Most, hogy végére értem a Francia szonátáknak,
valamelyest kiürültem. Kiömlesztettem vérbő gondolataimat tizenkét
novellában, gondosan megalkotva, megszerkesztve minden egyes sort,
bekezdést, oldalt; a régi szöveghulladékaimat félresöpörve új fejezetet
nyitottam irodalmamban, hogy olyat alkossak, amilyenhez foghatót
egyelőre még nem találtam a magyar irodalomban. A jó érzés mellett
homályos szorongás is került belém, ahogy befejeztem a kötetet, a Munkanapló befejezésével végérvényesen megváltam a kötettől.
Az
aktívnak számító munka gyenge egy hónapig tartott, csak én beiktattam
szüneteket, aztán dolgoztam Németkéren, a földeken, az építőipar
nyűgjében is alaposan megmártóztam, ezért tágabb értelemben véve negyed
évig tartott a kötet megírása, mert az első novellát valamikor március
közepén kezdtem el, a fentebb említett szöveget pedig június közepén
fejeztem be. Némi csalás van a dologban, mert a Munkanaplót egészen pontosan június harmincadikán zártam le, s ezzel lakatot tettem az egész műre.
Mindegy…
Nem fontos az alkotómunka elemzése, s noha egy hét telt el a végső
befejezés óta, a szakadék hatalmassá vált, a művet már a múltnak kell
átadnom, és ezzel majd elnyerheti a kiadás szent ereklyéjét; nem kívánok
az alkotómunkáról értekezni, ez dőre, felesleges, unalmas tevékenység
lenne, amúgy sem szívesen ecsetelem az írói szokásaimat, nem féltésből,
irigységből, álszerénységből, sokkal inkább azért nem írok, nem
beszélek ilyesmiről, mert nem tartom szükségesnek. Szerencsés
helyzetben vagyok, ugyanis nem zaklatnak engem mindenféle újságírók,
nálam nem ácsingóznak cikkekért, interjúkért, ezért hálás vagyok a
Sorsnak, nem kellenek nekem az újságírók.
Kicsit
üresen, kicsit elégedetten bolyongok most az életben. Természetesen
ötletek még mindig vannak a padláson, sőt már új csűrt is kellett
építenem az ötleteimnek, mert a padlás megtelt; az idővel van bajom, a
tempóm nem kielégítő, nyugodt szívvel állíthatom, hogy sokkal gyorsabban
is tudnék alkotni, ha ehhez az életkörülmények tökéletesen adottak
lennének. Az írói, az alkotói szabadságot hajszolom, ehhez pedig időre
van szükségem, hogy meg tudjam alkotni azt az öt-hat regényt, amelyet
mostanában érlelek magamban. Legalább öt-hat regény feszül bennem, és
vagy tíz novella; a héten egy novellát már kiadtam magamból. Fontosnak
tartom, hogy a világban történő menetelésem fokozása érdekében
megszakítsam kapcsolatomat a régi világommal, itt elsősorban az
építőiparra gondolok; az egész nem más, mint rendkívül súlyos nyűg,
teher, engem nagyon le tud húzni: fizikális és mentális értelemben
egyaránt; számomra abszolút nem kielégítő felrakni egy falat, levakolni
néhány négyzetmétert, a kiszáradt kézfej vizsgálása, a felsértett bőr
égő érzése; számomra egyáltalán nem jó érzés olyan alakokat hallgatni,
akik csak a szexről meg a piáról tudnak beszélni, és a humortalan humor
elborzaszt, nagyon fáraszt. Le kell szögeznem: nem vetem meg az
építőiparban dolgozó embereket! Ellenkezőleg, becsülöm őket, hogy
képesek évek hosszú során keresztül hajnalban felkelni, elvégzik a
hosszú napokon át tartó robotot, hogy másoknak házuk legyen; emberek,
akik kérges feszültséggé hevülnek az évek présében, a nagy nyomásban;
ezek az emberek idővel ellaposodnak, elviselhetetlenül igénytelenekké
válnak, azt is írhatnám, túlságosan leegyszerűsödnek.
Nem hiszem, hogy velük lenne a probléma!
Biztos vagyok benne, hogy én nem illek abba a miliőbe; hogy ez szégyen, vagy nem szégyen, mindenki döntse el maga…
A Francia szonáták
választ adott nekem egy sereg kérdésre, többek között arra is, mi
keresnivalóm van nekem az építőiparban. Nyugodtan állíthatom, nincs ott
nekem semmi keresnivalóm, kikoptam onnan, a rengeteg olvasmány, a
sok-sok legépelt oldal máshová helyezett, és ennek én sokáig nem voltam
tudatában, csak űztem, hajtottam magamat, hogy érvényesüljek, némi
pénzt keressek, közben pedig elpárolgott belőlem a lelkesedés, hogy
napokon keresztül a primitív kőműveseket hallgassam.
Ha
azt vizsgálom, vajon falazni tudok-e biztos kézzel, vagy regényeket
írni, teljes biztonsággal az utóbbit említem, mert valahányszor leülök a
gép elé, hogy szövegeket írja, végtelen önbizalommal, teljes
hozzáértéssel tudok mondatokat írni, világokat teremteni. A most
elkészült novelláskötet megválaszolta ezt a fontos, ezáltal erősen égető
kérdést, s noha majdnem biztos voltam a válaszban, most tökéletes
bizonyságot szereztem.
Adni valami értéket, ami még nem volt, ami egyelőre nem várható az irodalmi életbe.
Nagyképűség
nélkül kijelenthetem, hogy egész Európában egyedülálló alkotást tettem
le az asztalra, a novellák értékeit csupán fel kell fedezni, hogy
láthatóvá váljék a régi írók örökéből előlépő fiatal író munkásságának
tisztasága, a gondolatok fényessége. Jók a novellák!
