1862. január
3-án a szicíliai Castellammare del Golfo-ban Garibaldi katonái a
mindössze nyolcéves Angelina Romano-t a falhoz állították és
kivégezték.
Köztudott, hogy a történelmet mindig,
régen csakúgy, mint ma, a győztesek írják, ezért most az ezévi nőnap
alkalmából a valóság megszámlálhatatlan ismeretlen történeteinek
egyikéről szól a beszámoló: Arról a kislányról, aki mindössze nyolc
évet, egy hónapot és 19 napot élt….
Giuseppe Garibaldi 1860. május 11-én
szállt partra Szicíliában marsalai „ezer csapatával” [melynek Türr
István volt az egyik vezéralakja és a magyar légió az egyik
leglelkesebb alakulata], hogy az olasz risorgimento [Olaszország
egységesítése] érdekében ledöntse a nápolyi Bourbonok trónját, és
Szicíliát és Nápolyt II. Viktor Emánuel királyságának megszerezze. Az
olasz egységesítésért létrehozott szabadkőműves csapat létrejöttét és
működését a történészek ugyanannyira elhallgatják, mint az új hatalom
által elkövetett megtorlásokat. A katolikus szerzetesrendeket
feloszlatták, vagyonukat az új állam elkobozta [Garibaldi gyűlölte a
katolikus Egyházat, különösképpen a szerzetesrendeket, még regényeket
is írt ellenük]. Az új rezsim az ellenfeleit „banditáknak” kiáltotta
ki, s mint ilyeneket alávaló gazemberekként kezelte. Az
egyházellenesség nem mellékes jellemzője volt az új rendnek, hanem
meghatározó eleme, a papok üldözése nem helyzetteremtette véletlen,
hanem a rendszer fontos része. A megtorlások első áldozatai leggyakrabban a katolikus klérus tagjai voltak.
Szicília szigete 1130 óta önálló királyság volt [a normannok ekkor
hódították el a szigetet az araboktól], akkor is, ha történelme során
több ízben a nápolyi királysággal (Dél-Itália) egyesülve hivatalosan a
„Mindkét Szicília Királysága” egyik alkotó tagja lett. 1816-ban a
Bourbonok egyik mellékágának tagja, I. Ferdinánd a szicíliai királyságot
újra egyesítette a nápolyi királysággal, és magát Mindkét Szicília
királyának kiáltotta ki.
Garibaldi hadműveletét a Szardínia-Piemont
Királyság támogatta és az Angol Egyesült Nagypáholy finanszírozta,
melynek célja az Egyházi Állam megszüntetése volt. Garibaldi
partraszállását Marsala-ban az
angol Royal Navy hadihajói biztosították,
egyfelől azért, mert a Bourbonok alatt a Dél-Itália és Anglia közötti
kereskedelmi kapcsolatok megromlottak, másfelől azért, mert London a
Földközi tengeren magának akarta megszerezni az uralmat. Abban az időben
ugyanis Nápoly rendelkezett a legnagyobb Földközi tengeri flottával.
Sikeres partraszállása és előrenyomulása, majd Palermo elfoglalása után
Garibaldi Szicília diktátorának nevezte ki magát. Mindkét Szicília 24
éves, alig pár hónapja trónra került királya, II. Ferenc
tapasztalatlansága és határozatlansága miatt alkalmatlannak bizonyult
királyságának megvédésére, és bár 34 ezer főnyi serege számbeli
fölényben volt, vereséget szenvedett Garibaldi 24 ezer főre nőtt
csapatától.
Mindkét Szicília teljes meghódítását már II. Viktor
Emánuel közbelépő serege fejezte be. Utoljára 1861. március 12-én
Messina fellegvára, majd pár nappal később, március 20-án Civitella del
Tronto erőssége kapitulált, ezzel szűnt meg a Szicíliai Királyság, és
jött létre a szardíniai-savoyai király vezetése alatt az Olasz
Királyság, melybe mindkét Szicíliát beolvasztották. A piemonti példa és
törvény szerint könyörtelenül, olykor kegyetlen szigorral
kényszerítették ki Olaszország egységesítését egy központi állammá.
Olaszország egyesítésével szemben
hivatalosan semmilyen politikai ellenállás nem létezett, csak
„banditizmus” (brigantaggio). Már a francia forradalom és Napóleon
banditizmusnak bélyegzett mindennemű ellenállást.
