Oroszország 2008 óta ötödik alkalommal javasolta, hogy tárgyaljon az Egyesült Államokkal a biztonsági megállapodásokról, ezúttal Vlagyimir Putyin elnök 2024. június 14-én tett javaslataiban. Korábban négy alkalommal az USA elutasította a tárgyalásokra vonatkozó ajánlatot, és a neokonok stratégiáját választotta, hogy háború és titkos műveletek révén meggyengítse vagy feldarabolja Oroszországot.
Az amerikai neokon taktika katasztrofális kudarcot vallott, pusztítást okozva ezzel Ukrajnának, és veszélyeztetve az egész világot. A sok háborúskodás után itt az ideje, hogy Biden tárgyalásokat kezdjen a békéről Oroszországgal.
A hidegháború vége óta az USA nagy stratégiája Oroszország meggyengítése. Már 1992-ben az akkori védelmi miniszter, Richard Cheney úgy vélekedett, hogy a Szovjetunió 1991-es szétesése után Oroszországot is fel kell darabolni.
Zbigniew Brzezinski 1997-ben úgy vélte, hogy Oroszországot három lazán konföderált egységre kell felosztani, Oroszország Európára, Szibériára és a távol-keleti országokra.
1999-ben az Egyesült Államok vezette NATO-szövetség 78 napon keresztül bombázta Oroszország szövetségesét, Szerbiát, hogy Szerbiát szétverje, és egy hatalmas NATO katonai bázist telepítsen a szakadár Koszovóba. Az amerikai katonai-ipari komplexum vezetői a 2000-es évek elején hangosan támogatták az Oroszország elleni csecsen háborút.
Az Oroszországgal szembeni amerikai előretörések biztosítása érdekében Washington agresszívan szorgalmazta a NATO bővítését, annak ellenére, hogy Mihail Gorbacsovnak és Borisz Jelcinnek azt ígérte, hogy a NATO egy centit sem mozdul Németországtól keletre. Az USA leginkább azzal a szándékkal erőltette a NATO bővítését Ukrajnára és Grúziára, hogy a krími Szevasztopolban lévő orosz haditengerészeti flottát NATO-államokkal veszi körül: Ukrajna, Románia (NATO-tag 2004), Bulgária (NATO-tag 2004), Törökország (NATO-tag 1952) és Grúzia, egy ötlet, amely egyenesen a Brit Birodalom krími háború (1853-6) játékkönyvéből származik.
Brzezinski 1997-ben meghatározta a NATO-bővítés kronológiáját, beleértve Ukrajna 2005-2010 közötti NATO-tagságát. Az USA a 2008-as bukaresti NATO-csúcstalálkozón valóban javasolta Ukrajna és Grúzia NATO-tagságát. 2020-ig a NATO valójában 14 közép-európai, kelet-európai és volt szovjet országgal bővült (1999-ben a Cseh Köztársaság, Magyarország és Lengyelország; 2004-ben Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia és Szlovénia; 2009-ben Albánia és Horvátország; 2017-ben Montenegró; 2020-ban Észak-Macedónia), miközben Ukrajna és Grúzia számára ígért jövőbeli tagságot.
Röviden, a 30 éves amerikai projekt, amelyet eredetileg Cheney és a neokonok kovácsoltak ki, és azóta is következetesen folytatnak, Oroszország meggyengítésére vagy akár feldarabolására irányul, Oroszországot NATO-erőkkel veszik körül, és Oroszországot harcoló hatalomnak állítják be.
Az orosz vezetők többször javasolták, hogy olyan biztonsági megállapodásokról tárgyaljanak Európával és az Egyesült Államokkal, amelyek minden érintett ország, nem csak a NATO-blokk biztonságát szolgálnák. A neokonok játéktervétől vezérelve az USA minden alkalommal elutasította a tárgyalásokat, miközben megpróbálta Oroszországra hárítani a felelősséget a tárgyalások elmaradásáért.
2008 júniusában, amikor az USA arra készült, hogy a NATO-t Ukrajnára és Grúziára is kiterjeszti, Dmitrij Medvegyev orosz elnök javaslatot tett egy európai biztonsági szerződésre, amelyben kollektív biztonságot és a NATO egyoldalúságának megszüntetését követelte. Elég, ha csak annyit mondunk, hogy az Egyesült Államok egyáltalán nem mutatott érdeklődést az orosz javaslatok iránt, és ehelyett folytatta a NATO-bővítésre vonatkozó, régóta dédelgetett terveit.
