-val  
kapcsolatban. Orbán Viktor pedig kijelentette, hogy a magyar kormány  
ragaszkodik "az államok szuverén igazságszolgáltatási rendszeréhez". 
 Tavaly október 22.-én Szijjártó Péter még arról beszélt, hogy  
"elkötelezettek vagyunk a TTIP iránt". Sőt, Wintermantel Péter külügyi  
államtitkár 2014 márciusában offenzív támogatásáról biztosította a  
TTIP-t az EU kereskedelmi minisztereinek találkozóján. Valószínű, hogy a
  kormány még nem döntötte el, miért cserébe, mivel szembeni  
visszavonulásként vagy minek a kompenzálásaként fogja majd megtámogatni a
  TTIP-t, népszavazás, különösebb nyílt vita, vagy a népakarat bármilyen
  különösebb kifejeződése nélkül. Pedig ez az egyezmény fontosabb annál,
  minthogy a pávatánc egyik egyszerű elemeként tekintsenek rá, hiszen a 
 TTIP a nemzeti szuverenitást és a nemzetnek azt a jogát veszélyezteti, 
 hogy maga gyakorolja a saját életfeltételei fölötti ellenőrzést. 
 Ma már aligha kétséges, hogy nem lehet a TTIP-t úgy elfogadni, hogy ne 
 csorbuljon a nemzetállamok szuverén igazságszolgáltatási rendszere,  
hiszen az egyezmény leglényegesebb pontjai közé tartozik az ISDS, amely:
  a nemzeti igazságszolgáltatási szintről egy ellenőrizhetetlen, a  
multinacionális cégeknek kedvezőbb terepre, választott, vagyis  
magánbíróságokra bízná a jogviták eldöntését. Az ISDS célja ugyanis  
annak megakadályozása, hogy egy ország igazságszolgáltatásán keresztül  
diszkriminálhasson külföldi cégeket, ami azt jelenti, hogy a külföldi  
vállalatokat egyenlő szintre hozza a nemzeti kormányokkal. Ez a fajta  
magánbíráskodás nem példanélküli, sőt a korábbi szabadkereskedelmi  
egyezmények és a WTO működésének is szerves részét képezi. Pontosan  
ezért, mielőtt elvi vitába kezdenénk a fentiekről, vagyis arról ejtenénk
  szót, milyen jogon perelhet egy vállalat egy kormányt, érdemes egy  
pillantást vetnünk arra, milyen tanulságokat szűrhetünk le az eddigi  
hasonló eljárásokból.

 
 
Célszerű tehát a TTIP-hoz legjobban hasonlatos NAFTA eseteit górcső alá 
 venni. A NAFTA 11-es fejezete, amely a konfliktusrendezésről szól,  
csupán a kodifikált szövege alapján, első olvasatra, semmi különösebben 
 vállalhatatlant nem tartalmaz. Ugyanakkor pont a szövegben szereplő  
nehezen definiálható fogalmak és a tág értelmezési lehetőségeket  
magukban rejlő megfogalmazások miatt vált ez a jogszabályi fejezet a  
vállalatok jogait a nemzeti szuverenitással szemben igencsak  
engedékenyen értelmező rendelkezések szinonimájává. Ezért, ha a TTIP  
részei szövegszerűen elénk kerülnek majd, nem csak arra kell figyelnünk,
  amit a jogszabály szövegszerűen tartalmaz, hanem arra is amit nem zár 
 ki, illetve nem tilt meg. 
 A NAFTA elfogadásakor politikai támogatói azt hangsúlyozták, hogy ez  
lesz az a kereskedelmi egyezmény, ami a lehető legzöldebb lesz, mert  
mindegyik résztvevő államnak meghagyja a jogát az önrendelkezése  
természeti erőforrási felett. Azt is állították, hogy nem csökkennek  
majd a tőke szabad mozgásának rovására a természetet védő előírások,  
egyszóval mindenki jól jár majd vele. Igazi win-win helyzetet  
teremtenek. Egy amerikai mondás szerint: a torta is megmarad és jól is  
lakunk. Több olyan eset is előfordult azonban, ami cáfolja a fenti  
optimista várakozásokat. A túl lazán megfogalmazott 11-es fejezetre  
hivatkozva multinacionális vállalatok több esetben is pereltek azért  
államokat, mert azok természetvédelmi szabályai gátolták, vagy  
nehezítették haszonszerzésüket. Érdemes jól az agyunkba vésnünk, az  
egyik ilyen ügyekre szakosodott sztárügyvédük szavait. 
 Barry Appleton, az EthylCorp ügyvédje, mondta: "Az sem számítana, ha a 
 gyermekeknek szánt reggeli müzlikben felhasználni kívánt anyag 
folyékony  plutónium lenne. Ha a [kanadai] kormány betilt egy anyagot, 
ami miatt  egy USA-ból származó cég profitot veszt, akkor a NAFTA 
alapján az a cég  kárpótlást követelhet." 