Ahogy
elnézem a magyar irodalmi élet alkotótáborát, fumigáló szájmozgással
fordítom el a fejemet, mert egy tisztességes alkotót nem tudok
felfedezni a hatalmas táborban, egyedül Czakó Gábor munkásságára tudok
úgy tekinteni, mint irodalmi művekre, a többiek inkább sarlatánok,
bértollnokok, beteg grafomániás emberek, akiknek nem adnék tollat a
kezükbe soha. Beteg ez a világ, hogy csupa dilettáns alakot enged a
publikálás szent trónusához, persze, ezen nem érdemes sokáig
csodálkozni, beteg világban beteg írók alkotják beteg műveiket…
Szabó
Dezső emlékét ápolom a műveimmel, gondolataim a nagy előd csodálatos
világából fakadnak, szellemi örökségét nem kevés helyen felhasználtam. A
magyarság tisztaságát, a nacionalista érzelmek felfokozott állapotát
megénekelni egyáltalán nem gyalázatos cselekedet! Amit maga az élet
diktál, az elől nem lehet elmenekülni, bármily vadul csapkodjon is érte a
Sors; nincs menedék, a keserű, netán az édes pohár tartalmát ki kell
inni, itt nincs mellébeszélés, az élet tömör teljessége, fellengzős
kivagyisága amúgy is számos ponton nehézkes, gyötrő, olykor halálos is,
de a sok halálból nemzetek épülnek fel, társadalmak buknak a porba –
megjegyezném, jól van ez így -, azért mégiscsak élünk, alkotunk,
gyarapszunk, ha a Jóisten megsegít, akkor nem hanyatlunk. A magyarság
aktív életrevalósága elől el lehet szaladni, ám a múlt menthetetlenül a
nyakára hág az embernek, ez a sokszor fertővel átitatott, büdös múlt,
amelyet jobbítani már nem lehet, mégis amondó volnék, a következő
generációnak szebb földet, szebb államot hagyjunk örökül, hiszen az élet
mindig az építésről szól, a tisztességes fejlődésről. Elfogadni a
múltat fenntartások, kérdések nélkül, ez lehet az egyik megváltó erő, s a
tisztes (néhol rothadó) múltból felépítve szebb jövőt kovácsolni
gyermekeinknek, unokáinknak – ez a mi valódi feladatunk, s ez nem kevés!
Nem
érzek elhivatottságot a házépítések iránt. Az alapok zsaluzása,
betonozása meg sem közelíti az irodalmi munkák sokszínűségét, velős
mondanivalóját, betonozni bármilyen ostoba lélek tud; a falak rakását
évszázadok, vagy tán évezredek óta mindenféle alakok végezték, ahhoz
semmiféle végzettség nem kell; írónak lenni nem kötelesség, nem egy
parancsra cselekvő egyén színeváltozása, hanem vaskos, szent
elhivatottság, amelyet nem lehet megkerülni – aki írónak született,
annak írnia kell…
Németkérre
vonultan vissza, hogy néhány apró sebet betakarjak, kicsit nyalogattam
is a hűvös tavaszi esőzések alkalmával, hűsítettem felhevült
gondolataimat, és végső soron arra jöttem rá, hogy a remeteség nagyon
közel áll hozzám, simán el tudnék vonulni a társadalomból, éveken át a
hegyen élnék, erdő mélyén pihenve, hűs barlangok sötétjében időzve, csak
a kedvesemet bánnám, vele nagyon szeretek lenni, egy remeteségbe
azonban nem illik bele másik ember társasága, a remete vagy egyedül él,
meditál, egyensúlyozva békét köt a világgal, vagy nem remete az ember,
és akkor nyugodt szívvel alapíthat családot. Én valahogy ezt kívánom
közös nevezőre hozni: egyszerre lennék családos ember, s közben belső
remeteségbe vonulnék, hogy tökéletes intenzitással tudjam szemlélni a
körülölelő világot.
Sokat olvasok, sokat írok.
Ebben
nincs semmi rendkívüli, egy írónak ez a feladata: rendkívül sokat kell
írni, legalább ugyanannyit olvasni, és figyelni, nagyon figyelni
mindenre, ami él és mozog, lélegzik, cselekszik, megfigyelni minden
arcrezdülést, kibocsátott hangot, és akkor lehet társadalomformáló
műveket alkotni. A botrányosan tré írók többsége semmiféle felelősséget
nem érez a társadalom felé, ezért műveiket elégetném, kitörölném az
irodalomtörténetből. Az irodalom nem játék, sosem volt az! Kötelesség,
harc, küzdelem, békéért esengés, emberszeretet, hazaszeretet… Erről szól
egy tisztességes író élete, és aki nem e szerint fogja igába
művészetét, az már el is rúgta magától a művészetet, akkor pedig az
illető nem művész, nem író…
Elnézem
a fertőből kicsordogáló irodalmi szövegek aktuális felületét,
elolvasok néhány ma alkotó írótól néhány szöveget, és borzadok,
kapkodom a fejem, hogy mi történt ebben az országban! A szar vadul
örvénylik a biliben – ez a mai magyar irodalom. Hol vannak a
tisztességes magyar írók? Mivel ilyenek nincsenek, jó műveket sem tesz
le senki az asztalra; szellemi nyomorékokká érlelték a magyar
társadalmat!
A
világban fellelhető becstelenség tökéletes bizonyíték arra, hogy a
világot olyan emberek irányítják, akik tehetségtelenek, dilettánsok,
abszolút tévelygők; becsületes ember csak tehetséges lehet, ugyanis a
korrupcióhoz, a pénzéhes rabláshoz nincs szükség tehetségre, rabolni a
leghülyébb ember is képes! Szűkíthetjük világunkat, a fentebb leírt
gondolat Magyarországra abszolút érvényes. A környéken végbemenő
folyamatok itt lényegesen lassabbak, ám annál undorítóbbak; itt még a
szentséget is megpróbálják felöklelni, bemocskolni becstelen, a Sátánnal
cimboráló alakok.
