Mindannyiunk által ismert tény, hogy napjainkban a Magyar Posta, amely az ország működése, és a lakosság ellátása szempontjából fontos közüzem, nem csak a hagyományos posta- és pénzforgalmi feladatokat látja el, hanem kiesett bevételeinek pótlására olyan -alaprendeltetéséhez nem sorolható- értékesítési tevékenységre kényszerül, mint a különféle biztosítások és pénzügyi megtakarítási formák értékesítése, valamint a postai tevékenységhez nem kapcsolódó termékek, árucikkek postahelyi árusítása, amelyek a postákra betérő honpolgárokat már-már a vásári giccs-bazárra emlékezteti, és amelynek csak az egyes postavezetők jó ízlése szabhat határokat.
Előzmények
Ha föltesszük azt a sokunkban megfogalmazódó kérdést, hogyan jutottunk idáig és mi lehet a megoldás a jövőre nézve, mindenekelőtt egy rövid visszaemlékezést kell tartanunk néhány évtizednyi távlatban.
Az 1990. után bekövetkező politikai és gazdasági változások előtt a Magyar Posta az ország egyik állami nagyvállalataként az 1964. évi II. Törvény (Postatörvény) előírásai szerint látta el feladatait. Ez a törvény -akkor- előírta, hogy Magyarország területén a távközlési szolgáltatási tevékenység (távbeszélő, távíró, rádió- és televízió műsorszórási szolgáltatások), állami feladat, amit kizárólag a Magyar Posta végezhet, így a Magyar Posta a teljes -vezetékes és vezeték nélküli- távközlési szolgáltatási piacon egyedüli szolgáltatóként működött. Ezen túlmenően hatósági feladatokat is ellátott a frekvenciagazdálkodás terén.
(Működtek az országban más távközlési hálózatok is, mint például a MÁV, a Belügyminisztérium, vagy a Honvédelmi Minisztérium (Magyar Néphadsereg) által fenntartott önálló vezetékes és vezeték nélküli távközlési hálózatok, de ezek belső zárt rendszereket képeztek, és nem láttak el szolgáltatói feladatokat a lakossági és vállalati szférában).
Tehát hazánkban a teljes távközlési szolgáltató tevékenységre az államnak kizárólagos jogosultsága volt, melyet a Magyar Posta, mint állami nagyvállalat (és főhatóság), konkurencia nélkül végezhetett, a rádió műsorszórás vonatkozásában így volt ez 1925. óta. A távbeszélő szolgáltatás volt az az ágazat, ami valóban nyereséges, és jól jövedelmező volt a többi postai tevékenységhez képest. Mindez nem mondható el a hagyományos küldeményforgalmi postai szolgáltatásokra, amelyek önmagukban ágazati szinten veszteségesek voltak ugyan, de a vállalat nyereséges távközlési tevékenysége fedezte a küldeményforgalmi tevékenységből származó veszteségeket. Az így működő rendszer bár nem tette lehetővé a kapitalista (tőkés) gazdasági viszonyok között elvárt extra profit képződését, de hosszú évtizedeken keresztül -beleértve a II. világháború előtt időszakot is- működőképes volt, és biztosította a lakosság számára a mai árszínvonalhoz képest megfizethetőbb szolgáltatásokat.