 Ez több esetben meg is történt. Mindaz, ami a TTIP és a korlátlan 
szabad  kereskedelem támogatói szerint csak a zöld fundamentalisták 
rémálmaiban  fordul elő: vagyis, hogy egy multinacionális cég egy 
szuverén állam  természetvédelmi szabályzata miatt, a haszonszerzéshez 
való jogára  hivatkozva perel és nyer, többször is előfordult. Elég, ha a
 Metalclad  Corp. v. Mexico vagy az S.D. Myers Inc. v. Canada perekre 
gondolunk. Az  S.D. Myers Inc. v. Canada perben a felperes egy amerikai 
hulladékkezelő  cég volt, amely PCB hulladékkal foglalkozott. Miután nem
 volt elég  sikeres, székhelyét az Egyesült Államokból Kanadába helyezte
 át.  1989-ben azonban Kanada aláírta a veszélyes hulladékok kezeléséről
 és  szállításáról szóló Bázeli egyezményt, aminek a betartatása miatt a
  kanadai környezetvédelmi miniszter egy átmeneti rendeletben 
megtiltotta a  PCB exportját. Ez sértette Meyers üzleti érdekeit, ezért 
az S.D. Meyers  a NAFTA 11-es bekezdés egyes előírásainak megsértése 
miatt pert  indította kanadai állam ellen. A magánbíróság úgy találta, 
hogy bár a  kanadai kormány motivációja megfelelt a NAFTA által előírt 
elveknek, az  átmeneti rendelkezés azonban sértette a NAFTA 1102-es 
pontját, így  Kanadát 6 millió kanadai dollárt megfizetésére 
kötelezte.2005-ig 42  hasonló keresetet nyújtottak be a NAFTA-ban részt 
vevő három kormány  ellen, ezek közül 11 zárult le, és $35 millió 
dollárt ítéltek meg az öt  nyertes multinacionális vállaltnak. Az 
Egyesült Államok eddig több mint $  3 milliót költött a NAFTA 11-es 
bekezdésére hivatkozó perek jogi  költségére. 
 Ezek a jogi eljárások arra hívják fel a figyelmünket, hogy sok esetben 
 ütközik egymással a tőke egyre szabadabb áramlásához fűződő érdek és az
  egyes közösségeknek az a joga, hogy természeti értékei felett  
rendelkezhessen. A NAFTA megkötése idején a nehezen meghatározható  
fenntartható fejlődéssel kapcsolatos közbeszéd a stockholmi deklaráció  
és a riói találkozó hatására épp a fénykorát élte, így e köré a fogalom 
 köré fonták az egyezmény megkötői politikai érveiket. A NAFTA  
preambuluma célként tűzte ki a fenntartható fejlődést, és Clinton elnök 
 kezdeményezésére a három aláíró ország még egy fenntarthatósági  
mellékegyezményt is elfogadott. A fenntarthatósági retorika szerves  
részét képezte a NAFTA elfogattatásának, és ezzel az előbb említett  
kibékíthetetlen ellentét elfedésére szolgált. A fenntarthatósági  
mellékegyezmény a természetvédelem legfontosabb kérdéseit nem  
érinttette, arról csak a fent említett 11-es bekezdésben volt szó. Azt a
  dilemmát, hogy végső soron ki mond ja majd ki a döntő szót egy adott  
terület természeti értékeiről, az ott elő közösség, vagy az ott hasznot 
 szerezni kívánó multinacionális vállaltok, a választott 
magánbíróságokra  bízta. Pedig ez az egyik leginkább húsba vágó kérdés, 
mert végső soron  az életünk minőségéről szól., amire a NAFTA-ban nem 
azzal kapunk ha  választ ha megnézzük, mi következik az eddigi 
magánbírósági  gyakorlatból. Noam Chomsky ezt úgy fogalmazta meg, hogy a
 NAFTA-ban  korlátlan lehetőség van a népek azon törekevéseinek 
aláásására, amelyek  az életminőségük megvédését célozzák. 
 A neoliberálisok szerint, ugyanakkor a NAFTA és a TTIP között olyan sok
 a  különbség, hogy nem is lehet párhuzamot vonni közöttük. A NAFTA 
három  gazdasági erejét tekintve nagyon különböző ország között jött 
létre, míg  az EU 27 tagállama és az USA a fenti érveket megfogalmazók 
szerint nem  különbözik lényegesen egymástól. Különös érvelés ez, ha 
például  Magyarország és az Egyesült Államok gazdasági erejét vetjük 
össze. A  Lengyel Külügyi Intézet, amely többször is a TTIP mellett 
érvelt,  ugyanakkor egy "A NAFTA-tól a TTP-n át a TTIP-ig" című cikkében
 épp  azzal érvel az egyezmény mellett, hogy rámutat, a két kereskedelmi
  egyezmény hasonlóságaira. 