Egyáltalán
nem könnyű befogni minden problémát, nem egyszerű tollhegyre tűzni az
emberi viszontagságokat, az élet nehézségeit; nehéz megénekelni az
emberi küszködés szívet markoló üvöltését, a szegénység porszagú
magányát, ahol pedig milliók és milliók menetelnek aprópénzért
könyörögve; nehéz mindent átlátni, ezáltal leírni is nehéz. Mégis meg
kell próbálni, és írni kell az arra született férfiaknak, írni reggeltől
estig, estétől reggelig, különben Magyarország gyenge üvegcserepeit
szétfújja a vadul kavargó európai szél!
Minden
nemzet szülöttei – nem csak a magyarok – előbb saját nemzetük
kultúráját ismerjék meg, tanulmányozzák a hazájuk történelmét, nyelvét,
irodalmát, aztán a későbbiekben forduljanak idegen kultúrák, irodalmak
felé, mert először alapot kell képezni, amelyre aztán rá lehet építeni a
falakat, de ha valaki külföldre utazik elszórni a kínos gyötrelemben
megkeresett pénzt, közben meg fogalma sincs, hogy hol található
Aggtelek, az erősen aggasztó. Szép tájainkon ma már csak elvétve
bolyonganak magyarok, mindent eláraszt a külföldről idesereglő
nyugdíjasok hada, akik idegen nyelvezettel rikácsolnak egymásnak, idegen
szívvel dobogják tele a levegőt, s idegen akarattal gondolnak mást,
mint amit ennek az országnak a földje elbír.
Állításom
demagóg voltát minden eszközzel elhárítom, ha valaki demagógnak
gondol, úgy biztosíthatom, csak elolvasta a szöveget, megérteni azonban
képtelen. Ez is egy nagy rákfenéje a mai világnak: az emberek
olvasnak, menekülnek a szövegekhez, aztán semmit, vagy nagyon keveset
értenek meg az olvasmányból; olvasni sokféleképp lehet, a helyes módot
mindenkinek magának kell megtalálnia, ehhez nem lehet útmutatót adni,
mindenesetre meggyőződésem, hogy a mai emberek túlnyomó többsége
rosszul olvas, mert ifjú éveiket olyan művek olvasásának szentelték,
amelyek még a szemét megnevezésre sem tarthatnak igényt. A
szeméttermelés ma is tart, sokkal harsogóbban, élesebben, egyszerűen
tartalom, útmutatás, erkölcsi tartás nélküli művek hömpölyögnek végig
az irodalmi életen, olyan alkotók kerülnek piedesztálra, akik maguk is
erkölcsi zsákutcába kerültek, megrontotta őket a pénz undorító hatalma;
azt hiszik az induló írók, hogyha olyan műveket alkotnak, amelyek
kiszolgálják a közízlést, akkor hatalmat nyernek, pedig az ilyen
emberek nem művészek, csak aprópénzért táncoló ostoba alakok, ilyeneket
pedig nem érdemes olvasni, mert csak személytelen séma szerint
megalkotott műveket képesek kiadni a kezükből. A régi irodalmi
alkotások fényeiért sírnak oly sokan, mégis megveszik a mai ponyvákat,
hiszen a reklámok ordító felülete őket dobálja hihetetlen magasságokba…
Az ízlésficamban botorkáló emberek leginkább szánalmasak…
Ilyen
egészségtelen, lebutított társadalomban természetes fejlődésként
alakul ki a sznobizmus, ez az ürességben tobzódó, nevetséges betegség,
amely rendkívül sok embert támad meg. Istenük a pénz, mint a modern
korban kézzelfogható bálvány, hitük a gazdagságba vetett odaadó imádat,
ellenségük pedig mindenki más, aki másként érez, gondolkodik,
cselekszik, mint ők, de a sznoboknak még hasonszőrű barátaik is
ellenségek, mert életüket a mardosó irigység vezérli, s folyton azt
vizsgálják, ki bír köztük több és több pénzzel. Ahogyan az ember
elveszítette belső értékeit, úgy kellett kívül értékeket keresni, aztán
idők hosszú során keresztül eljutott az értéknélküliség állapotába. Az
érték az, ami kézzel megfogható, különböző testrészekkel élvezhető… Az
ilyen emberek a nyaralásban nem az élményt látják, a vidám kacajok
ragyogásában felvillanó istenséget, pusztán pénzszórási lehetőségként
kezeli a vakációt, villogásként a többi ember előtt, egy olyan pályát
jelent nekik, ahol égre emelt orral sétálhatnak végig, lenéző
tekintettel forgolódva a tömegben. Az élményeket lecserélték pénzre,
bankszámlára, hatalmas villára, új autóra; igaz barátok helyett
kirakatembereket vonszolnak maguk mellé, akik soha nem gondolkodnak, nem
éreznek, nem látnak, nem hallanak.
Azért írtam a Francia szonátákat,
hogy hadat üzenjek az emberi ostobaságnak, hogy egy erős ágyút
önthessek gondolataim forró acéljából, hogy a társadalom zsákutcába
jutott tömegét új – lehetőleg egészséges – útra tereljem. Az mindegy,
hogy céljaim nemesek-e; ezzel egyetlen percig sem foglalkoztam. Meg
kellett írjam a novellákat, ezt diktálta benső nyugtalanságom, az
előttem elterülő dőre világ fetrengése, az életben keletkező vadhajtások
fojtogató közelsége. Új útra kell menni, mert itt, ahol most vagyunk,
elpusztulunk! Természetesen nem csak én, és nem csak a magyarság, az
egész világ pusztulásra van ítélve, ha nem változtat mentalitásán. A
dőzsölésben megrészegült tekintetek oly üresek, mint a pénztárcák
világában evező álbajnokok, minden kincsük összegyűrt bankórengeteg,
amely a valóságban teljesen értéktelen, használhatatlan; boldogságot nem
vásárolhat senki hitelkártya segítségével, mondhatnánk közhelyesen, ez
azonban csupasz igazság, az álmok varázsát nem lehet megvásárolni
papírszeletekkel, amikor már álomtalan éjszakákon át hánykolódik valaki
átizzadt ágyában, mert aggódik a holnapi milliókért, retteg
fogcsikorgatva megszerzett társadalmi helyzetéért; az ilyen emberen
leginkább a halál segíthet, különösen akkor, ha már menthetetlenül
belecsontosodott sznobizmusának pestisébe.
