Most, hogy végére értem a Francia szonátáknak, valamelyest kiürültem. Kiömlesztettem vérbő gondolataimat tizenkét novellában, gondosan megalkotva, megszerkesztve minden egyes sort, bekezdést, oldalt; a régi szöveghulladékaimat félresöpörve új fejezetet nyitottam irodalmamban, hogy olyat alkossak, amilyenhez foghatót egyelőre még nem találtam a magyar irodalomban. A jó érzés mellett homályos szorongás is került belém, ahogy befejeztem a kötetet, a Munkanapló befejezésével végérvényesen megváltam a kötettől.
Az aktívnak számító munka gyenge egy hónapig tartott, csak én beiktattam szüneteket, aztán dolgoztam Németkéren, a földeken, az építőipar nyűgjében is alaposan megmártóztam, ezért tágabb értelemben véve negyed évig tartott a kötet megírása, mert az első novellát valamikor március közepén kezdtem el, a fentebb említett szöveget pedig június közepén fejeztem be. Némi csalás van a dologban, mert a Munkanaplót egészen pontosan június harmincadikán zártam le, s ezzel lakatot tettem az egész műre.
Mindegy… Nem fontos az alkotómunka elemzése, s noha egy hét telt el a végső befejezés óta, a szakadék hatalmassá vált, a művet már a múltnak kell átadnom, és ezzel majd elnyerheti a kiadás szent ereklyéjét; nem kívánok az alkotómunkáról értekezni, ez dőre, felesleges, unalmas tevékenység lenne, amúgy sem szívesen ecsetelem az írói szokásaimat, nem féltésből, irigységből, álszerénységből, sokkal inkább azért nem írok, nem beszélek ilyesmiről, mert nem tartom szükségesnek. Szerencsés helyzetben vagyok, ugyanis nem zaklatnak engem mindenféle újságírók, nálam nem ácsingóznak cikkekért, interjúkért, ezért hálás vagyok a Sorsnak, nem kellenek nekem az újságírók.
Kicsit üresen, kicsit elégedetten bolyongok most az életben. Természetesen ötletek még mindig vannak a padláson, sőt már új csűrt is kellett építenem az ötleteimnek, mert a padlás megtelt; az idővel van bajom, a tempóm nem kielégítő, nyugodt szívvel állíthatom, hogy sokkal gyorsabban is tudnék alkotni, ha ehhez az életkörülmények tökéletesen adottak lennének. Az írói, az alkotói szabadságot hajszolom, ehhez pedig időre van szükségem, hogy meg tudjam alkotni azt az öt-hat regényt, amelyet mostanában érlelek magamban. Legalább öt-hat regény feszül bennem, és vagy tíz novella; a héten egy novellát már kiadtam magamból. Fontosnak tartom, hogy a világban történő menetelésem fokozása érdekében megszakítsam kapcsolatomat a régi világommal, itt elsősorban az építőiparra gondolok; az egész nem más, mint rendkívül súlyos nyűg, teher, engem nagyon le tud húzni: fizikális és mentális értelemben egyaránt; számomra abszolút nem kielégítő felrakni egy falat, levakolni néhány négyzetmétert, a kiszáradt kézfej vizsgálása, a felsértett bőr égő érzése; számomra egyáltalán nem jó érzés olyan alakokat hallgatni, akik csak a szexről meg a piáról tudnak beszélni, és a humortalan humor elborzaszt, nagyon fáraszt. Le kell szögeznem: nem vetem meg az építőiparban dolgozó embereket! Ellenkezőleg, becsülöm őket, hogy képesek évek hosszú során keresztül hajnalban felkelni, elvégzik a hosszú napokon át tartó robotot, hogy másoknak házuk legyen; emberek, akik kérges feszültséggé hevülnek az évek présében, a nagy nyomásban; ezek az emberek idővel ellaposodnak, elviselhetetlenül igénytelenekké válnak, azt is írhatnám, túlságosan leegyszerűsödnek.
Nem hiszem, hogy velük lenne a probléma!
Biztos vagyok benne, hogy én nem illek abba a miliőbe; hogy ez szégyen, vagy nem szégyen, mindenki döntse el maga…
A Francia szonáták választ adott nekem egy sereg kérdésre, többek között arra is, mi keresnivalóm van nekem az építőiparban. Nyugodtan állíthatom, nincs ott nekem semmi keresnivalóm, kikoptam onnan, a rengeteg olvasmány, a sok-sok legépelt oldal máshová helyezett, és ennek én sokáig nem voltam tudatában, csak űztem, hajtottam magamat, hogy érvényesüljek, némi pénzt keressek, közben pedig elpárolgott belőlem a lelkesedés, hogy napokon keresztül a primitív kőműveseket hallgassam.
Ha azt vizsgálom, vajon falazni tudok-e biztos kézzel, vagy regényeket írni, teljes biztonsággal az utóbbit említem, mert valahányszor leülök a gép elé, hogy szövegeket írja, végtelen önbizalommal, teljes hozzáértéssel tudok mondatokat írni, világokat teremteni. A most elkészült novelláskötet megválaszolta ezt a fontos, ezáltal erősen égető kérdést, s noha majdnem biztos voltam a válaszban, most tökéletes bizonyságot szereztem.
Adni valami értéket, ami még nem volt, ami egyelőre nem várható az irodalmi életbe.
Nagyképűség nélkül kijelenthetem, hogy egész Európában egyedülálló alkotást tettem le az asztalra, a novellák értékeit csupán fel kell fedezni, hogy láthatóvá váljék a régi írók örökéből előlépő fiatal író munkásságának tisztasága, a gondolatok fényessége. Jók a novellák!
