Bálint Zoltán: Elsétálási jog

Az elsétálási jogról korábban volt már szó ezen a honlapon - itt olvasható – , ám akkor még csak a “devizás háború” kezdeténél jártunk. Az elsétálási jog csak egy volt azon megoldási javaslatok közül, amelyek úgy röpködtek a virtuális éterben, mint ősszel az ökörnyál, hogy aztán úgy is hulljanak alá valahol, elfeledve.

Aki esetleg nem lenne tisztában a fogalommal, a Nyugat-Európában, és általában a világ kulturáltabb országaiban már bevett elsétálási jog azt jelenti, hogy ha a törlesztésképtelenné vált adós önként lemond a fedezeti ingatlanról, akkor a bank nem támaszthat további követelést vele szemben, bármekkora is legyen a tartozása. Itt még meg kell említeni azt is, hogy az évek óta lebegtetett, a közbeszédben is gyakrabban hallható “magáncsőd” intézménye nem egyenlő az elsétálási joggal! Sokan összekeverik a két fogalmat. A KDNP által erőltetett, ír mintára bevezetendő magáncsőd nem jelent automatikus elsétálást az adósok számára, hanem egy adott esetben négy-öt évig is eltartó adósságrendezési procedúráról van szó. A kirendelt csődgondnok beosztja a család jövedelmét, abból amit lehet, az adósságok rendezésére fordít, és odafigyel rá, hogy a család ne költsön felesleges luxusra. Ha úgy ítéli meg, hogy az adós együttműködő,négy-öt év alatt szabadulni lehet a tartozásoktól. El lehet képzelni, hogy egy magyar család több tízmilliósra hízott deviza alapú tartozásánál a csődgondnok majd ott baktat Kiss Jóska mögött a Tesco-ban, és ellenőrzi, mennyi párizsit pakolt a kosárba, és nem dugdos-e valahol Hawaii nyaralásra szóló repülőjegyet.

A fentebb link-elt írást Falus Zsolt jegyezte, aki egyértelműen az elsétálási jog, mint a devizahiteles ügy egyik lehetséges megoldása ellen foglalt állást. Azzal érvelt, hogy sok adós menekülne ebbe a brutális végrehajtási eljárás elől, de ennek köszönhetően felgyorsulna a kifosztási folyamat, a bankok pedig elkerülnék a felelősségre vonást.
Ez tagadhatatalnul egy jogos érvelés volt 2013. elején, mert akkoriban tényleg úgy tűnt, hogy kialakul egyfajta egységfront a devizaadósok között, és sikerülhet kiharcolni az áttörést. Ennek tükrében értelmetlennek tűnhetett egy olyan jogintézmény bevezetése mellett kardoskodni, amely csak a végrehajtással fenyegetett devizaadósok számára jelentett volna megoldást.

Sajnos az áttörés nem jött létre, mert az érintettek nagyobbik hányada a kisebbik hányadra várt, és nem csinált semmit. “Kossuth Lajos” nem üzent még egyszer, mint az ismert dalban, hanem sokszor üzent, de a “regiment” nem jött. Tehát maradt az árfolyamgát, gazdagabbaknak a végtörlesztés  (azoknak is, akiket a bankjuk rögtön be is palizott egy legalább ugyanolyan drága forinthitellel). A bedőlteknek pedig maradt az ócsai gettó a beköltöztetett két-három kirakatcsaláddal, meg a Nemzeti Eszközkezelő, melyről valószínűleg még a saját vezetői sem tudják, hogy pontosan hány adóson is “segített” eddig, és mennyi pénzből.
Most pedig marad az etetés egészen az őszi önkormányzati választásokig.

Viszont az elsétálási joggal kapcsolatban már akkor felmerülhetett , hogy érdemes-e kárhoztatni valamit, ami nincs is. Sem akkor nem volt, sem most nincs választható alternatívaként elsétálás egy deviza- vagy akármilyen más adósnak. Tétlen passzivitásra, vagy harcra  vagyunk kényszerítve, ha a szorításból szabadulni akarunk, A harcra pedig nem mindenki alkalmas, sőt, bármilyen rossz is ezt kimondani, az elmúlt másfél év tapasztalatai alapján nyilvánvaló, hogy az emberek nagy része nem alkalmas rá. Teljesen mindegy, hogy félelemből, lustaságból, vagy megtévesztettségből, de az adósok nagy része nem harcol sem a bíróságon, sem az utcán, sem a szavazófülkében egészen addig, míg azt hiszi, van vesztenivalója, és  majd valaki segít neki akkor is, ha nem áll ki saját magáért.