Számomra
hihetetlen, hogy a világon számos nagyszerű író felüvöltött a
pusztulást látván, mégse figyelt fel senki a hangorkánra; tisztességben
alkotó művészek károgtak haláldalokat a világ felett, az emberiség
mégis homokba dugta a fejét. A felelősök száma túlságosan nagy! Végső
soron mindenki felelőssé tehető, mert az egyik oldalon felsorakoztak a
világot romboló erők, a másik oldalon pedig azok, akik mindezt hagyják,
tétlenül nézik, talán itt-ott – saját dőreségeikből fakadóan,
struccpolitikával operálva – asszisztálnak a világméretű gyalázathoz;
mindegy, az a kicsike, maroknyi csapat, amelyik még ellenáll, a normális
életért imádkozik, harcol, üvölt, toporzékol, majdhogynem
szélmalomharcot vív a feneketlen mélység ellen. A normalitást
szorgalmazó embereket nem ritkán kinevetik, ostobának nevezik,
legyintenek egyszerű intelmeire, pedig jobban tennék a lusta fotel
betyárok, ha meghallanák az intő szót, mert lehet, hogy egyszer csak
késő lesz!
Itt
van az otthonunk, magyarok vagyunk, Magyarország a Hazánk; tetszik,
nem tetszik, ez akkor is így van, és ezt a földet nem adhatjuk el semmi
pénzért, nem gyalázhatjuk meg őseink földjét azzal, hogy eltűrjük az
idegenek undorító jelenlétét. Az idegen érdekek mentén keletkezett
repedéseket mihamarabb be kell foltozni, különben a szakadékká szélesedő
hatalmas vájatok elnyelik az egész Nemzetet!
A
gondolatok örvénylő forgásában leledzem minden áldott nap, ez az én
vesszőparipám, motiváló erőm, egyfajta motor, amely előrefelé hajt;
nekem nincs más lehetőségem, csak az, hogy íróvá váljak, tisztességesen
publikáló íróvá, hogy mindig, minden percben a magyarság ügyével
törődhessek, azért dolgozzam, hogy a Nemzet előrébb, feljebb lépjen
legalább egy lépcsőfokot. Nem értek máshoz, csak a szövegek írásához,
regények és novellák csiszolásához, életképek teremtéséhez, világok
építéséhez…
Nincs más testvérem, csak magyar…!
A
hatalmas irodalmi rengetegben nekem a magyar írók a legfenségesebbek,
noha szeretek számos külföldi írót, kiváló tollú alkotót, akik minden
egyes oldalon adtak valamit ennek a mocsárba merült emberiségnek. Még
akkor is ezt vallom, ha kinevetnek érte a liberális mocsokban felnőtt
öregek, fiatalok, az én tudásomban, tehetségemben senkinek nem kell
hinnie, elég, ha én hiszek magamban!
Amikor
verik a magyart, bennem vér serken, mintha én magam kaptam volna az
ütést; ha meggyalázzák jelképeinket, mintha a fejemre csaptak volna egy
kalapáccsal; amikor nemzeti dalainkat parodizálják sehonnai bitangok,
bennem felgyűl a pusztító láng, s az otromba cselekedetek lélekromboló
munkáját próbálom semmissé tenni.
Magyar vagyok – így egyszerűen, mintha levegőt vennék, vagy kifújnám a levegőt…
A
Kárpát-medence az otthonom, a szétszabdalt Magyarország széthordott
darabjaiért sírok, a történelmet tanulmányozom, a magyar múltat kutatom,
s keresem azokat, akik a mi nemzeti gyalázatunkért felelősek. Sokan
vannak, ez tény! És sokan voltak azok a dőre magyarok, akik aprópénzért
áruba bocsátották ezt a Nemzetet, ezt az országot… Nem tudom, meddig
terjed a gyalázat hatalma; fogalmam sincs, mely ponton állítható meg a
rothadás, az áruló korcsok működése, akik rögtön sikoltanak, mihelyt
számon kérik működésüket, de az ő ártó munkálkodásuk felmagasztosult
áhítatban fénylik, legalábbis így kívánják eladni olcsó, hamis
portékájukat… Hol van az elég? A habzsoló száj sosem telik meg, a
bélpoklos gyomor nem képes kilyukadni?
Egyelőre
egyedül vagyunk, szétszórva a népek óceánján, de eljön a szebb holnap,
mert el kell jönnie, szentül hiszem, hogy így kell lennie, bárki
bármit is mondjon, a pesszimizmus nekem nem kenyerem, abból nem lehet
megélni, a bizalom végtelenül fontos, főleg, ha meg tudjuk támogatni
erős hittel! A közös célok felállításánál jelen kell lennie a tiszta
szívnek is, másképp a maihoz hasonló ostoba világot fogunk létrehozni,
ebből pedig végérvényesen elég!
Nézzünk
szét a mai világban, és tegyük fel az egyszerű kérdést: kell ez
nekünk? Különböző deviáns elemek vonaglanak végig csicsás parádéban
vonulva Magyarország nagy múltú sugárútján, nemzeti jelképeket,
szakrális jelképeket, valamint vallási szentségeket gyalázva, teljesen
kifordulva önmagukból, a Sátánnal parolázva, mert bizton állíthatom, ez
már a Sátán műve, a bűn tökéletes megtestesülése… Az egészséges
életvitelt kérdőjelezik meg nap mint nap ebben az országban, és az
egészségesen élők, a tisztaságot szerető embereknek kell bizonyítaniuk
napról napra saját identitásuk helyességét, ez pedig egyáltalán nem
helyes. Az élet teljessége nem a homoszexualitásban csúcsosodik ki, az
egy dőre betegség, az ostoba reklámok által okozott ferdeség
megjelenése a valóságban. Az egy másik kérdés, hogy mindezek felett kik
állnak, hogy liberális anyaszomorítók-e az illetők, vagy pusztán maguk
is elkorcsosult emberszerű lények, akik a családi szentséget, a vallás
és a hit teljességét kívánják bemocskolni; a huszadrangú kérdés éppen
azért lesz huszadrangú, mert a devianciát támogatók tulajdonképpen
mindegyiket szeretnék egyszerre elérni. Árulások a legsúlyosabb bűnök
egyike… Egy olyan országban, ahol elöregedő társadalom súlyától nyög a
Nemzet, ahol az elvándorlók száma túlságosan nagy, reklámozni a
homoszexuális gyalázatot, több mint hazaárulás, és halállal lakolhatna
érte bármily magyar ember is legyen, hiszen így is rohamosan
fogyatkozik a Nemzet, a családokban alig lézeng egy-két gyermek; ilyen
szorult helyzetben nem a gonoszság sugallta erkölcstelenséget kellene
prédikálni, hanem a család tisztes szeretetét, a gyermekek áldó
szeretetét, tisztaságát, és a férfi-nő kapcsolatok ékességét!