 A TTIP támogatói arra is hivatkozni szoktak, hogy a NAFTA-val  
ellentétben, a nagy cégek az USA-EU kereskedelemben eddig is ki tudták  
küszöbölni a szabályozási és vámbeli különbségeket, így a megkötendő  
egyezmény elsősorban a kis és közepes vállalkozásokat hozza kedvező  
helyzetbe. Ezt cáfolja Reinhard Bütikofer, a német zöldek európai  
parlamenti képviselője, aki szerint az egyezmény kis és közepes  
vállalkozásokról szóló tervezett fejezete csupán az információcsere  
gyorsításához szüksége szándéknyilatkozatokat tartalmazza a jelen állás 
 szerint, ami a képviselő szerint "nem igazán eget rengetően előnyös a  
kis és középvállalkozások számára." 
 Vajon mire gondolhattak az egyezmény támogatói, amikor a KKV-k központi
  szerepéről beszélnek? Természetesen a lényeg itt is az ISDS fejezetben
  van, mert a KKV szempontjából az valóban újdonság lenne, ha a számukra
  anyagilag eddig elérhetetlen magánvád-bíróságokhoz tudnának fordulni, 
az  állítólag csökkenő perköltségek miatt, és így "befektetéseik  
biztonságosabbá" válhatnak. A perköltségek csökkentését úgy kívánják  
elérni, hogy a szokásos három helyett mindössze egy választott bíró  
döntene, ahogy azt a CETA esetében be is terjesztették. Mindez azzal a  
következménnyel is járhatna, hogy drámain megemelkednének a  
nemzetállamok ellen indított perek. Az egyetlen bíró pedig tovább  
növelné a visszaélések lehetőséget. Az ISDS ilyen irányú  
megváltoztatása, csak tovább növelné az amúgy is jelentős kockázatokat. 
 Gus Van Harten professzor arra is figyelmeztet, hogy a választott bírók
  többször olyan ügyvédek közül kerülnek ki, akik amúgy, más, hasonló  
ügyekben visznek peres ügyeket a m agánvádhatóságok elé, ami egy  
normálisan működő jogrendszerben összeférhetetlen lenne. Az  
összeférhetetlenség és a kiszolgáltatottság csak nőne, ha egy választott
  bíró ítélne, az eddigi három helyett, akik kölcsönösen ellenőrizték  
egymást. 
 Van Harten arra
 is rámutat, hogy a választott bíróságokra olyan  kereskedelmi 
szerződések esetében játszanak fontos szerepet, ahol az  egyik fél 
nemzeti bírósága megbízhatatlan és ezért feltételezhető, hogy a  
külföldi vállalkozásokat diszkriminatív módon kezeli. Ugyanakkor sem az 
 USA sem az EU tagállamai nem minősülnek ilyeneknek, így ennek a  
jogintézménynek nincs jogalapja egy EU-USA szabadkereskedelmi  
egyezményben. Ha visszagondolunk a NAFTA -ra, illetve annak a 11.-ik  
bekezdésére, Kanada és az Egyesült Államok sem tűnt instabil  
jogrendszerrel rendelkező országoknak. Mégis a NAFTA keretében történtek
  azt mutatják, hogy a választott bíróságok, különösen egy nagyon  
általánosan megfogalmazott, tág értelmezésre lehetőséget adó egyezményi 
 környezetben az esetek döntő többségében a vállalkozásoknak kedveznek a
  nemzetállamokkal és a helyi közösségekkel szemben. 
 A TTIP mellett érvelők közül egyesek azt állítják, hogy nincs  
ellentmondás az életminőség feltételeit szem előtt tartó szabályozások  
és a tőke egyre szabadabb áramlása között. Lesznek olyanok is, akik arra
  hivatkoznak majd, hogy a fenti ellentétpár megfogalmazása, csak a  
szabad kereskedelmet ellenző nacionalisták érdeke és AlGore-ra  
hivatkoznak, majd a NAFTA mellett érvelve azt állította:a  
"protekcionizmus csak a jóléttől véd meg minket." Lesznek olyanok, akik 
 szerint nemhogy csökkenni, hanem éppenséggel növekedni fognak a  
lehetőségek, ami jó hatással lesz majd a természetvédelmi előírásokra,  
vagyis az egyezmény "zöld"szempontból is jó lesz. Ezek az érvek mind  
ugyanígy elhangzottak a NAFTA-val kapcsolatos vitákban. 
 Ugyanakkor, bár az amerikaiak szerint van olyan, hogy a torta is  
megmarad, és meg is esszük, mi pontosan tudjuk, hogy nem marad meg a  
torta, ha megesszük. Nem lehet mindent egyszerre, és hogyha a tőke  
szabad mozgását helyezzük előtérbe, el fogjuk veszíteni az  
ellenőrzésünket a természetvédelmi szabályozások felett, és ezáltal nem 
 lesz lehetőségünk, hogy életminőségünket a saját igényeinknek  
megfelelően alakítsuk.

mandiner