A második orosz tárgyalási javaslat Putyintól származott, miután 2014 februárjában erőszakkal megbuktatták Viktor Janukovics ukrán elnököt, az amerikai kormány aktív cinkosságával, ha nem egyenesen irányításával. Az amerikai cinkosságot közelről láthattam, amikor a puccs utáni kormány meghívott engem sürgős gazdasági megbeszélésekre. Amikor megérkeztem Kijevbe, a Majdanra vittek, ahol közvetlenül beszámoltak a Majdan-tüntetés amerikai finanszírozásáról.
A puccsban való amerikai bűnrészesség bizonyítéka elsöprő. Victoria Nuland helyettes külügyminisztert 2014 januárjában egy telefonvonalon rajtakapták, amint az ukrajnai kormányváltást tervezgette. Eközben amerikai szenátorok személyesen mentek Kijevbe, hogy szítsák a tüntetéseket (hasonlóan ahhoz, mintha 2021. január 6-án kínai vagy orosz politikai vezetők jönnének Washingtonba, hogy felhergeljék a tömeget). 2014. február 21-én az európaiak, az USA és Oroszország közvetítettek egy megállapodást Janukovicscsal, amelyben Janukovics beleegyezett az előrehozott választásokba. A puccsisták azonban még aznap felrúgták az alkut, elfoglalták a kormányépületeket, további erőszakkal fenyegetőztek, és másnap leváltották Janukovicsot. Az USA támogatta a puccsot, és azonnal elismerte az új kormányt.
Véleményem szerint ez egy szokásos CIA-vezette titkos rendszerváltási művelet volt, amelyből több tucat volt világszerte, beleértve a Lindsey O'Rourke professzor által aprólékosan dokumentált hatvannégy epizódot 1947 és 1989 között.
A titkos rendszerváltó műveletek természetesen nem igazán rejtőznek el a szem elől, de az amerikai kormány hangosan tagadja szerepét, minden dokumentumot szigorúan bizalmasan kezel, és szisztematikusan gázosítja a világot: "Ne higgyétek el, amit a saját szemetekkel tisztán láttok! Az USA-nak semmi köze ehhez".
A műveletek részletei azonban végül a szemtanúk, a feljelentők, az információszabadságról szóló törvény alapján a dokumentumok kényszerű kiadása, a dokumentumok évekkel vagy évtizedekkel későbbi titkosításának feloldása és az emlékiratok révén mégiscsak kiderülnek, de mindezek túl későn a valódi elszámoltatáshoz.
Az erőszakos puccs mindenesetre arra késztette a kelet-ukrajnai oroszok lakta Donbász régiót, hogy elszakadjon a puccsistáktól, akik közül sokan szélsőségesen oroszgyűlölő nacionalisták voltak, és néhányan olyan erőszakos csoportokban, amelyeknek a múltban náci SS-kapcsolataik voltak. A puccsisták szinte azonnal lépéseket tettek az orosz nyelv használatának visszaszorítására még az orosz nyelvű Donbászban is. A következő hónapokban és években a kijevi kormány katonai hadjáratot indított a szakadár régiók visszafoglalására, neonáci félkatonai egységeket és amerikai fegyvereket bevetve.
2014 folyamán Putyin többször is tárgyalásos békére szólított fel, ami 2015 februárjában a Donbasz autonómiáján és a mindkét fél által elkövetett erőszak beszüntetésén alapuló Minszk II. megállapodáshoz vezetett. Oroszország nem követelte a Donbászt orosz területként, hanem autonómiát és az Ukrajnán belüli orosz nemzetiségűek védelmét szorgalmazta.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa jóváhagyta a Minszk II. megállapodást, de az amerikai neokonok magánemberként aláásták azt. Évekkel később Angela Merkel kancellár kimondta az igazságot. A nyugati fél a megállapodást nem ünnepélyes szerződésként, hanem halogató taktikaként kezelte, hogy "időt adjon" Ukrajnának katonai erejének kiépítésére. Eközben 2014 és 2021 között mintegy 14 000 ember halt meg a donbászi harcokban.
A Minszk II. megállapodás végleges összeomlása után Putyin 2021 decemberében ismét tárgyalásokat javasolt az Egyesült Államoknak. Ekkorra a kérdések már túlmutattak a NATO-bővítésen, és a nukleáris fegyverkezés alapvető kérdéseire is kiterjedtek. Az amerikai neokonok lépésről lépésre feladták a nukleáris fegyverzetellenőrzést Oroszországgal szemben: az USA 2002-ben egyoldalúan felhagyott a ballisztikus rakéták elleni (ABM) szerződéssel, 2010-től Aegis rakétákat helyezett el Lengyelországban és Romániában, 2019-ben pedig kisétált a közepes nukleáris erőkről szóló (INF) szerződésből.
