Magyarországon
kevés ember, alacsony termelékenységgel, nagyon sokat dolgozik.
Négymillió ember létminimum alatti jövedelemből él, ebből több mint
egymillió munkából visz haza ilyen keveset. Ezek az emberek egész
napjukat azzal töltik, hogy a puszta létezésüket fenntartsák. Nem tudják
képezni magukat, az egészségük tönkremegy, nem lesznek tájékozottak,
foglalkozhatatlanná teszi őket, számukra a mai társadalomban nem, vagy
csak nagyon alacsony hozzáadott értékű munka jut. Az észtek, a csehek
és a szlovákok például az európai uniós átlag fölött helyezkednek el,
tehát a rendszerváltást nem mindenütt követte társadalmi kettészakadás.
Magyarország kicsúszott ebből a csoportból, a bolgárokkal és
románokkal tart együtt.
Amikor
beléptünk az EU-ba, Nógrád megye és Budapest között 1:3 volt az arány,
mára ez közelebb van az 1:6-hoz. Három részre szakadt az ország. A
világváros Budapest Prágával, Béccsel vetekszik, az észak-nyugati
régióban a multik befektetése miatt viszonylagosan jobban megy, a többi
régió viszont leszakadt. A Dél-Alföld, Észak-Magyarország,
Dél-Dunántúl az Európai Unió 20 legfejletlenebb régiója között
szerepelnek. Egy olyan környezetben, ahol az sem garantált, hogy valaki
be tudjon fűteni, vagy egészségesen táplálkozni, nem jut energia a
tanulásra. És ma már felnőtteknek is folyamatosan tanulnia kéne, más
országokban is ezt teszik. Az EU-s fejlesztések főleg infrastruktúra –
hulladékgyűjtés, szennyvízkezelés, vasút – fejlesztésére szólnak, ami
fontos, de nem igazán realizál belőle érezhető módon a hétköznapi
ember. Évente a GDP 2-2,5 százalékát kaptuk az Európai Unótól
támogatásként, ez összesen a GDP harmadát is kiteszi a csatlakozásunk
óta, miközben alig volt pár százalék valóságos gazdasági növekedés. Sok
vállalkozó kiveszi a pénzt vállalkozásából. Luxuslakásban él, drága
autóval jár és külföldön vesz ingatlant, miközben munkásait
minimálbéren tartja. A közalkalmazotti bértáblának a fele lecsúszott a
létminimum alá. Pedig ha százezer állami alkalmazottnak a minimálbérről
megemelnék a fizetését a létminimumra, az csak évi húsz milliárd
forintba kerülne.
Míg
például Dánia a GDP-jének kilenc százalékát költötte oktatásra, mi 3,7
százalékot. Európában mi beszélünk legkevésbé idegen nyelveket, a
diákok képességeit, felkészültségét is vizsgáló PISA-felmérések
eredményei zuhannak, iskolarendszerünk a gazdag térségekben jó, a
szegény térségekben rossz oktatást nyújt. Egyes felmérések szerint
Magyarországon a gyerekek 36 százaléka éhezik - hozzátéve, hogy ebben a
cigányság adatai is szerepelnek a fősodor szerint.
Ha csak
negyedével nőne a termelékenységünk, dupla ekkora béreink lehetnének,
és dupla ekkora bevételei a költségvetésnek. Ez a helyzet Szlovéniában.
Ehhez oktatás kell, erre pedig a jelenlegi költségvetésből is volna
pénz költeni, ha már annyira futtattják az állampártiak a
foglalkoztatási, az oktatásfejlesztési programjaikat.
Várhegyi Kálmán