Ahogy elnézem a magyar irodalmi élet alkotótáborát, fumigáló szájmozgással fordítom el a fejemet, mert egy tisztességes alkotót nem tudok felfedezni a hatalmas táborban, egyedül Czakó Gábor munkásságára tudok úgy tekinteni, mint irodalmi művekre, a többiek inkább sarlatánok, bértollnokok, beteg grafomániás emberek, akiknek nem adnék tollat a kezükbe soha. Beteg ez a világ, hogy csupa dilettáns alakot enged a publikálás szent trónusához, persze, ezen nem érdemes sokáig csodálkozni, beteg világban beteg írók alkotják beteg műveiket…
Szabó Dezső emlékét ápolom a műveimmel, gondolataim a nagy előd csodálatos világából fakadnak, szellemi örökségét nem kevés helyen felhasználtam. A magyarság tisztaságát, a nacionalista érzelmek felfokozott állapotát megénekelni egyáltalán nem gyalázatos cselekedet! Amit maga az élet diktál, az elől nem lehet elmenekülni, bármily vadul csapkodjon is érte a Sors; nincs menedék, a keserű, netán az édes pohár tartalmát ki kell inni, itt nincs mellébeszélés, az élet tömör teljessége, fellengzős kivagyisága amúgy is számos ponton nehézkes, gyötrő, olykor halálos is, de a sok halálból nemzetek épülnek fel, társadalmak buknak a porba – megjegyezném, jól van ez így -, azért mégiscsak élünk, alkotunk, gyarapszunk, ha a Jóisten megsegít, akkor nem hanyatlunk. A magyarság aktív életrevalósága elől el lehet szaladni, ám a múlt menthetetlenül a nyakára hág az embernek, ez a sokszor fertővel átitatott, büdös múlt, amelyet jobbítani már nem lehet, mégis amondó volnék, a következő generációnak szebb földet, szebb államot hagyjunk örökül, hiszen az élet mindig az építésről szól, a tisztességes fejlődésről. Elfogadni a múltat fenntartások, kérdések nélkül, ez lehet az egyik megváltó erő, s a tisztes (néhol rothadó) múltból felépítve szebb jövőt kovácsolni gyermekeinknek, unokáinknak – ez a mi valódi feladatunk, s ez nem kevés!
Nem érzek elhivatottságot a házépítések iránt. Az alapok zsaluzása, betonozása meg sem közelíti az irodalmi munkák sokszínűségét, velős mondanivalóját, betonozni bármilyen ostoba lélek tud; a falak rakását évszázadok, vagy tán évezredek óta mindenféle alakok végezték, ahhoz semmiféle végzettség nem kell; írónak lenni nem kötelesség, nem egy parancsra cselekvő egyén színeváltozása, hanem vaskos, szent elhivatottság, amelyet nem lehet megkerülni – aki írónak született, annak írnia kell…
Németkérre vonultan vissza, hogy néhány apró sebet betakarjak, kicsit nyalogattam is a hűvös tavaszi esőzések alkalmával, hűsítettem felhevült gondolataimat, és végső soron arra jöttem rá, hogy a remeteség nagyon közel áll hozzám, simán el tudnék vonulni a társadalomból, éveken át a hegyen élnék, erdő mélyén pihenve, hűs barlangok sötétjében időzve, csak a kedvesemet bánnám, vele nagyon szeretek lenni, egy remeteségbe azonban nem illik bele másik ember társasága, a remete vagy egyedül él, meditál, egyensúlyozva békét köt a világgal, vagy nem remete az ember, és akkor nyugodt szívvel alapíthat családot. Én valahogy ezt kívánom közös nevezőre hozni: egyszerre lennék családos ember, s közben belső remeteségbe vonulnék, hogy tökéletes intenzitással tudjam szemlélni a körülölelő világot.
Sokat olvasok, sokat írok.
Ebben nincs semmi rendkívüli, egy írónak ez a feladata: rendkívül sokat kell írni, legalább ugyanannyit olvasni, és figyelni, nagyon figyelni mindenre, ami él és mozog, lélegzik, cselekszik, megfigyelni minden arcrezdülést, kibocsátott hangot, és akkor lehet társadalomformáló műveket alkotni. A botrányosan tré írók többsége semmiféle felelősséget nem érez a társadalom felé, ezért műveiket elégetném, kitörölném az irodalomtörténetből. Az irodalom nem játék, sosem volt az! Kötelesség, harc, küzdelem, békéért esengés, emberszeretet, hazaszeretet… Erről szól egy tisztességes író élete, és aki nem e szerint fogja igába művészetét, az már el is rúgta magától a művészetet, akkor pedig az illető nem művész, nem író…
Elnézem a fertőből kicsordogáló irodalmi szövegek aktuális felületét, elolvasok néhány ma alkotó írótól néhány szöveget, és borzadok, kapkodom a fejem, hogy mi történt ebben az országban! A szar vadul örvénylik a biliben – ez a mai magyar irodalom. Hol vannak a tisztességes magyar írók? Mivel ilyenek nincsenek, jó műveket sem tesz le senki az asztalra; szellemi nyomorékokká érlelték a magyar társadalmat!
A világban fellelhető becstelenség tökéletes bizonyíték arra, hogy a világot olyan emberek irányítják, akik tehetségtelenek, dilettánsok, abszolút tévelygők; becsületes ember csak tehetséges lehet, ugyanis a korrupcióhoz, a pénzéhes rabláshoz nincs szükség tehetségre, rabolni a leghülyébb ember is képes! Szűkíthetjük világunkat, a fentebb leírt gondolat Magyarországra abszolút érvényes. A környéken végbemenő folyamatok itt lényegesen lassabbak, ám annál undorítóbbak; itt még a szentséget is megpróbálják felöklelni, bemocskolni becstelen, a Sátánnal cimboráló alakok.