Egy bedőlt adósnak viszont már látnia kellene, hogy senki nem áll ki érte, és nincs vesztenivalója, csak az élete. Azt pedig -egyelőre- nem lehet elvenni tőle a tartozása fejében! Tehát akár harcolhatna is.

Nem lehet elsétálni, de igazából nem is követelte senki az elsétálási jogot. Mert vagy a szerződések kijavítását, vagy azok teljes megsemmisítését követelte minden közszereplő, aki ezen a placcon zászlót bontott. Ebből az sült ki, hogy a bedőlt adósok két szék között a földre estek, mert a javítgatás rajtuk már nem segít, az eltörléshez szükséges forradalmi változás pedig még nem következett be.

Pedig az elsétálási jog hiánya a magyar jogalkotás sok évtizedes, sőt, kijelenthetjük, hogy történelmi súlyú mulasztása, és nem csak a devizaadósok miatt. A kétezres évek eleje óta a pénzügyi világ működése egyre áttekinthetetlenebbé válik, a jogalkotás pedig csak lassan, vagy egyáltalán nem képes ezt lekövetni. A folyamat végén, a legkiszolgáltatottabb helyzetben persze mindig a “kisemberek” vannak, akik nem pénzügyi szakemberek, csak szolgáltatásokat vesznek igénybe. Például kölcsönt vesznek fel, hogy autót, ingatlant vásároljanak, vagy vállalkozást indítsanak. Náluk a megvásárolt autó, és a behitelezett ingatlan egyben a kölcsön fedezete, és a legnagyobb értékű vagyontárgyuk is. Egyáltalán nem mindegy tehát, mennyit, és mit követelhetnek egy adóstól, ha fizetésképtelenné válik. Egy pénzintézet ebben az esetben elesik némi haszontól, esetleg elkönyvelhet az ügyön valamennyi veszteséget, de neki ez az üzleti kockázata, mert ő hitelező, ebből él. Egy magánember viszont a teljes élete munkáját, a családja vagyonát, és a jövőbeli megélhetését is kockáztatja, mikor kölcsönt vesz fel.
A jelenlegi magyar jogszabályok lehetővé teszik a pénzintézeteknek, hogy a megjelölt fedezeteken kívül az adós teljes magánvagyonára, az adóstársak, és kezesek teljes magánvagyonára, és minden elérhető jövedelmükre is rátegyék a kezüket.

Hol lenne tehát érdekelt egy pénzintézet abban, hogy kényszer nélkül akár csak egy fillér tisztességtelen haszonról, uzsoráról is lemondjon, mikor szó szerint egész családokat vonhat be egy kölcsönszerződésbe biztosítéknak, akiket aztán le is taroltathat egy esetleges végrehajtás esetén?
Érdemes feltenni magunknak a kérdést: minek köt ki a bank fedezetet a kölcsönnyújtáshoz, ha tetszése szerint bevonhat akár három-négy adóstársat is, akik bukás esetén teljes vagyonukkal, és jövedelmükkel együtt végrehajthatóvá válnak? Mi szükség van erre a színjátékra a fedezet elbírálásával, felértékelésével (az adós pénzén!), mikor akár három-négy család minden elérhető vagyonát és jövedelmét el lehet zabrálni teljesen “törvényesen”, egyetlen követelés okán?

Az elsétálási jog bevezetésével a jelenlegi, “vadkeleti” kapitalizmus helyébe egy sokkal átgondoltabb hitelezési politika léphetne. A pénzintézetek pontosan tisztában lennének vele, hogy ha  kölcsönt nyújtanak, bukás esetén az ingatlanon kívül nem vehetnek el semmit az adóstól, illetve ha már elvették az ingatlant, engedniük kell az adóst elsétálni. Érdekeltté válnának abban, hogy az adós fizetőképessége fennmaradjon, ezért nem emelnék a költségeket nyakló nélkül és gátlástalanul, mert tudnák, hogy értelmetlen, és nem fogják tudni behajtani. Baj esetén pedig pontosan abban válnának érdekeltté, hogy az ingatlan minél kedvezőbb áron keljen el, mert ez garantálná a számukra is, hogy a követelésüket maximálisan fedezze a befolyt összeg. Az adósokra nézve nem következnének be a jelenlegihez hasonló, akár 200%-os vagyonvesztések, ha nem a bírósági végrehajtó kótyavetyélné el az ingatlanokat fillérekért az erre szakosodott árverési maffiáknak, hanem a jóval átláthatóbb módon működő ingatlanközvetítő cégek értékesítenék azokat piaci áron. Ezzel az ingatlanpiac sem dőlne be. Politikai akarat esetén mindez simán megvalósítható lenne, a részleteket ki lehetne dolgozni.