A
kollektív bűntudat fegyverével a családirtás fegyvere ikerpárt alkot. A
kettő szervesen kapcsolódik egymáshoz, elválaszthatatlanok, éppen a
cél mutatja meg a fegyver gyalázatosságát, tudniillik az a cél, hogy
Magyarországon jelentősen megfogyatkozzanak a magyarok. Szodomából és
Gomorából kiszabadult ördögi férgek vonaglása több ponton összeér a
holokausztot reklámozók bőszült hadával, és ennek köszönhetjük, hogy a
mindezek mögött bujkáló rémek tulajdonképpen kik, valamivel könnyebben
felismerhető annak a népnek gyalázatos aknamunkája, amelyik az
egyenlőséget, a testvériséget, és a szabadságot hirdeti, ám ezek az
olcsó szavak csupán arra jók, hogy gyengén látók szemébe vakító
fénysugarat lövelljen, aki eddig sem látott, eztán sem fog látni.
Magyar vagyok…
Fáj
Trianon, ez nem is kérdés, de hol van ma már Trianon, amikor
identitásunkat számos ponton bombázzák kifordult férgek ágyútüzei; egyik
oldalon a holokauszt rémével fenyegetnek, erőszakoltan tanított
hazugságokkal, a másik oldalon a családok ellen üzentek hadat
erkölcstelen pénzemberek, s a két oldal között alattomos kígyóként
kúszik be a különböző kultúrák iránti fogékonyság felszítása. A magyar
kultúránál nincs szebb, ékesebb, fenségesebb! Ezt nem a nacionalista
hevület fújja belülről, hanem a történelem tanulmányanyagai súgják,
régmúlt idők krónikái mesélnek erről, és egyáltalán kezembe
kaparinthatom a hagyományunkat mint védő fegyvert! Egykoron kardokkal és
ágyúkkal, később puskákat tartó katonákkal gátolták a szabadság felé
igyekvő magyarságot, ma a média álnok nyelvével operálnak az elnyomók,
egy ősidők óta hordozott vallási fanatizmusban élő népcsoport, amelynek
tagjait nem lehet megnevezni; elnyomásuk súlyos terheket ró a fejükre,
átkokat vonz milliók ajkáról, elvtelen viselkedésük fogja aláásni
rogyadozó birodalmukat. Lassan, de biztosan ébredeznek az emberek…
Élek
egy olyan földön, ahol őseim megharcoltak a hétfejű sárkánnyal, hogy
országot nyerjenek, belakták ezt a területet, dolgoztak, vérüket,
verítéküket adták a szent földért, mégis, a régi idők krónikái már
szóltak a beszivárgó, suttyomban beóvakodó férgekről, akik a szentséget
nem ismerték (ma sem ismerik!), elvetik az emberi jóérzést, hiányzik
belőlük a tiszta áhítat, csupán vakbuzgó hitük vértjével és kardjával
képesek megküzdeni a valódi hagyományokat felmutató magyarság ellen, és
ez a vakon kieresztett buzgalom nem okoz mást, csak halált, szenvedést,
gyalázatot. Az ősök vére sikolt ki a földből, ahol már a csontok is
elporladtak; ha száz évvel ezelőtt nem élt volna néhány sziklaszilárd
jellem, ma már alig élnénk magyarok a világon. Prohászka Ottokár nevét
mindenképpen aranykeretbe kell foglalnunk, ahogy Szabó Dezső nevét is,
nem is szólva Wass Albertről, az egyik legnagyobb magyar íróról! Ez a
triumvirátus alkotja előttem a magyarság Szentháromságát, a fáklyát,
amely világít a sötétségben, és a rosszat, a romlandót, az üszköt
elégeti, megsemmisíti.
A
múlt erős kötelék, nem szabad lerázni magunkról, mert ha az ezer
szállal élő köteléket elnyessük, nem marad semmink, a jelenünk
egyáltalán nem fényes, nem követendő példa. A döntést önmagunkban kell
meghoznunk, nem a külvilág sikamlós, árulásokkal felszabdalt ugarján,
nem is a kocsmák borszagú magányában, néhány cimbora aktív röhögése
közepette; önmagunkban kell elmélyednünk, hogy megtaláljuk a fényesen
tiszta válaszokat, azokat a válaszokat, amelyek aztán előrébb viszik
társadalmunkat; persze, ezt a mai társadalmat továbbvinni már nem lehet,
dőreség is lenne; teljesen új alapokra kell helyezni az életet, új
államot kell létrehozni, mert ez a mostani berendezkedés minden, csak
nem legitim, mindenki érdekeit szem előtt tartja, csak éppen a Nemzet
tagjainak érdekeit nem! Nincs hová hátrálni! – ezt nem árt megjegyezni.
Mögöttünk áthatolhatatlan falként magasodó rengeteg áll, azon túl pedig
abszolút pusztító szelek járnak. Örökké hátrálni sem lehet, mert a
megalázott érzések kiszívják az önbizalom erejét, a büszkeség elsatnyul,
s így az alázat valós érzése sem virágozhat ki, hogy a végén
egyensúlyba kerüljön az emberben. Az önbizalom éppen az alázat finom
mívű esszenciájától lesz egészséges erő, kitartó akarat, teremtéssel
megszentelt cselekedet; az erőtől duzzadó kar alázat nélkül nem képes
államot építeni, de az önbizalomhiánytól szenvedő ember
megalázottságában csak rombolást hagy maga után.
