Olaszország Kommunista Pártja (PCI) 1921. január 21-én alakult meg Livornoban a Szocialista Párt szétszakadásával. Az alapító tagok Antonia Gramsci (1891-1937), Palmiro Togliatto (1893-1964) és Amedeo Bordiga (1889-1970) voltak; az utóbbit később kizárták, és még az emlékezetükből is kitörölték, ami minden kommunista párt belső dialektikájának tipikus módszere. 1917-ben Oroszországban Lenin és Leo Trotzkij vezetése alatt a bolsevista párt vette át az uralmat. A PCI az Komintern (Kommunista Internacionálé) olasz szekciója volt, amit 1919-ben Moszkvában azzal a céllal alapítottak, hogy a kommunista forradalmat az egész világon elterjessze, az „orosz kommunista fordulat exportálását előkészítse”. A kommunizmus történelmében az orosz forradalom fontosabb esemény, mint a Kommunista Kiáltvány megjelentetése, melyben Marx és Engels 1848-ban arra szólította fel a világ proletárjait, hogy döntsék meg a polgárságot és hozzák létre az osztálynélküli társadalmat.

Marx és Engels a Kommunista Kiáltványt az Igazak Szövetségének felkérésére fogalmazta meg és adta ki. Ez a szövetség egy forradalmi titkos társaság volt, Filippo Buonarroti Sublimi Maestri Perfetti társaságának leányalapítása. Buonarroti az 1796-ban Franciaországban megalakult „Egyenlők Rendje” nevű társaság tagja volt. Ez utóbbi, majd az ő későbbi közössége pedig Adam Weishaupt (1748-1830) bajor Illuminátus Rendjének volt az utódszervezete. [Lásd a következő cikket: Parancs: „Weitermachen!”] Engels a kommunizmus közvetlen előfutáraihoz számítja még az „újrakeresztelőket”, az angol forradalom "liveller"-jeit, a 18. századi "felvilágosodás" képviselőt és a jakobinusokat. Marx és Engels mindezen társaságok örökségéből merítettek, de annak érdekében, hogy céljukat elérjék, a cselekvésnek egy új taktikáját, a „tudományos szocializmust” dolgozták ki.
Marx azzal érvelt, hogy a filozófusok feladata nem abból áll, hogy a világot megmagyarázzák, hanem, hogy „megváltoztassák”. Úgy tűnt, hogy 1917-ben Oroszországban megvalósították ezt, amikor a történelemben először az orosz bolsevikok átvették a hatalmat, és ideológiájukat az egész világon terjeszteni kezdték. Lenint 1924-ben bekövetkezett halála után Sztálin követte.
Olaszországban eközben a fasiszták börtönbe vetették a PCI addigi vezetőjét, Antonio Gramsci-t, aki börtönfüzeteiben dolgozta ki a „Gyakorlat filozófiája” programját. Utóda a PCI élén Palmiro Togliatti lett, aki a leghívebb sztálinistának számított, és aki a pártot az illegalitásban, majd a háború utáni években vezette. Ebben az időben a Szovjetunió támogatásával az olasz Kommunista Párt a Kereszténydemokrata Párt után Olaszország második legnagyobb, Nyugatnak pedig a legnagyobb kommunista pártja lett.

Antonio Gramsci szerint Olaszországban a kommunistáknak a sikere nem jöhetett volna létre a katolikusokkal való együttműködésük nélkül. A „demokratikus katolikusok” árulása elsősorban nem a hatalom megszerzéséhez, hanem annak megtartásához volt szükséges. [Ahogy a pénzjuttatás mellett, most is első helyen a hatalom megtartása a legfontosabb célja mindazoknak, akik országuk vezetőiként a világ-elit utasításait szolgaian teljesítik.]
„A demokratikus katolicizmus azt teszi, amit a kommunizmus egyedül nem tud megtenni: Összeolvaszt, rendez, élénkít és öngyilkosságot követ el.” Togliatti Gramsci tanítását valósította meg, különösen akkor, amikor Roncalli (alias XXIII. János) megválasztása, és az 1962. október 11-én általa egybehívott ú. n. II. Vatikáni Zsinat egy váratlan lehetőséget tárt fel a kommunizmus előtt.
1963. március 7-én Roncalli a Vatikánban fogadta Alekszej Aschubejt, Hruscsov befolyásos vejét és az Izvesztija főszerkesztőjét. Pár nappal e találkozó után Togliatti a parlamenti választási kampány közepén a katolikusok és a kommunisták hivatalos együttműködésére szólított fel. Az egy hónappal későbbi választáson (1963. április 29-én) a PCI egy millió új szavazatot szerzett, elsősorban katolikus körökből.
Togliatti 1964-ben Jaltán halt meg, mialatt az olasz kereszténydemokraták az új "pápa", Montini (alias VI. Pál) áldásával megalapították az első közép-bal-kormányt. Az ú. n. II. Vatikáni Zsinat 1965. december 8-án zárult, anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna a kommunizmusról, aminek hivatalos elítélését mintegy 500 zsinati atya követelte. [Vagyis a Vatikán a kommunizmust ugyanúgy nem ítélte el soha, mint az evolúciót, az eugenetikát, a transzhumanizmust, és az emberi szellem még számtalan egyéb borzalmát. – Feltételezhető, hogy ha a hivatalos katolikus egyház teljesítette volna feladatát, és ezeket a szellemi szörnyszüleményeket nyomatékosan, újra és újra, legfelül és a legkisebb faluban is elítélte volna, akkor most nem állna a világ ott, ahol áll.]

