Nem
könnyű, mert érzed a megaláztatás minden fajtáját, ami nem abban
csúcsosodik ki, hogy gúnyosan beszélnek hozzád, hogy mit akarsz Magyar,
de abban sem, hogy egyszerűen azt mondják, hogy ti Magyarok csak
panaszkodtok Trianon miatt, panaszkodtok mindig, mindenért! Az idők
pergő eseményei megtanítottak arra, hogy bennünket Magyarokat, az egész
világ gúnyol, zsarol, oktalanul gyaláz és pocskondiáz rólunk. Az EU már
évek óta támad bennünket minden vonalon. Ne is részletezzük, mert
mindenről értesülhetünk, az egyébként megbízhatatlan hírközlő szerveknek
köszönve.
Én
Szabadkán születtem 1948-ban, ott éltem egészen 1981 február 13-ig.
Harminchárom (33) évig. Ez idő alatt, számtalanszor megtapasztaltam az
oktalan gyűlölet minden részét, csak azért mert Magyar vagyok. Ez
folytatódott aztán is, amikor kikerültem Ausztriába 1981-ben. Nem
értettem, hogy nekik, az Osztrák embereknek, nem mindegyiknek, mi oka
volt arra, hogy gúnyolódjanak Magyarságom felett, hol úgy, hogy szegény
Magyar, hol meg úgy, hogy kuss Magyar! Mint a Szerbek annak idején.
Aztán kikerültem 1994-ben Németországba. Minden megismétlődött. Akkor
elhatároztam, hogy na, ennek most véget vetek. Persze nem mindjárt
tudtam, hogy hogyan, de a döntés megszületett.
Ahogyan
az már lenni szokott, az élet kínálta fel a megoldást. Egy alkalommal,
nagyobb társaságban voltam, voltunk vagy 15-30-an, rám terelődött a
társaság figyelme. Ilyenek hangzottak el, hogy érdekes, hogy milyen jól
beszélsz németül, holott Magyar vagy. Megvan az a bizonyos Marika
Röckre jellemző kiejtésed, és amikor elhangzott az első, szerintük ránk
Magyarokra jellemző, mert náluk, erről vagyunk ismertek, hogy a kis
Juliska, meg a kolbász, a csárdás, meg a paprika, és ahogyan ők mondják
még mindig, hogy gulas (gulyás) elegem lett. Megkértem a társaságot,
hogy hagyják abba mert fogalmuk sincs mi az Magyarnak lenni, és
egyáltalán mi, és ki a Magyar!
Arról
nem is beszélve, hogy előrántották nekem a finnugor elméletet is! Az
első reakciója a társaságnak egy döbbent csend volt, majd vihogás
következett, hogy nem kell az egészet komolya venni. De igen, pofáztam
vissza keményen, de nem udvariatlanul, de igenis komolyan kell venni,
mert mit szólnának, ha én elővenném nekik, úgyis mint Németeknek,
Hitlert? Akkor, élénken emlékszem rá, megállt a levegő. Az est maradék
ideje, már nem volt laza és kellemes, elcsendesültek a nagyképű
megjegyzések, és később a volt, akkor még barátnőm, Német, odahaza
számon kérte tőlem viselkedésemet. Akkor volt először életemben, hogy a
Magyarságom ócsárlása miatt kiborultam.
El is
mondtam neki, hogy elegem van az elmúlt 30-40 év Magyarellenes és
Magyar gyalázó, tájékozatlan, buta sértegetésekből! Órák hosszat
magyaráztam neki, mintha valamennyi Németnek magyaráztam volna, a
rajtunk esett történelmi bűntetteket, az igazi holokausztot népem
felett, amikor ő, türelmét vesztve megjegyezte, hogy ilyet nem
mondhatok. Nem? Hát éppen most mondtam, vágtam vissza ösztönszerűen.
Később, amikor a két „Németországot” egyesítették, ezt mondtam neki:
Hogy lehet az, hogy a te Hazád egyesülhet és mi Magyarok a jogtalanul
leszakított országrészeinket nem kaphatjuk vissza? Nem értette.
