Az elsétálási jogról korábban volt már szó ezen a honlapon -
itt olvasható
– , ám akkor még csak a “devizás háború” kezdeténél jártunk. Az
elsétálási jog csak egy volt azon megoldási javaslatok közül, amelyek
úgy röpködtek a virtuális éterben, mint ősszel az ökörnyál, hogy aztán
úgy is hulljanak alá valahol, elfeledve.
Aki esetleg nem lenne tisztában a fogalommal, a Nyugat-Európában, és
általában a világ kulturáltabb országaiban már bevett elsétálási jog
azt jelenti, hogy ha a törlesztésképtelenné vált adós önként lemond a
fedezeti ingatlanról, akkor a bank nem támaszthat további követelést
vele szemben, bármekkora is legyen a tartozása. Itt még meg kell
említeni azt is, hogy az évek óta lebegtetett, a közbeszédben is
gyakrabban hallható “magáncsőd” intézménye nem egyenlő az elsétálási
joggal! Sokan összekeverik a két fogalmat. A KDNP által erőltetett, ír
mintára bevezetendő magáncsőd nem jelent automatikus elsétálást az
adósok számára, hanem egy adott esetben négy-öt évig is eltartó
adósságrendezési procedúráról van szó. A kirendelt csődgondnok beosztja
a család jövedelmét, abból amit lehet, az adósságok rendezésére fordít,
és odafigyel rá, hogy a család ne költsön felesleges luxusra. Ha úgy
ítéli meg, hogy az adós együttműködő,négy-öt év alatt szabadulni lehet
a tartozásoktól. El lehet képzelni, hogy egy magyar család több
tízmilliósra hízott deviza alapú tartozásánál a csődgondnok majd ott
baktat Kiss Jóska mögött a Tesco-ban, és ellenőrzi, mennyi párizsit
pakolt a kosárba, és nem dugdos-e valahol Hawaii nyaralásra szóló
repülőjegyet.
A fentebb link-elt írást Falus Zsolt jegyezte, aki egyértelműen az
elsétálási jog, mint a devizahiteles ügy egyik lehetséges megoldása
ellen foglalt állást. Azzal érvelt, hogy sok adós menekülne ebbe a
brutális végrehajtási eljárás elől, de ennek köszönhetően felgyorsulna
a kifosztási folyamat, a bankok pedig elkerülnék a felelősségre vonást.
Ez tagadhatatalnul egy jogos érvelés volt 2013. elején, mert akkoriban
tényleg úgy tűnt, hogy kialakul egyfajta egységfront a devizaadósok
között, és sikerülhet kiharcolni az áttörést. Ennek tükrében
értelmetlennek tűnhetett egy olyan jogintézmény bevezetése mellett
kardoskodni, amely csak a végrehajtással fenyegetett devizaadósok
számára jelentett volna megoldást.
Sajnos az áttörés nem jött létre, mert az érintettek nagyobbik
hányada a kisebbik hányadra várt, és nem csinált semmit. “Kossuth
Lajos” nem üzent még egyszer, mint az ismert dalban, hanem sokszor
üzent, de a “regiment” nem jött. Tehát maradt az árfolyamgát,
gazdagabbaknak a végtörlesztés (azoknak is, akiket a bankjuk rögtön be
is palizott egy legalább ugyanolyan drága forinthitellel). A
bedőlteknek pedig maradt az ócsai gettó a beköltöztetett két-három
kirakatcsaláddal, meg a Nemzeti Eszközkezelő, melyről valószínűleg még
a saját vezetői sem tudják, hogy pontosan hány adóson is “segített”
eddig, és mennyi pénzből.
Most pedig marad az etetés egészen az őszi önkormányzati választásokig.
Viszont az elsétálási joggal kapcsolatban már akkor felmerülhetett ,
hogy érdemes-e kárhoztatni valamit, ami nincs is. Sem akkor nem volt,
sem most nincs választható alternatívaként elsétálás egy deviza- vagy
akármilyen más adósnak. Tétlen passzivitásra, vagy harcra vagyunk
kényszerítve, ha a szorításból szabadulni akarunk, A harcra pedig nem
mindenki alkalmas, sőt, bármilyen rossz is ezt kimondani, az elmúlt
másfél év tapasztalatai alapján nyilvánvaló, hogy az emberek nagy része
nem alkalmas rá. Teljesen mindegy, hogy félelemből, lustaságból, vagy
megtévesztettségből, de az adósok nagy része nem harcol sem a
bíróságon, sem az utcán, sem a szavazófülkében egészen addig, míg azt
hiszi, van vesztenivalója, és majd valaki segít neki akkor is, ha nem
áll ki saját magáért.