Egyáltalán nem könnyű befogni minden problémát, nem egyszerű tollhegyre tűzni az emberi viszontagságokat, az élet nehézségeit; nehéz megénekelni az emberi küszködés szívet markoló üvöltését, a szegénység porszagú magányát, ahol pedig milliók és milliók menetelnek aprópénzért könyörögve; nehéz mindent átlátni, ezáltal leírni is nehéz. Mégis meg kell próbálni, és írni kell az arra született férfiaknak, írni reggeltől estig, estétől reggelig, különben Magyarország gyenge üvegcserepeit szétfújja a vadul kavargó európai szél!
Minden nemzet szülöttei – nem csak a magyarok – előbb saját nemzetük kultúráját ismerjék meg, tanulmányozzák a hazájuk történelmét, nyelvét, irodalmát, aztán a későbbiekben forduljanak idegen kultúrák, irodalmak felé, mert először alapot kell képezni, amelyre aztán rá lehet építeni a falakat, de ha valaki külföldre utazik elszórni a kínos gyötrelemben megkeresett pénzt, közben meg fogalma sincs, hogy hol található Aggtelek, az erősen aggasztó. Szép tájainkon ma már csak elvétve bolyonganak magyarok, mindent eláraszt a külföldről idesereglő nyugdíjasok hada, akik idegen nyelvezettel rikácsolnak egymásnak, idegen szívvel dobogják tele a levegőt, s idegen akarattal gondolnak mást, mint amit ennek az országnak a földje elbír.
Állításom demagóg voltát minden eszközzel elhárítom, ha valaki demagógnak gondol, úgy biztosíthatom, csak elolvasta a szöveget, megérteni azonban képtelen. Ez is egy nagy rákfenéje a mai világnak: az emberek olvasnak, menekülnek a szövegekhez, aztán semmit, vagy nagyon keveset értenek meg az olvasmányból; olvasni sokféleképp lehet, a helyes módot mindenkinek magának kell megtalálnia, ehhez nem lehet útmutatót adni, mindenesetre meggyőződésem, hogy a mai emberek túlnyomó többsége rosszul olvas, mert ifjú éveiket olyan művek olvasásának szentelték, amelyek még a szemét megnevezésre sem tarthatnak igényt. A szeméttermelés ma is tart, sokkal harsogóbban, élesebben, egyszerűen tartalom, útmutatás, erkölcsi tartás nélküli művek hömpölyögnek végig az irodalmi életen, olyan alkotók kerülnek piedesztálra, akik maguk is erkölcsi zsákutcába kerültek, megrontotta őket a pénz undorító hatalma; azt hiszik az induló írók, hogyha olyan műveket alkotnak, amelyek kiszolgálják a közízlést, akkor hatalmat nyernek, pedig az ilyen emberek nem művészek, csak aprópénzért táncoló ostoba alakok, ilyeneket pedig nem érdemes olvasni, mert csak személytelen séma szerint megalkotott műveket képesek kiadni a kezükből. A régi irodalmi alkotások fényeiért sírnak oly sokan, mégis megveszik a mai ponyvákat, hiszen a reklámok ordító felülete őket dobálja hihetetlen magasságokba…
Az ízlésficamban botorkáló emberek leginkább szánalmasak…
Ilyen egészségtelen, lebutított társadalomban természetes fejlődésként alakul ki a sznobizmus, ez az ürességben tobzódó, nevetséges betegség, amely rendkívül sok embert támad meg. Istenük a pénz, mint a modern korban kézzelfogható bálvány, hitük a gazdagságba vetett odaadó imádat, ellenségük pedig mindenki más, aki másként érez, gondolkodik, cselekszik, mint ők, de a sznoboknak még hasonszőrű barátaik is ellenségek, mert életüket a mardosó irigység vezérli, s folyton azt vizsgálják, ki bír köztük több és több pénzzel. Ahogyan az ember elveszítette belső értékeit, úgy kellett kívül értékeket keresni, aztán idők hosszú során keresztül eljutott az értéknélküliség állapotába. Az érték az, ami kézzel megfogható, különböző testrészekkel élvezhető… Az ilyen emberek a nyaralásban nem az élményt látják, a vidám kacajok ragyogásában felvillanó istenséget, pusztán pénzszórási lehetőségként kezeli a vakációt, villogásként a többi ember előtt, egy olyan pályát jelent nekik, ahol égre emelt orral sétálhatnak végig, lenéző tekintettel forgolódva a tömegben. Az élményeket lecserélték pénzre, bankszámlára, hatalmas villára, új autóra; igaz barátok helyett kirakatembereket vonszolnak maguk mellé, akik soha nem gondolkodnak, nem éreznek, nem látnak, nem hallanak.
Azért írtam a Francia szonátákat, hogy hadat üzenjek az emberi ostobaságnak, hogy egy erős ágyút önthessek gondolataim forró acéljából, hogy a társadalom zsákutcába jutott tömegét új – lehetőleg egészséges – útra tereljem. Az mindegy, hogy céljaim nemesek-e; ezzel egyetlen percig sem foglalkoztam. Meg kellett írjam a novellákat, ezt diktálta benső nyugtalanságom, az előttem elterülő dőre világ fetrengése, az életben keletkező vadhajtások fojtogató közelsége. Új útra kell menni, mert itt, ahol most vagyunk, elpusztulunk! Természetesen nem csak én, és nem csak a magyarság, az egész világ pusztulásra van ítélve, ha nem változtat mentalitásán. A dőzsölésben megrészegült tekintetek oly üresek, mint a pénztárcák világában evező álbajnokok, minden kincsük összegyűrt bankórengeteg, amely a valóságban teljesen értéktelen, használhatatlan; boldogságot nem vásárolhat senki hitelkártya segítségével, mondhatnánk közhelyesen, ez azonban csupasz igazság, az álmok varázsát nem lehet megvásárolni papírszeletekkel, amikor már álomtalan éjszakákon át hánykolódik valaki átizzadt ágyában, mert aggódik a holnapi milliókért, retteg fogcsikorgatva megszerzett társadalmi helyzetéért; az ilyen emberen leginkább a halál segíthet, különösen akkor, ha már menthetetlenül belecsontosodott sznobizmusának pestisébe.