Belföldre olcsó levél- és csomagfeladási lehetőség jellemezte ezeket az időket (a megfizethető távközlési szolgáltatási díjak mellett), és a Posta egész országra kiterjedő struktúrája 3200 településen biztosította a postai szolgáltatásokat postahivatalok vagy fiókposták fenntartásával a teljes lakosság számára - beleértve a legkisebb településeken élőket is. Mivel 'az olcsó és bármelyik településen elérhető postai szolgáltatások a lakosság számára' fontos szempont volt a ma már csak a múltban létező szociális berendezkedésű ország számára, így föl sem merült annak a kérdésnek a hangoztatása, hogy ennek fenntartása mennyire jövedelmező, vagy kevésbé jövedelmező. Mindazonáltal ma is érvényes az az alapelv -amit ugyan minden témában illetékes mélyen elhallgat-, hogy a Posta az állam működése és a lakosság ellátása szempontjából fontos közüzem, ezért a Posta működését az államnak még akkor is biztosítania kell, ha a postai szolgáltatási tevékenység semmilyen anyagi nyereséget nem biztosít a fenntartó állam számára. Nemzetközi egyezmények és szerződések írják elő ugyanis minden állam részére, hogy melyek azok a postai küldeményforgalmi szolgáltatások, amelyeket az egyes országoknak, így hazánknak is biztosítania kell a területén. Természetesen az államnak lehetősége van arra is, hogy a postai tevékenységet részben, vagy egészben átengedje profitorientált piaci szereplőknek (magán cégeknek, hazai és külföldi vállalkozásoknak), de ha az ilyen vállalkozások nem tudják nyereségesen működtetni mindezt, akkor az államnak kötelessége megtenni - akár még nyereség nélkül is.
Az 1925. novemberében megjelent kereskedelmi miniszteri rádiórendelet tette lehetővé, hogy a rádiókoncessziót Magyarország területére a Telefonhírmondó Rt. kapta meg. A koncessziót elnyert társaság a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt.-vé alakult át. A rendelet szerint az üzemeltetés joga az államé, amelyet a Posta gyakorol. A műszaki berendezés és annak üzemben tartása a Posta feladata, míg a stúdiók építéséről, berendezéséről, a műsorral kapcsolatos költségekről a Részvénytársaság tartozik gondoskodni. A rendeletet megelőzően a Posta Kísérleti Állomás 1924-től kezdett sugározni kísérleti műsorokat. A Posta Kísérleti Állomás udvarán egy bútorszállító kocsi állt, ahonnan “Marcal János segédtiszt egy nótát énekelt” - ennek a kocsinak a hű mása ma is ott áll a Puskás Technikum udvarán, az udvarnak ugyanannak a sarkában, ahol 91 évvel ezelőtt.
Miért fontos számunkra, hogy a Posta működésével foglalkozzunk? Természetesen említhetnénk a MÁV példáját is, vagy más hasonló nagyvállalatét, ám a Posta az a közüzem, amelynek működése, szolgáltatása, a csökkenő levélküldemény mennyiség ellenére még mindig a lakosság széles rétegét érinti, beleértve a nyugdíjak kifizetését is - mindazonáltal a Posta ügye nem csupán egy szolgáltató cég gondja. A Posta sok évtizedes tevékenysége már történelmi léptékkel mérve is részévé vált országunk mindennapjainak. Ez az intézmény még a legnehezebb háborús időkben is teljesítette kötelességét, a levelek, ha bár lassabban, de hazaértek a keleti frontról is. Több mint száz éven át postamérnökök, postatisztek, műszerészek egymást követő generációi biztosították az ország számára a távbeszélő és távíró szolgáltatást, a rádió (később a televízió) műsorszórást, miközben olyan mérnöki alkotások jöttek létre, mint a Lakihegyi adótorony, mely világviszonylatban is egyedülálló, és amelyre egy egész ország büszke volt. Ám a Posta elmúlt két és fél évtizede kortünet is egyben, hűen tükrözi azt, ahogy kifosztották és tönkretették Magyarországot. A Posta problémája valójában az egész ország tragédiája.
Már a nyolcvanas évek derekán elhangzottak olyan vélemények a Posta felsőbb vezetői körében (leginkább a műszaki területen tevékenykedők között), hogy milyen kedvező lenne, ha a távközlési ágazat különválna, és a veszteséges küldeményforgalom nem csökkentené az így képződő nyereséget. Mindez a kilencvenes évek kezdetekor bekövetkezett politikai és gazdasági változások után vált valósággá. Az ekkor történtek taglalása több hasonló írás terjedelmét is igénybe venné, ezért csak röviden foglaljuk össze.
