Az 1848–49-es
forradalom és szabadságharc hazánk történetének egyik legvitatottabb
eseménysorozata, az utóbbi évtizedekben a történtek évről évre változó
értelmezései mellett az eseménysorozat nem csak a nemzeti identitás
alapjainak lett része, de aktív politikai (és újabban:
emlékezetpolitikai) viták központi témájává vált. Minden újabb évforduló
alkalmával politikai szervezetek tucatjait készteti állásfoglalásra,
az események újraértelmezésére, tömegdemonstrációra, vagy éppen a
történtek káros folyamattá nyilvánítására és szellemiségének teljes
egészében visszautasítására. Mivel hazánk egy elhúzódó geopolitikai
átmenet kellős közepén van, idén az eddig tapasztalhatónál jóval
korábban kezdődött az újraértelmezés, állásfoglalás és
emlékezetpolitikai vita.
A
politikai szervezetek máig beleesnek abba a hibába, hogy belemennek egy
véget nem érő emlékezetpolitikai játékba, miszerint 1848 történéseit
az akkori kor viszonyai alapján kell alkalmazni a mai politikai
helyzetre, vagyis a monarchia és demokratizálódás, polgárosodás
velejáróin kell vitatkozni. Ugyanakkor egyáltalán nem elfogadható az
1848-49-es történések vizsgálatának az a dimenziója, hogy a jelenkorban
az akkori rendszerek (monarchia) viszonylatában kellene értelmezni az
eseményeket. Az emlékezetpolitikai vitának azon vonatkozása, hogy a
'48-49-es forradalom és szabadságharc káros folyamat volt-e,
visszafordítandó vagy támogatandó átalakulást idézett elő, alapjait
tekintve egy meddő vita, ami előre nem mutat, ugyanakkor kifejezetten
káros, mert a mai politikai helyzetben megengedhetetlen, hogy a jelen és jövő helyett a politikusok a múlton vitatkozzanak.
Ez a történészek területe kell maradjon - a politika feladata, hogy a
mai környezetben, ma esedékes problémákra aktuális válaszokat adjon, a
mai feltételek és lehetőségek szerint. 1848-49 történéseit ennek
megfelelően két, egymással összefüggő trendként kell értelmezni, az
események valamennyi politikai frakció által elfogadható közös nevezőre
hozása pedig nemzetérdek.
Vitathatatlan,
hogy a forradalom polgári forradalom volt, ami hosszú távon a látható
hierarchikus struktúrák felbomlásához és a polgárosodás berobbanásához
vezetett, ami hazánkat végleg a nyugati társadalmi modell átvételének
útjára állította. Ennek a polgári forradalomnak a megítélése lehet
pozitív vagy negatív, a polgári értékekhez és a nyugati polgári
társadalmi rendhez viszonyulás függvényében, mindezen értéktársításon
felül azonban a történtek azon vonatkozása vitathatatlan, hogy a
polgári forradalommal a magyar politikai elit az akkori nemzetközi
viszonyoknak megfelelően zajló, éppen aktuális trendhez igazodott
hozzá, ami az abszolút monarchiák felbomlása felé és az alkotmányozás,
demokratizálódás irányába mutatott. Emiatt a polgári forradalom mint
belső átalakulás elsősorban egy alkalmazkodási folyamatnak
tekintendő. A magyar politikai elit a nemzetközi környezethez igazodott
hozzá, ami akkor korkövetelmény volt, - ahogy bizonyos értelemben ma is
az lenne. Az események gyors leforgása azt mutatja, hogy a magyar
ifjúság akkor még példátlan reakcióidővel és politikai tájékozottsággal
rendelkezett, ami ma szintén alapkövetelmény lenne a nemzeti
szuverenitás szempontjából, ehhez képest a politikai szervezetek hosszú
évekkel az események után futnak, az úgynevezett "intellektuellek"
pedig a nyugati szellemi műhelyekben kidolgozott mesterséges ideákon
vitatkoznak.
Arra
azonban érdemes kitérni, hogy az idegen monarchiával szemben
megfogalmazott 12 pontból ma legalább tizenkettőt ugyanúgy, ugyanabban a
formában lehet megfogalmazni, mert bár formálisan demokrácia van és a
pártok polgári értékekről beszélnek, Magyarország ma is egy ki nem
nyilvánított idegen monarchia része, ami mostanra hegemóniává fejlődött.
Ez a hegemónia leginkább Robert W. Cox amerikai politológus
definíciójával írható le, miszerint a hegemónia olyan uralom, ami az "uralom hiányának" illúzióját kelti.