Számomra hihetetlen, hogy a világon számos nagyszerű író felüvöltött a pusztulást látván, mégse figyelt fel senki a hangorkánra; tisztességben alkotó művészek károgtak haláldalokat a világ felett, az emberiség mégis homokba dugta a fejét. A felelősök száma túlságosan nagy! Végső soron mindenki felelőssé tehető, mert az egyik oldalon felsorakoztak a világot romboló erők, a másik oldalon pedig azok, akik mindezt hagyják, tétlenül nézik, talán itt-ott – saját dőreségeikből fakadóan, struccpolitikával operálva – asszisztálnak a világméretű gyalázathoz; mindegy, az a kicsike, maroknyi csapat, amelyik még ellenáll, a normális életért imádkozik, harcol, üvölt, toporzékol, majdhogynem szélmalomharcot vív a feneketlen mélység ellen. A normalitást szorgalmazó embereket nem ritkán kinevetik, ostobának nevezik, legyintenek egyszerű intelmeire, pedig jobban tennék a lusta fotel betyárok, ha meghallanák az intő szót, mert lehet, hogy egyszer csak késő lesz!
Itt van az otthonunk, magyarok vagyunk, Magyarország a Hazánk; tetszik, nem tetszik, ez akkor is így van, és ezt a földet nem adhatjuk el semmi pénzért, nem gyalázhatjuk meg őseink földjét azzal, hogy eltűrjük az idegenek undorító jelenlétét. Az idegen érdekek mentén keletkezett repedéseket mihamarabb be kell foltozni, különben a szakadékká szélesedő hatalmas vájatok elnyelik az egész Nemzetet!
A gondolatok örvénylő forgásában leledzem minden áldott nap, ez az én vesszőparipám, motiváló erőm, egyfajta motor, amely előrefelé hajt; nekem nincs más lehetőségem, csak az, hogy íróvá váljak, tisztességesen publikáló íróvá, hogy mindig, minden percben a magyarság ügyével törődhessek, azért dolgozzam, hogy a Nemzet előrébb, feljebb lépjen legalább egy lépcsőfokot. Nem értek máshoz, csak a szövegek írásához, regények és novellák csiszolásához, életképek teremtéséhez, világok építéséhez…
Nincs más testvérem, csak magyar…!
A hatalmas irodalmi rengetegben nekem a magyar írók a legfenségesebbek, noha szeretek számos külföldi írót, kiváló tollú alkotót, akik minden egyes oldalon adtak valamit ennek a mocsárba merült emberiségnek. Még akkor is ezt vallom, ha kinevetnek érte a liberális mocsokban felnőtt öregek, fiatalok, az én tudásomban, tehetségemben senkinek nem kell hinnie, elég, ha én hiszek magamban!
Amikor verik a magyart, bennem vér serken, mintha én magam kaptam volna az ütést; ha meggyalázzák jelképeinket, mintha a fejemre csaptak volna egy kalapáccsal; amikor nemzeti dalainkat parodizálják sehonnai bitangok, bennem felgyűl a pusztító láng, s az otromba cselekedetek lélekromboló munkáját próbálom semmissé tenni.
Magyar vagyok – így egyszerűen, mintha levegőt vennék, vagy kifújnám a levegőt…
A Kárpát-medence az otthonom, a szétszabdalt Magyarország széthordott darabjaiért sírok, a történelmet tanulmányozom, a magyar múltat kutatom, s keresem azokat, akik a mi nemzeti gyalázatunkért felelősek. Sokan vannak, ez tény! És sokan voltak azok a dőre magyarok, akik aprópénzért áruba bocsátották ezt a Nemzetet, ezt az országot… Nem tudom, meddig terjed a gyalázat hatalma; fogalmam sincs, mely ponton állítható meg a rothadás, az áruló korcsok működése, akik rögtön sikoltanak, mihelyt számon kérik működésüket, de az ő ártó munkálkodásuk felmagasztosult áhítatban fénylik, legalábbis így kívánják eladni olcsó, hamis portékájukat… Hol van az elég? A habzsoló száj sosem telik meg, a bélpoklos gyomor nem képes kilyukadni?
Egyelőre egyedül vagyunk, szétszórva a népek óceánján, de eljön a szebb holnap, mert el kell jönnie, szentül hiszem, hogy így kell lennie, bárki bármit is mondjon, a pesszimizmus nekem nem kenyerem, abból nem lehet megélni, a bizalom végtelenül fontos, főleg, ha meg tudjuk támogatni erős hittel! A közös célok felállításánál jelen kell lennie a tiszta szívnek is, másképp a maihoz hasonló ostoba világot fogunk létrehozni, ebből pedig végérvényesen elég!