Magyarországon 1990. előtt az állami tulajdon aránya száz százalékosnak volt tekinthető. A legnagyobb foglalkoztató az állam volt, és a szociális ellátó rendszer -bár nem volt problémamentes- a jelenlegihez képest példaértékű volt. A mindennapi élet egyszerűbb, de a dolgozók, munkásemberek számára élhetőbb, biztonságosabb volt - munkanélküliségről, otthonvesztésről legfeljebb csak a hírekben lehetett hallani, mint a nyugati típusú társadalmi rendszerek sajátossága. A társadalmi különbségek szerényebben jelentkeztek, és a manapság tapasztalható rendkívül éles kontraszt elképzelhetetlen lett volna. A vagyonosodás korlátozva volt, különösen a mások kizsákmányolására alkalmas mértékek vonatkozásában. Az állam munkát, tanulási lehetőséget, kielégítő szociális- és egészségügyi ellátást biztosított mindenki számára, cserébe csupán egy bizonyos fokú lojalitást várt el a fennálló rendszerrel szemben.
A változások
Az 1989. utáni fordulat, melynek során országunk egy nagyhatalmak közötti paktumnak köszönhetően átkerült a keleti érdekszférából a nyugatiba, az ország teljes politikai, gazdasági, és orientációs átalakulását eredményezte. Az ekkor még száz százalékos állami tulajdon értéke a háromszázezer milliárdos nagyságrendet is meghaladta -akkori értéken számítva!-, és ennek megszerzése rendkívüli vonzerőt jelentett a nyugati karvalytőke számára – beleértve a Posta legjövedelmezőbb, távközlési üzletágait is. A magyarországi távbeszélő szolgáltatási piac megszerzése különösen gazdag prédának ígérkezett, és kevesen tudják, hogy a közép-kelet-európai térségben végrehajtott privatizációs műveletek sorában ez volt a legnagyobb volumenű.
Még le sem zajlottak 1990-ben az első úgynevezett demokratikus választások, amikor néhány hónappal előtte Londonban egy szűk körű találkozóra került sor. Ezen a megbeszélésen a választásokon induló politikai pártok gazdasági, pénzügyi szakértői, valamint a legfontosabb nyugati pénzügyi körök (nevezzük így őket) képviselői vettek részt (a nevek ismertek). A megbeszélés, amely valójában egy diktátum volt a 'külföldi partner' részéről, két fontos napirendi pontra terjedt ki. Egyrészről, bármelyik politikai formáció nyeri a magyarországi választásokat, nem kérheti az államadósság elengedését, és ez a későbbiekben semmilyen formában nem merülhet föl. Ezt minden jelenlévő, és később a teljes magyarországi politikai osztály tudomásul vette és elfogadta - hosszú időre biztosítva ezáltal hazánk kamatgyarmati státuszát. A másik igény arra vonatkozott, hogy a lehetővé kell tenni Magyarország állami vagyonának külföldi tőkések általi megszerzését. Ez a követelés megdöbbentette a Magyarországról érkezett tárgyalófeleket, mivel tisztában voltak ennek lehetséges belpolitikai következményeivel. Aggályaikat közölték is vendéglátóikkal, ezért erre vonatkozó ígéretet nem mertek tenni. A pénzügyi körök képviselői tudomásul vették ezt, és közölték, hogy megértik a körülményeket, a továbbiakban majd ők gondoskodnak arról, hogy Magyarország ilyen helyzetbe kerüljön. (Valóban így is történt: az adósság-spirállal, a Soros-féle spekulánsok aknamunkájával, a hazai politikai osztály és döntéshozók megvásárlásával elérték a nemzeti vagyon áruba bocsájtását és és felélését.)