E súlyos aggodalmakra tekintettel Putyin 2021. december 15-én letette az asztalra az "Amerikai Egyesült Államok és az Orosz Föderáció közötti biztonsági garanciákról szóló szerződés" tervezetét. Az asztalon lévő legközvetlenebb kérdés (a szerződéstervezet 4. cikke) a NATO Ukrajnára való kiterjesztésére irányuló amerikai kísérlet megszüntetése volt. 2021 végén felhívtam Jake Sullivan amerikai nemzetbiztonsági tanácsadót, hogy megpróbáljam meggyőzni a Biden-féle Fehér Házat, hogy lépjen be a tárgyalásokba. A fő tanácsom az volt, hogy inkább Ukrajna semlegességének elfogadásával kerüljék el a háborút Ukrajnában, mint a NATO-tagsággal, ami Oroszország számára világos vörös vonalat jelentett.
A Fehér Ház határozottan elutasította a tanácsot, figyelemre méltóan (és tompán) azt állítva, hogy a NATO ukrajnai bővítése nem tartozik Oroszországra! Mégis mit szólna az USA, ha a nyugati félteke valamelyik országa úgy döntene, hogy kínai vagy orosz bázisokat fogadna be? Azt mondaná a Fehér Ház, a Külügyminisztérium vagy a Kongresszus, hogy "ez így van rendjén, ez csak Oroszország vagy Kína és a fogadó ország ügye"? Nem. 1962-ben a világ majdnem eljutott a nukleáris armageddonig, amikor a Szovjetunió atomrakétákat helyezett el Kubában, az Egyesült Államok pedig tengeri karantént rendelt el, és háborúval fenyegetőzött, ha az oroszok nem távolítják el a rakétákat. Az amerikai katonai szövetségnek éppúgy nincs helye Ukrajnában, mint ahogy az orosz vagy a kínai hadseregnek sincs helye az amerikai határ közelében.
Putyin negyedik tárgyalási ajánlatára 2022 márciusában került sor, amikor Oroszország és Ukrajna csaknem békeszerződést kötött, alig néhány héttel a 2022. február 24-én kezdődött orosz különleges katonai művelet kezdete után. Oroszország ismét egy nagy dolgot akart: Ukrajna semlegességét, vagyis azt, hogy ne legyen NATO-tag, és ne fogadjon amerikai rakétákat Oroszország határán.
Zelenszkij ukrán elnök gyorsan elfogadta Ukrajna semlegességét, Ukrajna és Oroszország pedig a török külügyminisztérium ügyes közvetítésével papírt cserélt. Aztán március végén Ukrajna hirtelen felhagyott a tárgyalásokkal.
Boris Johnson brit miniszterelnök, a krími háborúig (1853-6) visszanyúló brit oroszellenes háborús uszítás hagyományait követve, valósággal Kijevbe repült, hogy figyelmeztesse Zelenszkijt a semlegességre és annak fontosságára, hogy Ukrajna a csatatéren legyőzze Oroszországot. Azóta Ukrajna mintegy 500 000 halottat vesztett, és a csatatéren kötélnek áll.
Most itt van Oroszország ötödik tárgyalási ajánlata, amelyet maga Putyin magyarázott el világosan és érthetően az orosz külügyminisztériumban június 14-én a diplomatáknak tartott beszédében. Putyin ismertette Oroszország javasolt feltételeit az ukrajnai háború befejezésére.
"Ukrajnának semleges, el nem kötelezett státuszt kell elfogadnia, atomfegyvermentesnek kell lennie, és demilitarizáción és nácizálásmentesítésen kell átesnie" - mondta Putyin. "Ezekről a paraméterekről a 2022-es isztambuli tárgyalások során nagyjából megállapodtak, beleértve a demilitarizáció konkrét részleteit, például a tankok és más katonai felszerelések elfogadott számát. Minden pontban konszenzusra jutottunk.
"Természetesen az ukrajnai orosz ajkú polgárok jogait, szabadságát és érdekeit teljes mértékben meg kell védeni" - folytatta. "El kell ismerni az új területi realitásokat, beleértve a Krím, Szevasztopol, a Donyecki és Luganszki Népköztársaságok, Herszon és Zaporozsjei területeknek az Orosz Föderáció részeként való státuszát. Ezeket az alapelveket a jövőben alapvető nemzetközi megállapodásokkal kell hivatalossá tenni. Természetesen ez magával vonja az Oroszországgal szembeni összes nyugati szankció megszüntetését is".