Nézzünk szét a mai világban, és tegyük fel az egyszerű kérdést: kell ez nekünk? Különböző deviáns elemek vonaglanak végig csicsás parádéban vonulva Magyarország nagy múltú sugárútján, nemzeti jelképeket, szakrális jelképeket, valamint vallási szentségeket gyalázva, teljesen kifordulva önmagukból, a Sátánnal parolázva, mert bizton állíthatom, ez már a Sátán műve, a bűn tökéletes megtestesülése… Az egészséges életvitelt kérdőjelezik meg nap mint nap ebben az országban, és az egészségesen élők, a tisztaságot szerető embereknek kell bizonyítaniuk napról napra saját identitásuk helyességét, ez pedig egyáltalán nem helyes. Az élet teljessége nem a homoszexualitásban csúcsosodik ki, az egy dőre betegség, az ostoba reklámok által okozott ferdeség megjelenése a valóságban. Az egy másik kérdés, hogy mindezek felett kik állnak, hogy liberális anyaszomorítók-e az illetők, vagy pusztán maguk is elkorcsosult emberszerű lények, akik a családi szentséget, a vallás és a hit teljességét kívánják bemocskolni; a huszadrangú kérdés éppen azért lesz huszadrangú, mert a devianciát támogatók tulajdonképpen mindegyiket szeretnék egyszerre elérni. Árulások a legsúlyosabb bűnök egyike… Egy olyan országban, ahol elöregedő társadalom súlyától nyög a Nemzet, ahol az elvándorlók száma túlságosan nagy, reklámozni a homoszexuális gyalázatot, több mint hazaárulás, és halállal lakolhatna érte bármily magyar ember is legyen, hiszen így is rohamosan fogyatkozik a Nemzet, a családokban alig lézeng egy-két gyermek; ilyen szorult helyzetben nem a gonoszság sugallta erkölcstelenséget kellene prédikálni, hanem a család tisztes szeretetét, a gyermekek áldó szeretetét, tisztaságát, és a férfi-nő kapcsolatok ékességét!
A kollektív bűntudat fegyverével a családirtás fegyvere ikerpárt alkot. A kettő szervesen kapcsolódik egymáshoz, elválaszthatatlanok, éppen a cél mutatja meg a fegyver gyalázatosságát, tudniillik az a cél, hogy Magyarországon jelentősen megfogyatkozzanak a magyarok. Szodomából és Gomorából kiszabadult ördögi férgek vonaglása több ponton összeér a holokausztot reklámozók bőszült hadával, és ennek köszönhetjük, hogy a mindezek mögött bujkáló rémek tulajdonképpen kik, valamivel könnyebben felismerhető annak a népnek gyalázatos aknamunkája, amelyik az egyenlőséget, a testvériséget, és a szabadságot hirdeti, ám ezek az olcsó szavak csupán arra jók, hogy gyengén látók szemébe vakító fénysugarat lövelljen, aki eddig sem látott, eztán sem fog látni.
Magyar vagyok…
Fáj Trianon, ez nem is kérdés, de hol van ma már Trianon, amikor identitásunkat számos ponton bombázzák kifordult férgek ágyútüzei; egyik oldalon a holokauszt rémével fenyegetnek, erőszakoltan tanított hazugságokkal, a másik oldalon a családok ellen üzentek hadat erkölcstelen pénzemberek, s a két oldal között alattomos kígyóként kúszik be a különböző kultúrák iránti fogékonyság felszítása. A magyar kultúránál nincs szebb, ékesebb, fenségesebb! Ezt nem a nacionalista hevület fújja belülről, hanem a történelem tanulmányanyagai súgják, régmúlt idők krónikái mesélnek erről, és egyáltalán kezembe kaparinthatom a hagyományunkat mint védő fegyvert! Egykoron kardokkal és ágyúkkal, később puskákat tartó katonákkal gátolták a szabadság felé igyekvő magyarságot, ma a média álnok nyelvével operálnak az elnyomók, egy ősidők óta hordozott vallási fanatizmusban élő népcsoport, amelynek tagjait nem lehet megnevezni; elnyomásuk súlyos terheket ró a fejükre, átkokat vonz milliók ajkáról, elvtelen viselkedésük fogja aláásni rogyadozó birodalmukat. Lassan, de biztosan ébredeznek az emberek…
Élek egy olyan földön, ahol őseim megharcoltak a hétfejű sárkánnyal, hogy országot nyerjenek, belakták ezt a területet, dolgoztak, vérüket, verítéküket adták a szent földért, mégis, a régi idők krónikái már szóltak a beszivárgó, suttyomban beóvakodó férgekről, akik a szentséget nem ismerték (ma sem ismerik!), elvetik az emberi jóérzést, hiányzik belőlük a tiszta áhítat, csupán vakbuzgó hitük vértjével és kardjával képesek megküzdeni a valódi hagyományokat felmutató magyarság ellen, és ez a vakon kieresztett buzgalom nem okoz mást, csak halált, szenvedést, gyalázatot. Az ősök vére sikolt ki a földből, ahol már a csontok is elporladtak; ha száz évvel ezelőtt nem élt volna néhány sziklaszilárd jellem, ma már alig élnénk magyarok a világon. Prohászka Ottokár nevét mindenképpen aranykeretbe kell foglalnunk, ahogy Szabó Dezső nevét is, nem is szólva Wass Albertről, az egyik legnagyobb magyar íróról! Ez a triumvirátus alkotja előttem a magyarság Szentháromságát, a fáklyát, amely világít a sötétségben, és a rosszat, a romlandót, az üszköt elégeti, megsemmisíti.