Meg kell említenünk azt a figyelemre méltó körülményt, hogy Magyarország jövőjéről egy magánmegbeszélés keretében döntöttek Londonban, hiszen a kiutazók akkor semmiféle állami tisztséget nem töltöttek be, semmilyen állami kinevezéssel vagy megbízással nem rendelkeztek, különösen nem arra vonatkozóan, hogy országunk nevében tárgyaljanak, illetve ilyen különösen jelentős nagyságrendű, az egész ország gazdaságára vonatkozó ígéreteket tegyenek.
Ilyen előzmények után 1990 tavaszán lezajlottak az úgynevezett első szabad országgyűlési választások, majd az új kormányzat is megkezdte működését. A nyugati tőke igényeinek megfelelően az új országgyűlés -majd négy év múlva a következő, és így tovább...- végrehajtotta azokat a törvényi és jogszabályi változtatásokat, amelyek lehetővé tették azt a privatizációként emlegetett műveletet, melynek során az egész állami vagyon jórészt eltűnt. Húsz év elteltével az állami vagyon aránya a kezdeti száz százalékról 6, azaz hat százalékra csökkent. A szinte egyedülálló mértékű vagyonvesztés azért elképesztő, mert semmi olyan jellegű rendkívüli esemény nem történt hazánkban az elmúlt -immár- huszonöt évben, amely megmagyarázná mindezt. Nem volt sem háború, amely romhalmazzá változtatta volna az országot (Jugoszlávia esete), nem történt semmilyen megrendítő erejű vagy hatású természeti katasztrófa, járvány, de még ipari jellegű katasztrófa sem, mint Fukushimában, egyszóval semmi nem indokolta volna, hogy mindez bekövetkezzen. Mégis megtörtént. Súlyos és elévülhetetlen felelősség terheli ezért a magyarországi politikai osztály teljes egészét, hogy mindezt lehetővé tette, vagy eltűrte, bármilyen indokra hivatkozva. Meg kell még jegyeznünk, hogy egy nyugati (francia) közgazdászok által közölt adat szerint, az állam működőképességének megőrzése érdekében az állami tulajdon arányának nem szabad 35 százalék alá csökkennie, egyetlen ország esetében sem. Ez a harmincöt százalék az alsó határ, amely még biztosítja a nemzetgazdaság illetve az állami költségvetés finanszírozhatóságát. Magyarországon ez a mérték hat százalékig csökkent, és a jelenlegi kormányzat törekvése ellenére (melynek során törekszik a stratégiai vállalatok visszaállamosítására) sem éri el a tíz százalékot. A szinte csak Magyarországra jellemző rendkívül jelentős mértékben elvonó (sarcoló) adórendszer is ennek köszönhető.
Visszatérve a Posta ellehetetlenítésére, 1990 volt az a fordulópont a Magyar Posta életében is, mely megpecsételte sorsát. A vállalatot három nagyobb különálló céggé szervezték szét és lehetővé tették, hogy a biztos profitot termelők esetében a külföldi tőke vagyonrészt szerezzen. A műsorszórás a Magyar Műsorszóró Vállalathoz (később Antenna Hungária), a távbeszélő szolgáltatás a MATÁV nevű (ma Magyar Telecom) cégekhez került, és a Magyar Posta Vállalatnál (ma Magyar Posta Zrt.) a csupán veszteségesen üzemeltethető küldemény- és pénzforgalmi szolgáltatások maradtak.
(A MATÁV, vagyis a Magyar Posta távbeszélő üzletága volt az első olyan magyar vállalat, amelynek részvényeit a kilencvenes években a New York-i tőzsdére vitték, odavetve a spekulánsok és a karvalytőke martalékául. A vállalat 1993. év végéig állami tulajdonban maradt, majd megkezdődött az elidegenítése.
Az Antenna Hungáriát néhány évvel később értékesítették, de 2014-ben a jelenlegi kormányzat visszavásárolta, így ismét állami tulajdonba került. Bár értékeljük a kormány erőfeszítéseit, de mindez korántsem elegendő, hiszen a műsorszórás hagyományosan a Magyar Posta tevékenységi körébe tartozik, tehát vissza kell kapnia ezt az üzletágát is.)