Ha idejében bevezették volna az elsétálási jogot, a jelenlegi devizahiteles katasztrófa egyszerűen nem következett volna be. De ha már bekövetkezett, és a kormány komolyan gondolta volna az “adósmentést”, akkor azt is az elsétálási jog bevezetésével kellett volna kezdenie. Ugyanis az elsétálási jog a törvényhozás hatáskörébe tartozik, uniós jogszabály sem tiltja, mert másutt is működik. Kevesebb támadási felületet adott volna az ellenérdkeltek számára, mint a magánjogi szerződésekbe hatalmi úton beleturkálás, mert egyszerűen csak gátat szabott volna az ámokfutásnak.
Az elsétálási jog bevezetése szerepelt ugyan a kormány legelső adósmentő csomagjában évekkel ezelőtt, ami egy nyolc pontos tervezet volt, de a Bankszövetség ezt a pontot vetette ki elsőnek. Nem véletlenül! Az indoklás az volt, hogy rontaná a fizetési hajlandóságot a még fizetőképes adósoknál. Ezzel már évekkel ezelőtt megüzenték a kormánynak, és az adósoknak is, hogy a rendszert a félelem tartja fenn, az uzsoraköveteléseket a félelem hajtja be, tehát a félelmet fenn kell tartani. A kormány pedig engedelmeskedett.

Működött is a stratégia. A mai napig szó sincs az elsétálásról. Helyette a kormány a szerződésekkel maszatol, holott az elsétálási jog bevezetésével a bankok azonnal érdekeltté váltak volna abban, hogy minél kevesebb szerződés dőljön be, és saját maguk mondtak volna le a tisztességtelen követeléseik nagy részéről. Teljesen más lett volna a tárgyalási pozíció.

Összefoglalva tehát alapjaiban rossz az egész magyar végrehajtási törvény, és a jelzálog alapú hitelezésre vonatkozó törvény is. Bár azt is ki kell mondani, hogy a jogalkotó valószínűleg a legrosszabb rémálmaiban sem feltételezte, hogy ilyen állapotok, mint a devizahitelesek helyzete, valaha is bekövetkezhetnek Magyarországon, és magánemberek ekkora fedezetlen adósságokkal kerülhessenek végrehajtás alá. Ha jobban belegondolunk, eljuthatunk arra a következtetésre, hogy nagyrészt, (ha nem teljesen) éppen az elsétálási jog hiánya az oka az egésznek. Nem biztos, hogy nagyot tévedünk. Erről pedig nem a bankok tehetnek, hanem a mindenkori magyar kormányok. A bankok csak kihasználták a rést a pajzson. Miért ne tették volna? Ők olyanok, amilyenek.  Főleg, hogy a kormány és a felügyeletek még azt is tétlenül végignézték, hogy egyszerűen megkerülték a pénzkölcsönnyújtásra vonatkozó hatályos magyar jogszabályokat, és ezzel halálos satuba fogták a magyar lakosság egy tekintélyes részét.

Azoknak a végrehajtott adósoknak tehát, akik ezúttal is az út szélén maradnak, és kimaradnak még az őszre igért látszatsegítségből is, nem marad más hátra, mint egységbe tömörülni, és felnyitni a közvélemény szemét. Az ország nyakán ülő gyilkos gazembereknek a nyilvánosság, és a tájékozottság a legnagyobb ellensége.
Magyarország népének látnia kell, milyen sorsot szán a kormány végrehajtás alá vont családok tízezreinek! Amíg csendben tűrjük a sorsunkat, külföldre menekülünk a végrehajtó elől és elpusztítjuk magunkat, addig önmagunkat, és sorstársainkat áruljuk el, folyamatosan. El kéne gondolkodni azon, hogy még egy girhes kis anyamacska is nekimegy a csupa izom harci kutyának, ha a kölykeit, vagy a saját életét kell megvédenie. Mi emberek, sarokba szorítva, melyik utat választjuk?

Bálint Zoltán