Elmagyaráztam
neki Trianon jelentőségét, annak minden gyalázatát. Akkor sem értette,
de elgondolkodott rajta, sőt a többieknek is elmondta. Csak annyiban
változott a többiekkel a viszonyom, hogy többé nem tettek buta,
faragatlan megjegyzéseket, de lassan lassan, egyre többet kérdezték meg
a véleményemet. Ma már úgy vannak velem, nem sokan, mint az, aki a
múlt héten nálam járt s akivel egy pár mondat csere után, a politikai
helyzetről itt Németországban, beszélgetésünk végén, ennyit mondott.
Te, Zoltán, ezt már régen megmondtad, sohasem riadtál vissza attól,
hogy kimond az igazat. Én meg azt gondolom, úgy csendesen magamban,
hogy megtörtént ami megtörtént, és én, azok után nem hiszek nekik egy
betűt sem! Miért? Mert keveseknek nyílott meg az agya.
Amikor
Trianon 100 éves évfordulójának ideje elérkezett, írtam egy cikket,
Trianonról. Az a cikkem, idehaza, be lett rakva, egy időkapszulába sok
más Nemzettestvérem írásaival együtt. Megjelent a Világ Magyarsága
hetilapban is, az volt akkor, az első cikkem. Én akkor szerettem volna
az egyik itteni tévé társaságnál beolvasni azt a cikket amelyet írtam,
de összeszólalkoztam, mégpedig jogosan, a szerkesztővel mert szerinte
azt, csak egy példát említsek, hogy: „… Beszélnünk kellene arról, hogy
kik voltak ennek a gyalázatnak a megálmodói és megtervezői, annak
előzményeiről, és a mögötte álló, még ma is aktív erők működéséről is!”
így, nem lehet és nem szabad megjelentetni! Egy szolid vendéglőben
tárgyaltam a tévé szerkesztő helyettesével, aki megkért adjam neki oda a
németre fordított anyagot. Odaadtam.
Nem
akarom nyújtani az események leírását, röviden az történt, hogy
alaposan megnyirbálva hozta el következő találkánkra, ahol röviden azt
mondta, hogy ilyeneket nem lehet elmondani, leírni sem, mert nem
érthető! Én meg amikor Trianont, triatlonnal összekeverte, hangosan
javítottam ki, de akkor ott értettem meg, hogy ezek, semmit sem tanultak
a történelem valós eseményeiről. Azzal váltam el tőlük, hogy akkor nem
adom hozzájárulásomat, semmilyen nemű megjelentetésére cikkemhez és ha
valahol náluk vagy másnál meglátom, vagy meghallom az írásomat,
plagizáció miatt, beperelem őket! Mondtam mindezt azok után is, hogy
nagyon sokat fordítottam nekik Németről Magyarra, és fel is használták
saját tévé adásikban! Trianoni cikkem megnyirbált változata, nem is
jelent meg eddig, sehol sem! Azzal a tévével pedig együtt működik egy
hazai nemrég megalakult a „tényeket és az igazságot” feltáró, alig 1-2
éves tévé, idehaza!
Miért
írom meg mindezt? Mert „végig jártam” azon az úton amelyet kellő
tisztelettel és illemmel, ma már, trianoni útnak nevezek, hisz
leszakított területről származok, és már gyerekkoromtól kezdve meg
kellett tapasztalnom azt a mérhetetlen, jogtalan és célzatos gyűlölet
cunamit, csak azért mert Magyar vagyok. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy
eleinte félve, majd ahogy kereséseimnek köszönve, egyre többet tudtam
meg saját Nemzetem, mivoltáról, nyelvünk csodálatos lehetőségeiről,
annak logikai felépítéséről, összegyűjtöttem magamnak annyi
tapasztalatot, hogy ma már, nyugodtan kimondhassam, el a kezekkel a
Magyaroktól!
El a kezekkel tőlünk, mert ha mi elveszünk, megszűnünk létezni, ti is valamennyien, megszűntök gondolkodó lények lenni!
Nyelvünkben
a megoldás, hisz az emberiség ősnyelvéről van szó! Adtunk a világnak
eleget, majdnem belerokkantunk, azok miatt akik nagyon is jól ismerik
történelmünket, és ma már mindent megtesznek annak érdekében, hogy
elferdítsék, meg hamisítsák, mert irigyek, mert világuralomra törtek,és
a gyalázkodás, a hangoskodás és a hazugság cunami az életük tartalma!
Fel tehát, talpra Magyar, mert az idő múlik, és az idő homok órája
lassan lepereg nélkülünk is!
Szeretettel
Pataky Zoltán