Az átszervezések és a rohamosan növekvő postai szolgáltatási díjak, majd a vasúti szállítás megszüntetése, és az önálló közúti szállítási apparátus létrehozása sem (elszabaduló üzemanyagárak miatt különösen nem) hozott döntő fordulatot a hagyományos postai szolgáltatások nyereségessé tételében. Így kármentés gyanánt bevezetésre kerültek az olyan termékek és szolgáltatások, amelyek nem tartoznak a hagyományos postai szolgáltatások körébe. A valaha köztiszteletnek örvendő "postás kisasszonyok" a 'postahelyekké' lefokozott postahivatalokban, bazári körülmények között kínálgatják a kaparós sorsjegyet és a biztosításokat, amely -lássuk be- nem méltó egy ilyen nagy múltú, évszázados hagyományokkal rendelkező közüzem számára. A dolgozókkal szemben támasztott követelmények -csökkenő dolgozói létszám mellett- az értékesítések vonatkozásában folyamatosan nőnek, és köszönő viszonyban sincsenek a realitásokkal.
A közelmúlt eseményei vázlatosan:
- 2014. tavaszán (gondosan az országgyűlési választások utánra időzítve) a Posta több ezer dolgozójától vált meg egy úgymond "kapacitás kivonás"-ként nevesített művelet során, amelynek indoka a csökkenő levélküldemény mennyiség.
- 2015. elején a Posta vezetése bejelentette, hogy a munkavállalói bérét már csak a biztosítás értékesítési bevételekből tudja finanszírozni, mivel a küldeményforgalmi bevételek drasztikusan csökkentek. Ennek érdekében az értékesítési tervet nem teljesítő postahelyeken bevezeti a komisszár rendszert.
Ez azt jelenti, hogy az ügyfeleket kiszolgáló dolgozók mögött komisszárok teljesítenek majd szolgálatot, akiknek csőre töltött fegyver ugyan még nem lesz a kezében - de ki tudja mit hoz a jövő? A Posta reklámplakátjain jól körvonalazódik az a futurisztikus elképzelés, mely szerint zöld színű robotember nyújtja át a csomagot (ott, ahol akarod) - a robot kézbesítő nem kér fizetést és enni sem, nem lesz beteg, nem kell a szabadságát kiadni, és akár 24 órában is dolgoztatható (és biztos több sorsjegyet is elad), kiküszöbölve így a beszélő szerszámoknál -humán erőforrás esetében- felmerülő nehézségeket.
A fanyar humort félretéve, a lényeget tekintve valóban ez a helyzet: a Posta terminológiája szerint "értékesítést támogató menedzserek"-nek titulált népbiztos munkatársak a komisszár rendszerre emlékeztető vasszigorral fogják felügyelni és hatékonyabb, nagyobb bevételt eredményező értékesítési tevékenységre ösztökélni a postai munkavállalókat - akár a hátuk mögött állva. A postákon dolgozók presszionálása az értékesítési tevékenységre vonatkozóan eddig is bearanyozta a munkahelyi légkör mikroklímáját: az elvárások ultimátum-szerű közlése szóban és írásban, a rendszeres "elbeszélgetések", a 'terv' nem teljesülése esetén írásbeli magyarázattétel, majd retorziókkal, állásvesztéssel való fenyegetés és hasonló terrorisztikus eljárások jellemezték a postavezetés gyakorlatát. Történik mindez azért, mert az egymást ciklikusan váltogató, nyugati elvárásokat hűségesen kiszolgáló atlantista politikai osztály sikeresen megfosztotta a Postát a nyereséges üzemeltetést biztosító üzletágaitól, és emiatt az egyszerű embereken, ügyfeleken és dolgozókon próbálják behajtani a behajthatatlant.