Az
egyensúly fontosságát már a nagy bölcsek is felismerték (gondolok itt
Jézusra), és nem győzték hangsúlyozni, tanítani, hogy az emberiségnek
egyensúlyra van szüksége, különben a végletek fogják a világot
felemészteni. Ennek jeleit érezhetjük bőrünkön. A végletek sárkányfogait
láthatjuk a deviánsak vonulásában, a demokrácia fertőjében, a pénz
álnok hívságában, az önzés fellegvárában, a tébolyultak börtönében, a
média harsogásában, a sztárok életében; mindezek felett ott őrködik az
életet elpusztítani akaró erő, a sötétség gonosz angyala.
A
magyarság és a zsidóság hatalmas ellentéte abban csúcsosodik ki, hogy
az egyik nép az életet igenlő erőt képviseli, a tisztaszívűséget, az
otthon és a család szeretetét, a másik pedig az életet el akarja
pusztítani, meggyalázza a szentek jelképeit, az otthont elsöpörné, s
különböző erkölcstelen gőzöktől fűtve a családok megsemmisítését tűzte
zászlajára… Ilyen egyszerű az egész történet! Csillámló képek átkos
bűvöletében kúszik egyre beljebb, óvatosan dönti le a védekezés
egészséges bástyáit, s a végén a pusztító munka őrjöngő dühe csorog
végig, mint maró sav az egész területen, a családok hanyatlásának biztos
jeleként.
Az
egyén mit tehet ebben az ügyben? ez lehetne az egyik kérdés, és erre a
kérdésre nem is könnyű válaszolni. A sziklaszilárd jellemek ideje
lejárt, ezt azonban még véletlenül sem akarom elhinni, szerintem, az
élet válságai mindig kitermelik a valódi embereket, az éberen látó,
érző, alkotó embereket, akik lehet, hogy nem viselik magukon a művészek
ragyogó fénysugarát, lehet, hogy produktumukat nem látja a széles
nagyvilág, a legbiztosabb mód a gyermekek nemzése, hogy a magyarság
megmaradjon a Kárpát-medencében. Bárki nemzi is a gyermekeket, munkája
felett az áldás szentsége lebeg… Meg kell mindenkinek változnia, magára
kell aggatnia a változás súlyos folyamatát, hogy révbe érve meleget
leheljen a környezetére, ezzel bátorítva másokat a változásra! Meg kell
változni…!
A
férfi – lehetőleg – legyen férfi, a nő pedig legyen nő. A két biztos
pillérből aztán kinőnek a tiszta hajtások, gyermekek szökkennek ki a
rugalmas, fiatal női testből, és a család szent tűzhelye újfent lángra
lobban, virágba borul, elnyeri a teljességet. Egy apuka, ha valóban
férfi, képes megharcolni ezer ördöggel, sárkánnyal, átkos maszkok mögött
bujkáló férgekkel; családjának biztos alapot teremt, s gondoskodik a
mindennapi élethez szükséges javakkal, hogy a család zavartalanul
működhessen. Ma hol vannak az apukák?
(Minden
leírt szó, mondat, gondolat védekezés, óvás, egyfajta pajzs,
ugyanakkor tiszta kiáltás, gyászdal, elrettentő kiáltás, hogy a
megnyomorgatott, ezerszer meggyalázott élet visszakanyarodjon
természetes állapotába, s így az én nacionalizmusom kilép az ország
határain túlra, az emberiséghez szól, mert mindenki, minden nemzet,
kivétel nélkül nyomorog, szenved, átkosan sóhajt; a tisztaságnak súlyos
ára van, de buzdítanék mindenkit, hogy ne sajnálja ezt az árat, mert
ezt mindenkinek meg kell fizetnie, ha Ember kíván lenni…)
Nincs
más lehetőségem az életben, csak az, ha íróként megszülöm halhatatlan
gyermekeimet. Ha leragadok szépséges Hazám öreg házainál, pusztáinál,
kocsmákban tivornyázó embereinél, elveszítem a feladat kötelességét, és
nem szólok a francia tájon szenvedő paraszthoz, vagy az orosz
sztyeppéken kóborló kozákhoz. Szólni kell mindenkihez, akihez csak
elérnek a szavak; a gondolatok szép tisztaságát nem lehet megszűrni,
hogy csak azok értsék, akikhez vérségi kötelék fűz, az idegenek számára
is juttatni kell némi táplálékot. Az én testvéreim a magyarok, ez
megmásíthatatlan kötelék, a többiek idegenek, de őket is óvom, féltem,
őket is szívesen kiemelném a sárból.
Azt
hiszem, bizton állíthatom, csak akkor hagynám el ezt az országot, ha a
fejem kerülne veszélybe, akkor el tudom képzelni, hogy valamerre
eltávozzam, de nekem most itt van dolgom, itt kell boldogulnom ebben a
botrányos életben, meg kell alkotnom a halhatatlan műveket, hogy
hasznára váljak Nemzetemnek; mindig előbb az ember saját nemzetének
adjon, aztán lépjen ki a nagyvilágba!
Utazni
szeretnék. Életemben egyszer sem voltam még Erdélyben, nagy vágyam,
hogy egyszer eljussak oda, bebarangoljam a hegyeket, megnézzem a
hasadékokat, tavakat, városokat; az én kedves íróim (Szabó Dezső, Wass
Albert) Erdélyből származnak; Szabó Dezső Kolozsvárott született, Wass
Albert Válaszúton, amely település Kolozsvár közelében található. A két
legfontosabb magyar író Erdélyben született, ez igen beszédes,
bárhonnan nézzük is, egészen lenyűgöző, és meggyőződésem, hogy a
tiszta, égi harcot majd a székelyek fogják megvívni, mert ők
összetartóbbak, egészségesebbek, mint az anyaországban élő magyarok.