Hadd mondjak néhány szót a tárgyalásokról.
Oroszország javaslataira most a tárgyalóasztalnál az USA és Ukrajna javaslataival kell válaszolni. A Fehér Ház teljesen téved, ha csak azért kerüli meg a tárgyalásokat, mert nem ért egyet az orosz javaslatokkal. A saját javaslatait kellene előterjesztenie, és hozzá kellene látnia a háború befejezéséről szóló tárgyalásokhoz.
Oroszország számára három alapvető kérdés van: Ukrajna semlegessége (nem NATO-bővítés), a Krím orosz kézben maradása, valamint a kelet- és dél-ukrajnai határok megváltoztatása. Az első kettő szinte biztosan nem tárgyalható. A NATO-bővítés befejezése az alapvető casus belli. A Krím Oroszország számára is kulcsfontosságú, mivel a Krím 1783 óta Oroszország fekete-tengeri flottájának ad otthont, és alapvető fontosságú Oroszország nemzetbiztonsága szempontjából.
A harmadik központi kérdés, Kelet- és Dél-Ukrajna határai a tárgyalások egyik kulcspontja lesz. Az USA nem tehet úgy, mintha a határok szent és sérthetetlenek lennének, miután a NATO 1999-ben lebombázta Szerbiát, hogy feladja Koszovót, és miután az USA nyomást gyakorolt Szudánra, hogy feladja Dél-Szudánt. Igen, Ukrajna határait a 10 éves háború, a harctéri helyzet, a helyi lakosság döntései és a tárgyalóasztalnál tett kompromisszumok eredményeként újra fogják rajzolni.
Bidennek el kell fogadnia, hogy a tárgyalások nem a gyengeség jelei. Ahogy Kennedy fogalmazott: "Soha ne tárgyalj félelemből, de soha ne félj tárgyalni". Ronald Reagan híres tárgyalási stratégiáját egy orosz közmondással írta le: "Bízz, de ellenőrizd".
Az Oroszországgal kapcsolatos neokonzervatív megközelítés, amely kezdettől fogva téveszmés és önhitt volt, romokban hever. A NATO soha nem fog kibővülni Ukrajnával és Grúziával. Oroszországot nem fogja megdönteni a CIA titkos művelete. Ukrajna borzalmasan vérzik a csatatéren, gyakran 1000 vagy annál is több halottat és sebesültet veszít egyetlen nap alatt. A kudarcba fulladt neokon játékterv közelebb visz minket a nukleáris Armageddonhoz.
Biden még mindig nem hajlandó tárgyalni. Putyin beszédét követően az USA, a NATO és Ukrajna ismét határozottan elutasította a tárgyalásokat. Biden és csapata még mindig nem mondott le arról a neokon fantáziáról, hogy legyőzi Oroszországot és kiterjeszti a NATO-t Ukrajnára.
Az ukrán népnek újra és újra hazudtak Zelenszkij, Biden és a NATO-országok más vezetői, akik hamisan és ismételten azt mondták nekik, hogy Ukrajna győzni fog a csatatéren, és hogy nincs lehetőség a tárgyalásokra. Ukrajna most hadiállapotban van. A lakosságnak nincs beleszólása a saját mészárlásába.
Ukrajna puszta túlélése érdekében, és a nukleáris háború elkerülése érdekében az Egyesült Államok elnökének ma egy mindenekfelett álló felelőssége van: Tárgyalni.
Jeffrey D. Sachs egyetemi tanár és a Columbia Egyetem Fenntartható Fejlődési Központjának igazgatója, ahol 2002-től 2016-ig a Föld Intézet igazgatója volt. Emellett az ENSZ Fenntartható Fejlődési Megoldások Hálózatának elnöke és az ENSZ Széleskörű Fejlesztési Bizottságának biztosa. Három ENSZ-főtitkár tanácsadója volt, jelenleg pedig Antonio Guterres főtitkár mellett a fenntartható fejlődési célok szószólójaként tevékenykedik. Sachs a szerzője, legutóbb az Egy új külpolitika: Beyond American Exceptionalism (2020) című könyvében. További könyvei közé tartozik: Az új amerikai gazdaság építése: Smart, Fair, and Sustainable (2017) és The Age of Sustainable Development (2015), Ban Ki Mun-nal közösen.
Gyomorforgató az egész.
https://oroszhirek.hu/az-orosz-erok-felszabaditottak-sumi-telepulest-is-a-donbasszban/