Az olasz
egyesítéssel az egykori Szicíliai Királyságban is bevezették az
általános hadkötelezettségét, ami addig Dél-Itáliában ismeretlen volt. A
fiatal férfiak kényszerbesorozása ellen makacs, és részben fegyveres
ellenállás tört ki a „piemonti” sereggel szemben, ahogy Dél-Itáliában a
Királyi Olasz Hadsereget az elutasítás jeleként az egyesítés után is
nevezték, hiszen az olasz hadsereget a lakosság nagy része megszálló
erőnek tartotta. És ez így is viselkedett… Az ellenállás még éveken át
tartott.
A hatalom új birtokosai ugyan azt állították, hogy az
egyesítés a nép egyhangú akaratának kifejeződése, a valóság azonban
másképp nézett ki. A nép sok helyen ellenállt, ami szervezetlen
népharagban fejeződött ki, de olykor erőszakba is torkollott. Egy
kiképzett, állandó hadsereg ellen azonban a népnek semmi esélye nem
volt, és ezért megmozdulásaikat keményen leverték és megtorolták.
Szicília szigetén az 1862-es év kezdetén
rendelték el a határozatok végrehajtását, ami azzal járt, hogy az
1840. után született férfiakat 6 évre elvitték katonának. A gazdag
felsőosztály, a „Cutrara”, összebarátkozott a hatalom új birtokosaival,
és fiaikat kivásárolták a katonaság alól, míg a kevésbé módos családok
fiait elvitték. Az intézkedés miatt 1862. január 2-án Castellammare
del Golfo utcáit is ellepte a felháborodott nép, ostrom alá vette a
sorozóhelyiséget és a Cutrara házait. A hivatal vezetőjét és a helyi
nemzeti gárda parancsnokát, aki azzal fenyegetőzött, hogy fegyverrel
veri szét az embereket, a tömeg meglincselte.
A lázadás leverésére
egy mesterlövész zászlóaljat mozgósítottak, amit a haditengerészet két
hajója támogatott. Az embereket erőszakkal szétkergették, a város hat
polgárát elfogták és elrettentésül kivégezték. A halálra ítéltek
kiválasztása nem volt véletlenszerű, így a falhoz állított és sortűzzel
kivégzettek között volt a helység plébánosa, a 43 éves Don Benedetto
Palermo is. A győztesek tettük igazolására kiadott iratában a papot
bandita-csuhásnak nevezték. Az egyházellenes szabadkőműves
kormányban, mely az Olasz Egyesült Királyságban uralkodott, nem
problémát, hanem elégtételt jelentett a papok kivégzése.
Számukra a klérus intellektuálisan veszélyes ellenzéknek számított. A
helyi Cutrara, Giuseppe Calandra korabeli igazoló leiratában megvetően
ez a mondat állt Don Palermo kivégzéséről: „Három golyót adtak a
hasába.”
A többi kivégzett a következő volt: Mariano Crociata (30),
Marco Randisi (45), Anna Catalano (50), Antonino Corona (70), Angelo
Calamia (70)
Castellammare del Golfo plébániájának halotti
anyakönyvében található bejegyzés nem hagy kétséget afelől, hogy ki
volt a felelős a hat ember haláláért: „interfecta fuit a militibus
Regis Italie“ [az olasz kormány katonái meggyilkolták].
Miután a kivégzések lezajlottak, már csak egy megzavarodott gyermek
hangját, az alig nyolcéves Angelina Romano keserves sírását lehetett
hallani, akit a borzalmas erőszak, melynek tanúja volt, súlyosan
megrendített (a kislány 1853. november 5-én született). „De a hódítók
törvénye nem ismer irgalmat, így a kis Angelinát a falhoz állították, és
szabályszerűen kivégezték. Ez a kisgyermek nyilván veszedelmes
banditanő volt”, írja Beggiato történész. A rendkívüli állapot
törvényének 3. pontja kimondja, hogy mindenkit, akit az ellenállás
keretében „az utcán találnak”, ki kell végezni.
Garibaldi – akit
az utókor szobrokkal, dicshimnuszokkal tisztel – „szabadságcsapata”
szerint még akkor is, ha az illető egy síró nyolcéves kislány.