Nincs mese; utaznom kell, bejárnom az országot, a Felvidéket, a
Délvidéket, az Őrvidéket, Kárpátalját; be akarok járni mindent, ugyanis
a fentebb említett területeket önkényesen, gyalázatos, aljas módon
csatolták el tőlünk olyan emberek, akiknek tudásukat, emberségüket
nyugodtan megkérdőjelezhetjük, hiszen politikai dilettantizmusuk ordító
valóságként áll az idő végtelen tengerében; a szakaszokban fennállt
államok tudatosan megkreált élete egyáltalán nem hozott bőséget az
embereknek: gondolok itt elsősorban Csehszlovákiára, vagy a dőre
Jugoszláviára – ezek az államok a semmire, alap nélküli területre
épültek, nem csoda, hogy összeomlottak… Meg kell ismernem a magyarokat,
amennyire lehetséges!
Együtt,
közösen kell gondolkodnunk, valamint megoldást találnunk a jelen
fertőjének kitakarítására. Tény, hogy szükség van néhány vezetőre, jó
képességű magyar emberekre, akik képesek kieszelni olyan megoldásokat,
amelyeket kilencmillió ember érezhet magáénak, önként és dalolva
elfogad; utat kell vágni ebben a dzsungelben, ahol Európa liberális
férgei szövik egyre szorosabbra a hálókat, a külhonból próbálják
szabályozni a magyar életet; az ilyen szennyvizet szállító köldökzsinórt
el kell vágni! Nincs helyünk az Európai Unióban…
A
kétezres évek elején, amikor elérhető közelségbe került a haladó
Nyugathoz való csatlakozás, az ország eufóriában tombolt, rengeteg
embertől lehetett hallani, hogy most nekilódul Magyarország szekere,
végre új élet kezdődik, én mégis, ifjúságom homályos érzéséből fakadóan
azt gondoltam akkoriban, hogy nem lesz jó nekünk ez a csatlakozás. Nem
tévedtem, bár tévedtem volna… Ha lehet, még rosszabb helyzetbe
kerültünk, mint amilyenben előzőleg voltunk, szemétlerakóvá tették ezt
az országot, külföldről károgó vészmadarak parancsoltak az impotens
vezetésnek, és a mi vezetőink fejet hajtottak mindenféle akarat előtt…
Az elmúlt tizenegy esztendő megmutatta, mikor mit várhatunk az Európai
Uniótól, és ki kell jelenteni, jót semmi esetre sem várhatunk! A
kisebbségeket védeni kell, noha ők előszeretettel bántalmazzák a
magyarokat, különböző deviáns társaságokat kell támogatni, mert a
liberalizmus elhozza a világban a szabadságot, az egyenlőséget;
ezenközben a magyarság nem kapott semmit, puszta kizsákmányolás, szabad
rablás lett az uralkodó attitűd nálunk, és azok érvényesültek, akik
emberségből leszerepeltek, a valóságban pedig egyszerű ügyeskedők, akik
mások kemény munkájából harapták ki a maguk szeletét. A magyar éhség
világszinten legendás, itt élnek a legéhesebb vállalkozók, munkaadók!
Mindezt ki engedhette meg?
Ki tehet arról, hogy ma a munkavállalókról az utolsó bőrt is lenyúzzák, és az egyszerű élet nehézségekbe ütközik?
Ki tette és miért?
Ezek
olyan kérdések, amelyekre mindenki szívesen válaszolna, mintha értené a
körülötte zajló élet minden kis mozzanatát, és olyan kérdések,
amelyekre az emberek óhajtják a választ, mégse lép elő senki, hogy
kérem, itt és itt találhatók a tettesek, ezért és ezért tették mindezen
szörnyűségeket, és akkor az emberek felhördülve igazságot
követelhetnének maguknak, ami meg is illetné őket. A félelem, a sötétben
bujkálás, a pofátlan harácsolás nem engedi, hogy Magyarországon
felálljon valaki, és elmondja, mitől döglik a légy minálunk; ködösítenek
reggeltől-estig, hazugságban élünk, a tettek pedig másról beszélnek.
El vagyunk lehetetlenítve saját országunkban!
Mostanában visszatértem Az elsodort faluról
készülő tanulmányom jegyzeteihez, és megrökönyödve álltam a felsejlő
kép előtt; Szabó Dezső igen részletesen, vérbő mondatokkal megírta, hogy
a magyar bakák, a magyar hazafiak, Hazánk legjobbjai hogyan indultak a
frontra, hatalmas üdvrivalgás közepette nyelték le az ismeretlentől
való félelmüket, zeneszó kísérte őket a főváros utcáin, valamint a
különböző zsidó asszonyok erkölcstelen vonaglásai, a kurtizánok
kikandikáló keblei világítottak a katonáknak, emlékeztetve őket az
előző éjszaka mámoros szeretkezéseire, amelyekben beléjük maszturbálták
a romlott erkölcsöt, a halál elbagatellizáló kicsinységét; azt hitték,
hogy jót cselekszenek, pedig a valóságban ártottak a tiszta magyar
ifjaknak, akik közül nagyon sokan ottvesztek a csatatereken. A kép még
most is oly valóságosan él bennem, hogy erőteljesen borzadok, miközben
felidézem magamban! Ez volt az első lépcsőfok, a háborúba éppen csak
vonultak fiaink, aztán következett az újabb gyalázat: zsidó ügyeskedők
seftelték el az élelmet, a kötszereket, a muníciót, mindent, ami
mozdítható volt a hátországban; a zsidó kereskedők pénzzé tettek
mindent, hallatlan gazdagságra tettek szert, miközben a háborútól
sújtott ország egyre nehezebben jutott élelemhez… Ez egyáltalán nem
mesebeszéd! A múlt, való igaz, de egyáltalán nem elhanyagolható az első
világháború, mert a világháború négy évében törték meg a magyarság
hanyatlóban lévő erejét, onnantól számíthatjuk az erőteljes zuhanást,
amely most már a századik évéhez közeleg, ha 1918-at vesszük alapul…
2015-ben illő lenne végre teljes egészében szembenézni az első
világháborúban elszenvedett értékeinkkel, feltárni az idegen
betolakodók szívós aknamunkáját, és áldásos lenne megválni ezektől az
emberektől!