1973-ban, miután Chilében megbukott az Allende kormány, Enrico Berlinguer (1922-1984), a PCI főtitkára pártjának újságjában cikksorozatot jelentetett meg az olasz helyzetről a chilei események után, melyben egy "történelmi kompromisszumot" ajánlott, amivel a kommunisták a kereszténydemokraták támogatásával fájdalommentesen kerülhetnének kormányra. Berlinguer legfontosabb tárgyalópartnere Aldo Moro volt, Montini legjobb barátja és bizalmasa, aki ezek után a háttérben megkezdte a kommunistákkal való kormányzás előkészítését.
A PCI legnagyobb választási sikereit az 1974 és 1976 évek között érte el, az 1976. június 21-i parlamenti választásokon 34,4 százalékkal. 1978-ban azonban Aldo Moro tragikus halála, majd Montini pár hónappal később bekövetkezett halála lelassította a "történelmi kompromisszum” megvalósítását. Nem sokkal később a Szovjetunióban, amit kolosszális gazdasági válság rendített meg, megszületett Gorbatschow Peresztrojkája. 1989-ben leomlott a berlini fal, és a Szovjetunió megkezdte saját felbomlasztását.
„A Szovjetunió és vele birodalmának összeomlása, pontosabban, ami ennek módját illeti, rejtélyes”, írta François Furet 1995-ben megjelent művében. 1989 és 1991 között a szovjet nómenklatúra vérontás nélkül feloszlatta a régi vállalatot és egy új céget alapított. A kommunizmus Oroszországban és a világon megszabadult bürokratikus apparátusától, és lehetővé tette a kommunista ideának, hogy új megjelenési és működési formákat vegyen fel.

1991. február 3-án Olaszország Kommunista Pártja is úgy döntött, hogy feloszlatja magát, és megalapítja a Baloldaliak Demokratikus Pártját (PDS). 1998-ban nevüket Bal-demokratákra (DS) változtatták, ami egyik alapítóeleme lett annak a választási szövetségnek, ami a baloldali kereszténydemokrata Romano Prodi javaslatára létrejött, és ami Olaszországban a kommunistákat 1996-ban először juttatta hatalomra. Ebből a szövetségből lett 2007-ben a Demokrata Párt (PD), ami jelenleg kormányon van.

Ezen elmúlt 30 évben egymást követő csoportosulások és pártok ideológiai gyökere az Antonio Gramsci tanai és Enrico Berlinguer katolikus-kommunista összefogásra szólító gyakorlata által kifinomult marxizmus-leninizmus, ami még mindig nagy népszerűségnek örvend Olaszországban. Eugenio Scalfari [Bergoglio személyes barátja, ateista, bal-liberális szabadkőműves – lásd többek között egyik legelső megnyilvánulását: „A hittérítés ostobaság, értelmetlen, meg kell ismerni, meg kell hallgatni a másikat”] Berlinguer halálának 35. évfordulóján a következőket írta:
„Enrico Berlinguer az olasz (és nem csak az olasz) politikában olyan szerepet játszott, ami bizonyos értelemben hasonló ahhoz, amit ma Bergoglio a katolikus vallásban (és nem csak ott) játszik. Mindketten egy olyan reform-utat követnek, mely annyira radikális, hogy forradalmi hatásaik vannak. Még ellenfeleik is kedvelték és tisztelték mindkettőjüket; és mindkettőjüknek megvolt az a karizmája, ami megragadta a valóságot, és egy álmot táplált.”
Mind Bergoglio, mind Berlinguer számára a praxis többet számít, mint a tan, a tett többet, mint a gondolkozás, az eredmény többet, mint az eszköz, amivel ezt elérni lehet. Palmiro Togliatti 1960. májusában „Lenin és a mi pártunk” címmel kiadott dolgozatában a marxizmus-leninizmus lényegét egy Marx és Engels-től származó idézetben foglalta össze: „A mi elméletünk nem dogma, hanem a cselekvésre szóló útmutatás.”

A kommunizmus nem elmélet, hanem forradalmi praxis; és a forradalom nem teremt, hanem rombol. Ami számít, amit a kommunizmus elérni akar, az az ellenség megbuktatása, ami minden időben ugyanaz: a család, a magántulajdon, az állam és az Egyház. A cél eléréséhez minden metamorfózis és szövetség megengedett. Mindazok, akik ebben a vállalkozásban együtt dolgoznak, szívesen fogadottak, függetlenül az eszközöktől, amiket e célok elérésére bevetnek.

A világ mai állapotának megértéséhez segítségül szolgál az olasz (és más) kommunista pártok múltjának a megismerése, és ahhoz is, hogy megértsük azt a folyamatosságot, ami még ma is létezik a kommunizmus szellemi elődei és utódai között. (lásd újfent ezt a cikket: Parancs: „Weitermachen!”

(forrás: www.katholisches.info – 2021. január 21.)
http://katolikus-honlap.hu/2101/ujvilag.htm