A múlt erős kötelék, nem szabad lerázni magunkról, mert ha az ezer szállal élő köteléket elnyessük, nem marad semmink, a jelenünk egyáltalán nem fényes, nem követendő példa. A döntést önmagunkban kell meghoznunk, nem a külvilág sikamlós, árulásokkal felszabdalt ugarján, nem is a kocsmák borszagú magányában, néhány cimbora aktív röhögése közepette; önmagunkban kell elmélyednünk, hogy megtaláljuk a fényesen tiszta válaszokat, azokat a válaszokat, amelyek aztán előrébb viszik társadalmunkat; persze, ezt a mai társadalmat továbbvinni már nem lehet, dőreség is lenne; teljesen új alapokra kell helyezni az életet, új államot kell létrehozni, mert ez a mostani berendezkedés minden, csak nem legitim, mindenki érdekeit szem előtt tartja, csak éppen a Nemzet tagjainak érdekeit nem! Nincs hová hátrálni! – ezt nem árt megjegyezni. Mögöttünk áthatolhatatlan falként magasodó rengeteg áll, azon túl pedig abszolút pusztító szelek járnak. Örökké hátrálni sem lehet, mert a megalázott érzések kiszívják az önbizalom erejét, a büszkeség elsatnyul, s így az alázat valós érzése sem virágozhat ki, hogy a végén egyensúlyba kerüljön az emberben. Az önbizalom éppen az alázat finom mívű esszenciájától lesz egészséges erő, kitartó akarat, teremtéssel megszentelt cselekedet; az erőtől duzzadó kar alázat nélkül nem képes államot építeni, de az önbizalomhiánytól szenvedő ember megalázottságában csak rombolást hagy maga után.
Az egyensúly fontosságát már a nagy bölcsek is felismerték (gondolok itt Jézusra), és nem győzték hangsúlyozni, tanítani, hogy az emberiségnek egyensúlyra van szüksége, különben a végletek fogják a világot felemészteni. Ennek jeleit érezhetjük bőrünkön. A végletek sárkányfogait láthatjuk a deviánsak vonulásában, a demokrácia fertőjében, a pénz álnok hívságában, az önzés fellegvárában, a tébolyultak börtönében, a média harsogásában, a sztárok életében; mindezek felett ott őrködik az életet elpusztítani akaró erő, a sötétség gonosz angyala.
A magyarság és a zsidóság hatalmas ellentéte abban csúcsosodik ki, hogy az egyik nép az életet igenlő erőt képviseli, a tisztaszívűséget, az otthon és a család szeretetét, a másik pedig az életet el akarja pusztítani, meggyalázza a szentek jelképeit, az otthont elsöpörné, s különböző erkölcstelen gőzöktől fűtve a családok megsemmisítését tűzte zászlajára… Ilyen egyszerű az egész történet! Csillámló képek átkos bűvöletében kúszik egyre beljebb, óvatosan dönti le a védekezés egészséges bástyáit, s a végén a pusztító munka őrjöngő dühe csorog végig, mint maró sav az egész területen, a családok hanyatlásának biztos jeleként.
Az egyén mit tehet ebben az ügyben? ez lehetne az egyik kérdés, és erre a kérdésre nem is könnyű válaszolni. A sziklaszilárd jellemek ideje lejárt, ezt azonban még véletlenül sem akarom elhinni, szerintem, az élet válságai mindig kitermelik a valódi embereket, az éberen látó, érző, alkotó embereket, akik lehet, hogy nem viselik magukon a művészek ragyogó fénysugarát, lehet, hogy produktumukat nem látja a széles nagyvilág, a legbiztosabb mód a gyermekek nemzése, hogy a magyarság megmaradjon a Kárpát-medencében. Bárki nemzi is a gyermekeket, munkája felett az áldás szentsége lebeg… Meg kell mindenkinek változnia, magára kell aggatnia a változás súlyos folyamatát, hogy révbe érve meleget leheljen a környezetére, ezzel bátorítva másokat a változásra! Meg kell változni…!
A férfi – lehetőleg – legyen férfi, a nő pedig legyen nő. A két biztos pillérből aztán kinőnek a tiszta hajtások, gyermekek szökkennek ki a rugalmas, fiatal női testből, és a család szent tűzhelye újfent lángra lobban, virágba borul, elnyeri a teljességet. Egy apuka, ha valóban férfi, képes megharcolni ezer ördöggel, sárkánnyal, átkos maszkok mögött bujkáló férgekkel; családjának biztos alapot teremt, s gondoskodik a mindennapi élethez szükséges javakkal, hogy a család zavartalanul működhessen. Ma hol vannak az apukák?
(Minden leírt szó, mondat, gondolat védekezés, óvás, egyfajta pajzs, ugyanakkor tiszta kiáltás, gyászdal, elrettentő kiáltás, hogy a megnyomorgatott, ezerszer meggyalázott élet visszakanyarodjon természetes állapotába, s így az én nacionalizmusom kilép az ország határain túlra, az emberiséghez szól, mert mindenki, minden nemzet, kivétel nélkül nyomorog, szenved, átkosan sóhajt; a tisztaságnak súlyos ára van, de buzdítanék mindenkit, hogy ne sajnálja ezt az árat, mert ezt mindenkinek meg  kell fizetnie, ha Ember kíván lenni…)
Nincs más lehetőségem az életben, csak az, ha íróként megszülöm halhatatlan gyermekeimet. Ha leragadok szépséges Hazám öreg házainál, pusztáinál, kocsmákban tivornyázó embereinél, elveszítem a feladat kötelességét, és nem szólok a francia tájon szenvedő paraszthoz, vagy az orosz sztyeppéken kóborló kozákhoz. Szólni kell mindenkihez, akihez csak elérnek a szavak; a gondolatok szép tisztaságát nem lehet megszűrni, hogy csak azok értsék, akikhez vérségi kötelék fűz, az idegenek számára is juttatni kell némi táplálékot. Az én testvéreim a magyarok, ez megmásíthatatlan kötelék, a többiek idegenek, de őket is óvom, féltem, őket is szívesen kiemelném a sárból.
Azt hiszem, bizton állíthatom, csak akkor hagynám el ezt az országot, ha a fejem kerülne veszélybe, akkor el tudom képzelni, hogy valamerre eltávozzam, de nekem most itt van dolgom, itt kell boldogulnom ebben a botrányos életben, meg kell alkotnom a halhatatlan műveket, hogy hasznára váljak Nemzetemnek; mindig előbb az ember saját nemzetének adjon, aztán lépjen ki a nagyvilágba!