Számomra
egészen világos, hogy miért nem tárta még fel senki a háború utáni
években felgyülemlő férgek zabáló áradását; azok ültek a vezetői
székekbe, akik a hatalmat elorozó zsidók kaftánjaiból kerültek ki,
leszármazottak voltak, vagy a holdudvarhoz tartoztak. Ennek nagyon
szembetűnő jelenségét „élvezhetjük” ma, az egész pusztítás látványosan
zajlik, a hazugságot immáron nem is rejtegetik, szemrebbenés nélkül,
arcátlanul hazudnak mindig, mindenkinek! A háború utáni hatalmaknak nem
volt érdekük, hogy Magyarország felemelkedjen, hogy a magyarság új
erőre kapjon.
Fontosnak
tartom, hogy ne csak a magyarság pozitív erőit, jelenségeit, arculatát
hangoztassuk, mutassuk be; ildomosnak tartanám elmondani, hogy a
magyarok nagyon hiszékenyek, és – a mai gyökértelen médiának, vezetésnek
köszönhetően – széthúzó, egymással nehezen kommunikáló népcsoport. Azt
is fontosnak tartom, hogy mi jelenleg csak nép vagyunk, a szocializmus
vörös csillaggal felékített ideológiájából kikecmergő, kissé ostoba
nép… Nemzetté kell érnünk, be kell érnie a magyarság eszméjének, hogy a
régi tudást újra visszahozzuk, újra átéljük, feltöltsük vele magunkat!
Más választás nincs, a Jóisten majd addig ver minket, amíg ez marad az
egyetlen menedékünk, ahogy ez is az egyetlen menedékünk. Mi nem
mehetünk balra, a mi utunk erőteljesen jobbra tart! A hagyomány
tisztelete a pénz szeretete helyett, az emberi szépség iránti
elkötelezett odaadás, a dolgok szeretete helyett – nekünk ezt kell
megvalósítanunk, mi magyarok, nem vagyunk alávaló népség, hiába
harsogja ezt a média! Az élet teljességét kell átadni Európának, s
rajta keresztül az egész világnak!
Azon
csodálkozom, nap nap után megütközöm rajta, hogy az emberek nem látnak
előre, egy métert nem tudnak előrenézni, mert hályog borult a
szemükre, a pénz utáni hajsza dőre hályogja, ez pedig az életet
lehetetleníti. Liberális jelszavak csöpögnek a mennyezetről, amelyet a
Jóisten ellen emeltek sarlatánok, ostoba alakok, baloldalinak
kikiáltott értelmiségiek, parasztok, munkások. Az élet került a
szemétdombra…
Naponta
próbálják gyilkolni a tiszte emberi értelmet, noha az élet nem pusztán
evésből, ivásból, szeretkezésből áll, hanem lényegesen több alkotóelem
tarkítja, s akár lehet szent egy jóízű, családban töltött vasárnapi
ebéd, amikor az egybegyűlt család tyúkpörköltet fogyaszt nokedlival,
kiváló savanyúsággal. Próbálják néhány évtizede ráerőszakolni az
emberekre a reformkonyha lehetetlenségét, reklámozzák a műételek
egészségtelen élvezetét, s kitekerik mindennek az értelmét, így
kapcsolódik egymáshoz a helytelen táplálkozás az ember
lealacsonyításával, valamint a homoszexualitással… Hol van ennek az
őrületnek a vége?
Sokszor feltettem már magamban ezt a kérdést; rengetegszer…
Az
első lépcsőt évekkel ezelőtt megléptem, elindult bennem egy folyamat,
ez pedig úgy indult, hogy felfedeztem a mai világ dőreségeit, álságos
voltát megláttam. Ez volt az első pont, hogy megláttam a csillámló
csomagolásban a rothadó vírust, amely az emberek kiirtására lett
becsomagolva, eladható, szépen megmunkált selyempapírba, hogy az ostobák
megvegyék. A következő pontban már arra jutottam, hogy ez az egész
nekem nagyon nem tetszik; kicsuklott belőlem egy elégedetlen gőg,
harsány riasztó, egy kiáltás, amelyet kicsit a félelem, kicsit a
büszkeség, kicsit az egészséges élet szeretete bocsátott ki belőlem;
egyáltalán nem szégyellem.
Ezzel
még nincs baj; baj ott van, hogy sokan az első stádiumba se jutnak el
soha, mert olyan hályog van a szemük előtt, amelyet semmiféle
operációval nem lehet eltávolítani… Elfelejtették az egyszerű – és talán
egyetlen – törvényt: nem az emberekből kell élni, hanem az emberekért!
Régóta
figyelem, hogy nem elég nézni az életben, látni is kell, és meghallani
a szavak mögött megbújó álnok cselszövést, és figyelni kell minden
pillanatban, mert a sakálok az ember vérére, húsára éhesek, ha nem
figyel, rajtaveszthet. Másokért kell élni, hogy a világ új arcot kapjon,
új kor köszöntsön ránk, ha erre van igény, de úgy hiszem, jelenleg
nincs…
Tudással
élni nem könnyű művelet, mert a tudást először meg kell szerezni, ami
önmagában nem egy ötperces terápia, aztán a megszerzett tudást tudni
kell jól, megfelelően használni, hogy másoknak hasznára váljunk, akár
úgy, hogy műveket írunk, vagy eljátszunk egy kiváló szerepet mesteri
módon, vagy elénekelünk egy soha nem hallott, csodás dalt; tudással élni
nem képes akárki, már csak azért sem, mert a legtöbb emberből a
legelemibb tudás hiányzik: nem képes élni…
A társadalom beteg, ezen pedig segíteni kell; legyünk egymásnak orvosai, és a világ megváltozik!