Vlagyimir Putyin július 26-án azt mondta, hogy Ukrajna előbb-utóbb elveszíti nyugati területeit, melyek egykor Magyarországhoz, Lengyelországhoz és Romániához tartoztak. „Lehet, hogy ez nem holnap vagy holnapután fog bekövetkezni. Lehet, hogy egy évbe, két évbe, tíz évbe vagy 15 évbe telik majd, de a történelem végül mindent a helyére tesz” – fűzte hozzá.
A budapesti, varsói és bukaresti liberális kormányokat váratlanul érte az orosz elnök felvetése. Forró krumpli a kezükben. Ha kedvezően fogadnák, szembekerülnének saját szövetségeseikkel, az Ukrajnát támogató Európai Unióval és NATO-val. Ha viszont visszautasítanák, nemzeti sérelmeik lehetséges orvoslásától zárkóznának el, hiszen mindhárom országtól területet csatoltak el Ukrajnának.
Magyarországtól Kárpátalját vették el Trianonnal, Lengyelországot 1945-ben a Kresy régiótól, a Curzon vonalon túli területektől, Kelet-Galíciától (központja Lviv/Lwów), Volhínia nyugati és középső részeitől, Poleszje és Tarnopol/Stanisławów térségétől fosztották meg Ukrajna javára, Románia pedig Észak-Bukovinát, a Herça-vidéket és Budzsákot (Dél-Besszarábia), valamint a Kígyó-szigetet volt kénytelen átengedni. Elcsatolt területeiért Lengyelországot német területek hozzá csatolásával kárpótolták: Pomerániával és Nyugat-Pomerániával, benne Szczecin kikötővárossal, Sziléziával, Wrocław-val és Breslaut-tal, Kelet-Poroszország déli részével Gdańskkal, valamint a Balti-tengeri partszakasz meghosszabbításával Németország rovására. A románokat Erdéllyel kárpótolták kiugrásukért a Hitlerrel kötött szövetségből, katonai szembefordulásukért a nácikkal. Erdély Romániához csatolásával Sztálin megerősítette a trianoni döntést, pedig Lenin „imperialista rablóbékének” és „útonállók diktátumának” minősítette azt.
Az orosz elnök bejelentése arra utal, hogy Oroszország nem csak a trianoni békeszerződést tekinti érvénytelennek, hanem Sztálinnak Ukrajna területét kijelölő döntéseit is. Putyin azzal indokolta, hogy Ukrajna el fogja veszíteni nyugati területeit, hogy mivel Kijev 2014-ben ellenségévé nyilvánította Oroszországot, Oroszország szakít a Szovjetunió Ukrajna területi integritásának szavatolására vállalt kötelezettségével, és nem fogja többé garantálni Ukrajna területi egységét.
Varsó dacosan visszautasította Putyin felvetését. Donald Tusk, hűen az EU és a NATO európai nagyhatalmainak oroszellenes tengelyéhez, fenntartás nélküli támogatásáról biztosította Ukrajna múltba vesző területi egységét, Románia pedig – szokásához híven – két vasat tart a tűzben, bár a nyilvánosság előtt Ukrajna melletti kiállását hangsúlyozza, nehogy NATO-szövetségesei gyanút fogjanak.
Magyarország Tisza-kormánya hallgat. Tudja, hogy igen csak megfogyatkozna tömegbázisa, ha lemondana Kárpátaljáról, ha viszont kacérkodna Putyin ajánlatával, magára zúdíthatná Brüsszel és Kijev haragját, folytatva ott, ahol Orbán abbahagyta.
Magyar, lengyel és román liberális kormány egyetért abban, hogy Putyin felvetése a NATO további megosztását szolgálja. Nem tévednek, hiszen az ellenfél egységének megbontása mindenkor a hadviselés egyik célja volt. Ám úgy tűnik, hogy liberális korifeusaink tudománya ezen a ponton meg is áll. Kimerül a tagadásban, az oroszok jogos biztonsági követeléseinek elutasításában, az ukrajnai nemzeti kisebbségi jogok, autonómia és önrendelkezés tagadásában.
Még nem tették fel maguknak a kérdést, mi lesz Ukrajna nyugati területeivel, ha az oroszok többé nem akarják egybetartani Ukrajnát? Több orosz vezető is jelezte az ukrajnai orosz katonai beavatkozás kezdete óta, hogy amint véget ér a háború, szabad választást kívánnak biztosítani az Ukrajnát alkotó népeknek, nemzetiségeknek, nemzeti kisebbségeknek arról, hogy a jövőben kivel akarnak együtt élni. Az ukránokkal, vagy anyaországaikkal?
De mit választ Kelet-Európa? Kitart Ukrajna máris kérdésessé vált területi integritása mellett, vagy a határain túl élő kisebbségeinek szabadságát választja? Minek akar majd megfelelni Kelet-Európa, az Ukrajna területi integritását mindenáron támogató EU és NATO politikájának, vagy Ukrajnában élő honfitársai önrendelkező választásának?
Felvetésével Oroszország államfője tudatta, hogy nem csak az Ukrajnában élő oroszok sorsával törődik, hanem valamennyi Ukrajnát alkotó nép és nemzet jövőjével is.