A jövőképről
A múlt eseményeinek felidézésével feltártuk a Postát -is- ellehetetlenítő folyamatokat, vagy ha úgy tetszik megállapítottuk a kóros állapotot tükröző diagnózisunkat. Mindazonáltal ha a diagnózis már ismert, nincs más hátra, mint meghatározni a megfelelő terápiát is. A megoldás amilyen egyszerű, annyira bonyolult is egyben. A Postának vissza kell kapnia az évszázados hagyományok szerint is a Postát megillető távközlési szolgáltatásokat! Amit mohó karmok elragadtak tőle, vissza kell szerezni, (és ez az, ami messze túlmutat a Posta, vagy bármelyik magyar vállalat problémáján, mivel a továbbiak már Magyarország jövőjéről szólnak).
Hogyan lehet ez megvalósítani? A jelenlegi rendszeren belül rendkívül nehezen, vagy sehogy nem lehetne ezt megtenni. Ezért egy olyan horderejű változásra van szükség, mint ami 1990-ben is lezajlott térségünkben. Be kell látni, hogy történelmi tapasztalataink szerint egy ilyen fordulat száz éven belül talán ha kétszer, vagy háromszor fordulhat elő hazánkban, ám a közeli jövő kilátásai a geopolitikai átrendeződésnek köszönhetően lehetővé fogják tenni ezt a nagy volumenű változást.
Mindenekelőtt a keleti nyitás mellett meg kell hirdetni a nyugati zárás politikáját, és a gyarmattartó nyugati rendszerektől függetlenedve helyre kell állítani Magyarország valódi szuverenitását, gazdasági és biztonságpolitikai vonatkozásban egyaránt. Magyarországnak egy olyan szövetségi rendszerbe kell tartoznia, ahol kellő tisztelettel kezelik, és nem lekezelik - nem kioktatják és utasítgatják, hogy valamit tegyen, ne tegyen, vagy eltűrjön (főleg nem egy másik földrészről). Nem kényszerítik egy saját ipar nélküli, olcsó munkaerőt biztosító, nyugati multicégek számára felvásárló piac szerepét betöltő perifériás gyarmat állapotába, hanem éppen ellenkezőleg: ismét visszanyerheti Európa kellős közepén gazdaságilag stabil, középhatalmi státuszát.
Mindez elérhetővé válik hazánk számára, hiszen 2015. január 1.-től létrejött egy olyan alternatíva, ami lehetővé teszi a nyugati szövetségi rendszerektől való elszakadást. Az Eurázsiai Unió egyenrangú partnerként, és kellő tisztelettel fogadja Magyarországot, olyan kölcsönösen előnyös együttműködési formákat kínálva föl, ami elképzelhetetlen lenne a jelenlegi kereteken (Status Quo-n) belül. Mindenekelőtt az energetikai együttműködést kell kiemelni. A Törökországon át vezetett Kék Áramlat gázvezeték Magyarországon keresztül biztosítja majd a nyugati országok gázellátását (ezzel együtt Magyarország zsaroló potenciálját is a Nyugattal szemben), és hazánk Eurázsiai Uniós tagállamként orosz belföldi áron, vagyis harmad áron juthat földgázhoz. Ezen túlmenően a magyar mezőgazdaság ismét elérheti régi fényét, hiszen újra megnyílnak előtte a hatalmas keleti térségek - és még sorolhatnánk a jövő új lehetőségeit, amelyek megvalósíthatóvá teszik a két évtizednyi atlantista ámokfutás lesújtó következményeinek felszámolását. Mindez egy lehetséges, és reális jövő hazánk számára, ha mi is úgy akarjuk. Akarjuk?
Ezzel
gyakorlatilag megerősített egy január 31-én történt sajtótájékoztatón
tett kijelentését, melyben elmondta; “A devizahitelek forintosításának
végéig marad a kilakoltatási moratórium és a banki lakásértékesítési
kvótarendszer is.”