Egy bedőlt adósnak viszont már látnia kellene, hogy senki nem áll ki
érte, és nincs vesztenivalója, csak az élete. Azt pedig -egyelőre- nem
lehet elvenni tőle a tartozása fejében! Tehát akár harcolhatna is.
Nem lehet elsétálni, de igazából nem is követelte senki az
elsétálási jogot. Mert vagy a szerződések kijavítását, vagy azok teljes
megsemmisítését követelte minden közszereplő, aki ezen a placcon
zászlót bontott. Ebből az sült ki, hogy a bedőlt adósok két szék között
a földre estek, mert a javítgatás rajtuk már nem segít, az eltörléshez
szükséges forradalmi változás pedig még nem következett be.
Pedig az elsétálási jog hiánya a magyar jogalkotás sok évtizedes,
sőt, kijelenthetjük, hogy történelmi súlyú mulasztása, és nem csak a
devizaadósok miatt. A kétezres évek eleje óta a pénzügyi világ működése
egyre áttekinthetetlenebbé válik, a jogalkotás pedig csak lassan, vagy
egyáltalán nem képes ezt lekövetni. A folyamat végén, a
legkiszolgáltatottabb helyzetben persze mindig a “kisemberek” vannak,
akik nem pénzügyi szakemberek, csak szolgáltatásokat vesznek igénybe.
Például kölcsönt vesznek fel, hogy autót, ingatlant vásároljanak, vagy
vállalkozást indítsanak. Náluk a megvásárolt autó, és a behitelezett
ingatlan egyben a kölcsön fedezete, és a legnagyobb értékű
vagyontárgyuk is. Egyáltalán nem mindegy tehát, mennyit, és mit
követelhetnek egy adóstól, ha fizetésképtelenné válik. Egy pénzintézet
ebben az esetben elesik némi haszontól, esetleg elkönyvelhet az ügyön
valamennyi veszteséget, de neki ez az üzleti kockázata, mert ő
hitelező, ebből él. Egy magánember viszont a teljes élete munkáját, a
családja vagyonát, és a jövőbeli megélhetését is kockáztatja, mikor
kölcsönt vesz fel.
A jelenlegi magyar jogszabályok lehetővé teszik a pénzintézeteknek,
hogy a megjelölt fedezeteken kívül az adós teljes magánvagyonára, az
adóstársak, és kezesek teljes magánvagyonára, és minden elérhető
jövedelmükre is rátegyék a kezüket.
Hol lenne tehát érdekelt egy pénzintézet abban, hogy kényszer nélkül
akár csak egy fillér tisztességtelen haszonról, uzsoráról is lemondjon,
mikor szó szerint egész családokat vonhat be egy kölcsönszerződésbe
biztosítéknak, akiket aztán le is taroltathat egy esetleges végrehajtás
esetén?
Érdemes feltenni magunknak a kérdést: minek köt ki a bank fedezetet a
kölcsönnyújtáshoz, ha tetszése szerint bevonhat akár három-négy
adóstársat is, akik bukás esetén teljes vagyonukkal, és jövedelmükkel
együtt végrehajthatóvá válnak? Mi szükség van erre a színjátékra a
fedezet elbírálásával, felértékelésével (az adós pénzén!), mikor akár
három-négy család minden elérhető vagyonát és jövedelmét el lehet
zabrálni teljesen “törvényesen”, egyetlen követelés okán?
Az elsétálási jog bevezetésével a jelenlegi, “vadkeleti”
kapitalizmus helyébe egy sokkal átgondoltabb hitelezési politika
léphetne. A pénzintézetek pontosan tisztában lennének vele, hogy ha
kölcsönt nyújtanak, bukás esetén az ingatlanon kívül nem vehetnek el
semmit az adóstól, illetve ha már elvették az ingatlant, engedniük kell
az adóst elsétálni. Érdekeltté válnának abban, hogy az adós
fizetőképessége fennmaradjon, ezért nem emelnék a költségeket nyakló
nélkül és gátlástalanul, mert tudnák, hogy értelmetlen, és nem fogják
tudni behajtani. Baj esetén pedig pontosan abban válnának érdekeltté,
hogy az ingatlan minél kedvezőbb áron keljen el, mert ez garantálná a
számukra is, hogy a követelésüket maximálisan fedezze a befolyt összeg.