Utazni szeretnék. Életemben egyszer sem voltam még Erdélyben, nagy vágyam, hogy egyszer eljussak oda, bebarangoljam a hegyeket, megnézzem a hasadékokat, tavakat, városokat; az én kedves íróim (Szabó Dezső, Wass Albert) Erdélyből származnak; Szabó Dezső Kolozsvárott született, Wass Albert Válaszúton, amely település Kolozsvár közelében található. A két legfontosabb magyar író Erdélyben született, ez igen beszédes, bárhonnan nézzük is, egészen lenyűgöző, és meggyőződésem, hogy a tiszta, égi harcot majd a székelyek fogják megvívni, mert ők összetartóbbak, egészségesebbek, mint az anyaországban élő magyarok. Nincs mese; utaznom kell, bejárnom az országot, a Felvidéket, a Délvidéket, az Őrvidéket, Kárpátalját; be akarok járni mindent, ugyanis a fentebb említett területeket önkényesen, gyalázatos, aljas módon csatolták el tőlünk olyan emberek, akiknek tudásukat, emberségüket nyugodtan megkérdőjelezhetjük, hiszen politikai dilettantizmusuk ordító valóságként áll az idő végtelen tengerében; a szakaszokban fennállt államok tudatosan megkreált élete egyáltalán nem hozott bőséget az embereknek: gondolok itt elsősorban Csehszlovákiára, vagy a dőre Jugoszláviára – ezek az államok a semmire, alap nélküli területre épültek, nem csoda, hogy összeomlottak… Meg kell ismernem a magyarokat, amennyire lehetséges!
Együtt, közösen kell gondolkodnunk, valamint megoldást találnunk a jelen fertőjének kitakarítására. Tény, hogy szükség van néhány vezetőre, jó képességű magyar emberekre, akik képesek kieszelni olyan megoldásokat, amelyeket kilencmillió ember érezhet magáénak, önként és dalolva elfogad; utat kell vágni ebben a dzsungelben, ahol Európa liberális férgei szövik egyre szorosabbra a hálókat, a külhonból próbálják szabályozni a magyar életet; az ilyen szennyvizet szállító köldökzsinórt el kell vágni! Nincs helyünk az Európai Unióban…
A kétezres évek elején, amikor elérhető közelségbe került a haladó Nyugathoz való csatlakozás, az ország eufóriában tombolt, rengeteg embertől lehetett hallani, hogy most nekilódul Magyarország szekere, végre új élet kezdődik, én mégis, ifjúságom homályos érzéséből fakadóan azt gondoltam akkoriban, hogy nem lesz jó nekünk ez a csatlakozás. Nem tévedtem, bár tévedtem volna… Ha lehet, még rosszabb helyzetbe kerültünk, mint amilyenben előzőleg voltunk, szemétlerakóvá tették ezt az országot, külföldről károgó vészmadarak parancsoltak az impotens vezetésnek, és a mi vezetőink fejet hajtottak mindenféle akarat előtt… Az elmúlt tizenegy esztendő megmutatta, mikor mit várhatunk az Európai Uniótól, és ki kell jelenteni, jót semmi esetre sem várhatunk! A kisebbségeket védeni kell, noha ők előszeretettel bántalmazzák a magyarokat, különböző deviáns társaságokat kell támogatni, mert a liberalizmus elhozza a világban a szabadságot, az egyenlőséget; ezenközben a magyarság nem kapott semmit, puszta kizsákmányolás, szabad rablás lett az uralkodó attitűd nálunk, és azok érvényesültek, akik emberségből leszerepeltek, a valóságban pedig egyszerű ügyeskedők, akik mások kemény munkájából harapták ki a maguk szeletét. A magyar éhség világszinten legendás, itt élnek a legéhesebb vállalkozók, munkaadók!
Mindezt ki engedhette meg?
Ki tehet arról, hogy ma a munkavállalókról az utolsó bőrt is lenyúzzák, és az egyszerű élet nehézségekbe ütközik?
Ki tette és miért?
Ezek olyan kérdések, amelyekre mindenki szívesen válaszolna, mintha értené a körülötte zajló élet minden kis mozzanatát, és olyan kérdések, amelyekre az emberek óhajtják a választ, mégse lép elő senki, hogy kérem, itt és itt találhatók a tettesek, ezért és ezért tették mindezen szörnyűségeket, és akkor az emberek felhördülve igazságot követelhetnének maguknak, ami meg is illetné őket. A félelem, a sötétben bujkálás, a pofátlan harácsolás nem engedi, hogy Magyarországon felálljon valaki, és elmondja, mitől döglik a légy minálunk; ködösítenek reggeltől-estig, hazugságban élünk, a tettek pedig másról beszélnek. El vagyunk lehetetlenítve saját országunkban!