A parancsot a kivégzésére Pietro Quintini tábornok, Garibaldi
meggyőződéses követője adta ki, aki az Egyházi Állam hadseregében kezdte
karrierjét, ahol őrnagyi rangig emelkedett. Eközben titokban
csatlakozott a szabadkőművesekhez, és 1848-ban Mazzini oldalán a pápa
ellen küzdött. E lázadás bukása után a piemontiak szolgálatába állt, és
Torinóban folytatta szabadkőműves páholytagi életét. Az „elvetemült
ezredes” nevet akkor kapta, amikor 1861-ben a Mindkét Szicília Királyság
hadseregének 89 katonáját és tisztjét, akik megadták magukat, először
egy templomba záratta, majd kivégeztette. Dél-Olaszországban a
megtorlások szakértőjeként vetették be, és ilyenként egészen addig
működött, amíg 1865-ben lováról leesve nyakát nem szegte.
A nyolcéves Angelina Romano-ról, Don
Benedetto Palermo-ról és a többi kivégzettről Olaszország hivatalos
tankönyveiben egy szó sem esik, csakúgy, mint „a nőmozgalom
történetében sem, ami természetesen ideológiailag másképp híressé vált
nőket övez tisztelettel és kegyelettel”, írja Beggiato történész.
Nemrégiben azonban egy város áttörte a feledés és hallgatás falát: a
kalabriai Vibo Valentia városban megemlékeztek a Castellammare del
Golfo-ban lezajlott vérengzésről, és a város egyik utcáját a kis
Angelina Romano-ról nevezték el. Nem is akármilyen utcát: azt, amelyik
korábban Enrico Cialdini tábornok nevét viselte, egy olyan emberét,
akinek a Királyi Olasz Hadseregnek Dél-Olaszországban és Szicíliában
elkövetett számtalan vérengzése szárad a lelkén. Az átnevezés ezért
paradigmaváltással egyenlő.
Cialdini Modena Habsburg hercegségéből
származott, ami 1811-ben, születésekor éppen a napóleoni olasz
vazalluskirályság egyik része volt. Mint bolognai orvostanhallgató vett
részt 1831-ben az Egyházi Állam elleni lázadásban. Ennek leverése után
Portugáliába kellett menekülnie. Majd Spanyolországban már ezredesi
rangban harcolt a katolikus carlisták ellen. 1848-ban visszatért
Olaszországba, ahol az osztrákok elleni felkelésekben vett részt, majd
belépett a piemonti hadseregbe. 1860-ban, csakúgy, mint Quintini, tagja
volt Garibaldi „ezer csapatának”. Cialdini száműzetése alatt lépett be
a szabadkőművesek közé. Garibaldi magasrangú szabadkőműves volt, és
később Olaszország Nagy-Orient páholyának a nagymestere lett.
II.
Viktor Emanuel király Cialdinit 1861-ben megtette Gaeta hercegévé,
valamint tábornokká és az egykori Mindkét Szicília Királyság
helytartójává nevezte ki. Itt éveken keresztül kemény megtorlással
mindenfajta ellenállást elfojtott. Ehhez eleinte 22 ezer emberre, két
évvel később azonban már több mint 100 ezer katonára volt szüksége (az
egész akkori olasz sereg egyötödére). A Cialdini által Kalabriában
elrendelt mészárlások közé tartozik a Pontelandolfo-ban és a
Casalduni-ban elkövetettek. Cialdini rendelte el mindkét helység összes
férfijának a meggyilkolását és a helység felégetését. Pontelandolfo
lakosságát álmában lepték meg Cialdini „felszabadító” katonái, sokan a
lángokban haltak meg, 400 férfit kivégeztek, köztük elsőnek a helység
plébánosát. A nőket ugyan nem végezték ki, de mindegyiküket
megerőszakolták. Több mint 3 ezer ember lett egy nap alatt
hajléktalanná.
Garibaldi és az egyesült olasz királyság
hadserege által elkövetett mészárlásokat a hallgatás leple borítja. A
liberális felsőréteg, a Cutrara kiegyezett az új hatalommal, a
kultúra-felelősek ugyancsak. Egy helyi történész munkájának
eredményeként kerültek napvilágra a régi események, és lett nemrég
szülővárosában is egy utca a kis Angelina-ról elnevezve.
„Jó
lenne, ha az iskolákban megemlékeznének a kis Angelina Romano sorsáról.
A nemzetközi nőnapon meg kell emlékezni Angelina Romanoról, akit
mindössze nyolcévesként Castellammare del Golfoban a Királyi Olasz
hadsereg »felszabadítói« 1862. január 3-án brutálisan meggyilkoltak”,
írja a történész Ettore Beggiato.
[A
katholisches.info weboldal cikke Ettore Beggiato történész munkája nyomán készült.]
forrás:
www.katholisches.info – 2017. március 8.