Tehát, a híres 12 pont ma is érvényes, ugyanis a mai napig nincs
szabad sajtó (a sajtó nagy része Washington szócsöveként működik),
nincs a szó szoros értelmében vett felelős minisztérium (felelőtlen,
lakáj-lelkületű személyek vannak hatalmon), az országgyűlésben nem az
embereket képviselik, hanem politikai prostituáltak a gazdasági
érdekköröknek árulják magukat. Törvény előtti egyenlőség nincs, faji
alapon kárpótlást és segélyt lehet kapni, rokoni alapon pályázatot lehet
nyerni. Közös teherviselés nincs, a szegény-ember adózik a gazdagnak.
Nemzeti bank formálisan van, de a gyakorlatban egy külföldi valutától
függ a magyar pénz, így kijelenthető, hogy nincs. Honvédelem nincs, a
magyar katonák külföldön vannak, a külföldiek pedig Magyarországon.
Politikai foglyok ugyan nincsenek, de csak az ideji időközi választások
10%-a haláleset miatt lett kiírva, a pártok jelöltjei pedig néha
autóbalesetet szenvednek választás előtt. Az Erdéllyel egyesülést
továbbra is kívánjuk, tehát ma is nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy
kell nekünk az a tizenkét pont, és azóta mellé lehet tenni újabb
tizenkettőt.
Megállapítottuk
tehát, hogy a magyarság intellektuelljei 1848-ban az éppen aktuális
nemzetközi trendhez igazodtak (nemzeti függetlenség a szupranacionális
államok helyett), vagyis az ún. polgári forradalom egy alkamazkodási
folyamat, amire ma is szükség lenne. Ugyanez a helyzet a
szabadságharccal. A szabadságharc a szuverenitás védelmezése, egy belső
átalakulás védelme külső tényezők ellenében. Mivel napjaink monarchiája
hegemónia, ami olyan uralom, ami az "uralom hiányának" illúzióját kelti, a külső tényezőt senki fel nem ismeri, ennél fogva a szabadságharc is lehetetlen.
Mivel az
úgynevezett "intellektuellek" a külső uralmat és szolgasorsukat fel
nem ismerik, a szabadságharc belső tényező ellen, a külső uralmat el
nem ismerők ellen irányulna, vagyis a szó szoros értelmében vett polgárháború lenne, - a polgárok pedig kerülik az agressziót, így aztán szabadságharc sem lesz.
Mivel a
szabadságharc feltételei ma nem adottak, így elsősorban azt kell
vizsgálni, hogy mi az a jelenleg folyamatban lévő nemzetközi trend,
amihez alkalmazkodni kell(ene).
Ma
nemzetközi követelmény a multipolaritás. Az egypólusúság elutasítása;
az amerikai hegemónia elutasítása, a nyugat univerzalizmusának
elutasítása, a liberalizmus monopolhelyzetének elutasítása, a
technológia feljebbvalóságának és a nyugat spirituális hegemóniájának
elutasítása. Ez a mai nemzetközi trend, amihez a magyarságnak
alkalmazkodnia kell, hogy talpon maradhasson. Ha ma nem alkalmazkodunk a
jelenleg formálódó új nemzetközi környezethez, az annak megfelelője,
mint ha 1848-ban nem történt volna polgári forradalom, hanem a múlt
elavult rendszereinek kiüresedett kereteit akartuk volna őrizgetni,
miközben elszalad mellettünk a történelem. Ez március 15 jelentősége: alkalmazkodás és szuverenitás egyensúlya.
A túl
sok alkalmazkodás a szuverenitás feladásával jár, a túl sok
szuverenitás az alkalmazkodást teszi lehetetlenné, ami ellenünk fordítja
a világot. Ami igazán fontos, az az egyensúly. Ennek jegyében
kell formálódjon a következő évtizedek politikája. Egyensúly az
igazodás és szuverenitás közt, erőegyensúly a civilizációk közt,
materiális és spirituális egyensúly. És mint minden történelmi
eseményt, az új rendszerben március 15 szerepét is újra kell értékelni.
Ha a szabadságharc nem lehetséges, fel kell ismerni annak akadályát. A
szabadságharc akadálya pedig a hegemónia, ami olyan uralom, ami az uralom hiányának illúzióját kelti.
Nem az a kérdés tehát, hogy mi történt akkoriban az abszolút
monarchiával, mi történt március 15-én, hányan adták életüket a hazáért.
A mai kor aktuális kérdése az, mihez kezdjünk azzal a monarchiával,
ami nagyon is létezik, de elhiteti velünk, hogy nem létezik. A magyar
politikai gondolkodóknak erre kell választ találniuk, itt és most, a jelenben, nem a múlt történésein vitatkozva.