Putyin felvetésében tükröződnek többek között az ENSZ 1970. évi nyilatkozatában foglalt elvek az államok közötti baráti kapcsolatokról és együttműködésről. E szerint a nyilatkozat szerint a területi integritás tiszteletben tartásának elve alkalmazandó „azokra az államokra, amelyek tevékenységük során betartják az egyenlőség elvét, a népek jogait és önrendelkezését, következésképpen kormányaik képviselik az adott területen élő összes embert.” Ukrajnára vonatkoztatva ebből a nyilatkozatból következik, hogy az ukrán állam nem jogosult területi integritásának elismerésére, tekintettel arra, hogy kormánya, a kisebbségi jogok semmibe vétele miatt nem képviseli a területén élő összes embert. Amikor az ukrán állam ellenséggé nyilvánította Oroszországot, és nyilvánvalóvá tette, hogy nem akarja végrehajtani a minszki megállapodásokat, azaz nem hajlandó különleges jogi státuszban részesíteni Donyecket és Luhánszkot, az orosz többségű Donbász szembefordult Kijevvel, és jelezte, hogy az új ukrán vezetés nem képviseli Donyeck és Luhánszk népének érdekeit. A két terület lakossága, a Krímhez hasonlóan, elsöprő többséggel úgy döntött, hogy nem Ukrajnához, hanem Oroszországhoz akar tartozni.
Ez a politikai-erkölcsi horderejű ENSZ-nyilatkozat azonban nem csak az oroszok esetében kérdőjelezi meg Ukrajna területi integritáshoz való jogát, hanem az Ukrajnát alkotó minden más olyan nemzeti kisebbség esetében is, melyeknek jogait, köztük anyanyelv használati jogát, Kijev az „egységes nemzetállam” jegyében megszüntette.
Ha Moszkva valóban következetesen érvényt akar szerezni az Ukrajnában élő összes nemzeti kisebbség önrendelkezési jogának, biztosítva, hogy szabad választáson, népszavazáson kinyilváníthassa akaratát, kivel kíván együtt élni a jövőben, az ukránokkal-e, vagy anyaországával, melytől elszakították, akkor Ukrajnából valószínűleg nem sok marad.
Tehát Moszkva geopolitikája nem pusztán hadászati megfontoláson nyugszik, jóllehet Oroszország mindig elsődlegesnek tartotta biztonságát. Az orosz geopolitika a jövőbe tekint, és népének jogos biztonsági igényeit összekapcsolja mások egyenlő jogával a biztonsághoz, melynek szerves része a nemzeti önrendelkezés. Nem a világ újrafelosztására törekszik holmi hagyományos birodalmi felfogásban, hanem arra vesz irányt, hogy olyan új világrend szülessék, amelyben a szembenállást a népek együttműködése váltja fel. Ehhez nélkülözhetetlen a népek szabadsága és önrendelkezése, mely a BRICS, a Sanghaji Együttműködési Szervezet és az Eurázsiai Gazdasági Unió vezérelve is.
Hol vagyunk már a „kommunista” dogmától, mely irredentának és fasisztának bélyegezte meg, aki szót emelt határainkon kívül szakadt honfitársaink jogaiért! Hol vagyunk már attól, hogy lenácizzák, aki Trianont elítélte, s igazságot követelt Magyarországnak!
Létezhet-e igazságos, tartós béke Európában, sőt Európán kívül is, a népek önrendelkezési jogának elismerése és biztosítása nélkül?
Megannyi kérdés, melynek megválaszolása elől a Nyugat elzárkózik, mert tudja, ha felhúzná a sorompót a népek szabadságának útjából, többé nem vonhatná el más népek anyagi forrásait, mi több, nem csak Kelet-Európa térképe változna meg, hanem valószínűleg Nyugat-Európáé is. Ne felejtsük flamandok, vallonok, korzikaiak, katalánok, baszkok, észak-írek, skótok, Wales, stb. függetlenségi törekvéseit! Az Egyesült Államokról nem is szólva (Texas, California, Hawaii).
Miközben mindenki sejti, hogy a kelet-nyugati kiegyezés csak idő kérdése, bár hosszabb idő kérdése is lehet, a liberális Nyugat annak puszta tudatától is irtózik, hogy az egyenjogú, oszthatatlan és kölcsönös biztonság szavatolásával összekösse a világ népi önrendelkezésen nyugvó újrafelosztását. Hiszen ezzel megszűnne a Nyugat dominanciája a világ fölött, azaz az egypólusú világrend.
Márpedig a nemzetközi kapcsolatok demokratizálása korunk parancsolata. Sokpólusú világrend jegyében újjá kell szervezni a világszervezetet, döntéshozatali jogot kell biztosítani a nagy horderejű döntések meghozatalából eddig kirekesztett Indiának, Afrikának, Latin-Amerikának. Hiszen ezeknek a feltörekvő új erőknek a nemzeti szempontjai egyszersmind világpolitikai és világgazdasági szempontokká váltak.
Amint Kelet-Európa megérti, hogy liberális úton-módon, azaz a globális finánc érdekek szolgálatában nem tud érvényt szerezni jogos nemzeti érdekeinek, így a békének, a Kelethez fűződő normális gazdasági kapcsolatoknak, külhonba szakadt honfitársaink szabad választási jogának, rá fog kényszerülni oroszellenes politikájának radikális felülvizsgálására. Ám minél később döbben rá, annál gyengébb lesz pozíciója a majdani tárgyalóasztalnál, melyen nem ajándékba adják Nyugat-Ukrajnát magyarnak, lengyelnek, románnak, hanem egy eurázsiai biztonsági és együttműködési konferencia keretében kiegyeznének, és nemzetközileg kötelező szerződés keretében lehetőséget teremtenek arra, hogy – mint Putyin mondta – a történelem helyükre tegye a dolgokat, azaz igazságot szolgáltassanak a népeknek.

Simó Endre, a Magyar Békekör elnöke