Az adósokra nézve nem következnének be a jelenlegihez hasonló, akár
200%-os vagyonvesztések, ha nem a bírósági végrehajtó kótyavetyélné el
az ingatlanokat fillérekért az erre szakosodott árverési maffiáknak,
hanem a jóval átláthatóbb módon működő ingatlanközvetítő cégek
értékesítenék azokat piaci áron. Ezzel az ingatlanpiac sem dőlne be.
Politikai akarat esetén mindez simán megvalósítható lenne, a
részleteket ki lehetne dolgozni.
Ha idejében bevezették volna az elsétálási jogot, a jelenlegi
devizahiteles katasztrófa egyszerűen nem következett volna be. De ha
már bekövetkezett, és a kormány komolyan gondolta volna az
“adósmentést”, akkor azt is az elsétálási jog bevezetésével kellett
volna kezdenie. Ugyanis az elsétálási jog a törvényhozás hatáskörébe
tartozik, uniós jogszabály sem tiltja, mert másutt is működik. Kevesebb
támadási felületet adott volna az ellenérdkeltek számára, mint a
magánjogi szerződésekbe hatalmi úton beleturkálás, mert egyszerűen csak
gátat szabott volna az ámokfutásnak.
Az elsétálási jog bevezetése szerepelt ugyan a kormány legelső
adósmentő csomagjában évekkel ezelőtt, ami egy nyolc pontos tervezet
volt, de a Bankszövetség ezt a pontot vetette ki elsőnek. Nem
véletlenül! Az indoklás az volt, hogy rontaná a fizetési hajlandóságot
a még fizetőképes adósoknál. Ezzel már évekkel ezelőtt megüzenték a
kormánynak, és az adósoknak is, hogy a rendszert a félelem tartja fenn,
az uzsoraköveteléseket a félelem hajtja be, tehát a félelmet fenn kell
tartani. A kormány pedig engedelmeskedett.
Működött is a stratégia. A mai napig szó sincs az elsétálásról.
Helyette a kormány a szerződésekkel maszatol, holott az elsétálási jog
bevezetésével a bankok azonnal érdekeltté váltak volna abban, hogy
minél kevesebb szerződés dőljön be, és saját maguk mondtak volna le a
tisztességtelen követeléseik nagy részéről. Teljesen más lett volna a
tárgyalási pozíció.
Összefoglalva tehát alapjaiban rossz az egész magyar végrehajtási
törvény, és a jelzálog alapú hitelezésre vonatkozó törvény is. Bár azt
is ki kell mondani, hogy a jogalkotó valószínűleg a legrosszabb
rémálmaiban sem feltételezte, hogy ilyen állapotok, mint a
devizahitelesek helyzete, valaha is bekövetkezhetnek Magyarországon, és
magánemberek ekkora fedezetlen adósságokkal kerülhessenek végrehajtás
alá. Ha jobban belegondolunk, eljuthatunk arra a következtetésre, hogy
nagyrészt, (ha nem teljesen) éppen az elsétálási jog hiánya az oka az
egésznek. Nem biztos, hogy nagyot tévedünk. Erről pedig nem a bankok
tehetnek, hanem a mindenkori magyar kormányok. A bankok csak
kihasználták a rést a pajzson. Miért ne tették volna? Ők olyanok,
amilyenek. Főleg, hogy a kormány és a felügyeletek még azt is tétlenül
végignézték, hogy egyszerűen megkerülték a pénzkölcsönnyújtásra
vonatkozó hatályos magyar jogszabályokat, és ezzel halálos satuba
fogták a magyar lakosság egy tekintélyes részét.
Azoknak a végrehajtott adósoknak tehát, akik ezúttal is az út szélén
maradnak, és kimaradnak még az őszre igért látszatsegítségből is, nem
marad más hátra, mint egységbe tömörülni, és felnyitni a közvélemény
szemét. Az ország nyakán ülő gyilkos gazembereknek a nyilvánosság, és a
tájékozottság a legnagyobb ellensége.
Magyarország népének látnia kell, milyen sorsot szán a kormány
végrehajtás alá vont családok tízezreinek! Amíg csendben tűrjük a
sorsunkat, külföldre menekülünk a végrehajtó elől és elpusztítjuk
magunkat, addig önmagunkat, és sorstársainkat áruljuk el, folyamatosan.
El kéne gondolkodni azon, hogy még egy girhes kis anyamacska is
nekimegy a csupa izom harci kutyának, ha a kölykeit, vagy a saját
életét kell megvédenie. Mi emberek, sarokba szorítva, melyik utat
választjuk?
Bálint Zoltán