Mostanában visszatértem Az elsodort faluról készülő tanulmányom jegyzeteihez, és megrökönyödve álltam a felsejlő kép előtt; Szabó Dezső igen részletesen, vérbő mondatokkal megírta, hogy a magyar bakák, a magyar hazafiak, Hazánk legjobbjai hogyan indultak a frontra, hatalmas üdvrivalgás közepette nyelték le az ismeretlentől való félelmüket, zeneszó kísérte őket a főváros utcáin, valamint a különböző zsidó asszonyok erkölcstelen vonaglásai, a kurtizánok kikandikáló keblei világítottak a katonáknak, emlékeztetve őket az előző éjszaka mámoros szeretkezéseire, amelyekben beléjük maszturbálták a romlott erkölcsöt, a halál elbagatellizáló kicsinységét; azt hitték, hogy jót cselekszenek, pedig a valóságban ártottak a tiszta magyar ifjaknak, akik közül nagyon sokan ottvesztek a csatatereken. A kép még most is oly valóságosan él bennem, hogy erőteljesen borzadok, miközben felidézem magamban! Ez volt az első lépcsőfok, a háborúba éppen csak vonultak fiaink, aztán következett az újabb gyalázat: zsidó ügyeskedők seftelték el az élelmet, a kötszereket, a muníciót, mindent, ami mozdítható volt a hátországban; a zsidó kereskedők pénzzé tettek mindent, hallatlan gazdagságra tettek szert, miközben a háborútól sújtott ország egyre nehezebben jutott élelemhez… Ez egyáltalán nem mesebeszéd! A múlt, való igaz, de egyáltalán nem elhanyagolható az első világháború, mert a világháború négy évében törték meg a magyarság hanyatlóban lévő erejét, onnantól számíthatjuk az erőteljes zuhanást, amely most már a századik évéhez közeleg, ha 1918-at vesszük alapul… 2015-ben illő lenne végre teljes egészében szembenézni az első világháborúban elszenvedett értékeinkkel, feltárni az idegen betolakodók szívós aknamunkáját, és áldásos lenne megválni ezektől az emberektől!
Számomra egészen világos, hogy miért nem tárta még fel senki a háború utáni években felgyülemlő férgek zabáló áradását; azok ültek a vezetői székekbe, akik a hatalmat elorozó zsidók kaftánjaiból kerültek ki, leszármazottak voltak, vagy a holdudvarhoz tartoztak. Ennek nagyon szembetűnő jelenségét „élvezhetjük” ma, az egész pusztítás látványosan zajlik, a hazugságot immáron nem is rejtegetik, szemrebbenés nélkül, arcátlanul hazudnak mindig, mindenkinek! A háború utáni hatalmaknak nem volt érdekük, hogy Magyarország felemelkedjen, hogy a magyarság új erőre kapjon.
Fontosnak tartom, hogy ne csak a magyarság pozitív erőit, jelenségeit, arculatát hangoztassuk, mutassuk be; ildomosnak tartanám elmondani, hogy a magyarok nagyon hiszékenyek, és – a mai gyökértelen médiának, vezetésnek köszönhetően – széthúzó, egymással nehezen kommunikáló népcsoport. Azt is fontosnak tartom, hogy mi jelenleg csak nép vagyunk, a szocializmus vörös csillaggal felékített ideológiájából kikecmergő, kissé ostoba nép… Nemzetté kell érnünk, be kell érnie a magyarság eszméjének, hogy a régi tudást újra visszahozzuk, újra átéljük, feltöltsük vele magunkat! Más választás nincs, a Jóisten majd addig ver minket, amíg ez marad az egyetlen menedékünk, ahogy ez is az egyetlen menedékünk. Mi nem mehetünk balra, a mi utunk erőteljesen jobbra tart! A hagyomány tisztelete a pénz szeretete helyett, az emberi szépség iránti elkötelezett odaadás, a dolgok szeretete helyett – nekünk ezt kell megvalósítanunk, mi magyarok, nem vagyunk alávaló népség, hiába harsogja ezt a média! Az élet teljességét kell átadni Európának, s rajta keresztül az egész világnak!
Azon csodálkozom, nap nap után megütközöm rajta, hogy az emberek nem látnak előre, egy métert nem tudnak előrenézni, mert hályog borult a szemükre, a pénz utáni hajsza dőre hályogja, ez pedig az életet lehetetleníti. Liberális jelszavak csöpögnek a mennyezetről, amelyet a Jóisten ellen emeltek sarlatánok, ostoba alakok, baloldalinak kikiáltott értelmiségiek, parasztok, munkások. Az élet került a szemétdombra…
Naponta próbálják gyilkolni a tiszte emberi értelmet, noha az élet nem pusztán evésből, ivásból, szeretkezésből áll, hanem lényegesen több alkotóelem tarkítja, s akár lehet szent egy jóízű, családban töltött vasárnapi ebéd, amikor az egybegyűlt család tyúkpörköltet fogyaszt nokedlival, kiváló savanyúsággal. Próbálják néhány évtizede ráerőszakolni az emberekre a reformkonyha lehetetlenségét, reklámozzák a műételek egészségtelen élvezetét, s kitekerik mindennek az értelmét, így kapcsolódik egymáshoz a helytelen táplálkozás az ember lealacsonyításával, valamint a homoszexualitással… Hol van ennek az őrületnek a vége?
Sokszor feltettem már magamban ezt a kérdést; rengetegszer…
Az első lépcsőt évekkel ezelőtt megléptem, elindult bennem egy folyamat, ez pedig úgy indult, hogy felfedeztem a mai világ dőreségeit, álságos voltát megláttam. Ez volt az első pont, hogy megláttam a csillámló csomagolásban a rothadó vírust, amely az emberek kiirtására lett becsomagolva, eladható, szépen megmunkált selyempapírba, hogy az ostobák megvegyék. A következő pontban már arra jutottam, hogy ez az egész nekem nagyon nem tetszik; kicsuklott belőlem egy elégedetlen gőg, harsány riasztó, egy kiáltás, amelyet kicsit a félelem, kicsit a büszkeség, kicsit az egészséges élet szeretete bocsátott ki belőlem; egyáltalán nem szégyellem.
Ezzel még nincs baj; baj ott van, hogy sokan az első stádiumba se jutnak el soha, mert olyan hályog van a szemük előtt, amelyet semmiféle operációval nem lehet eltávolítani… Elfelejtették az egyszerű – és talán egyetlen – törvényt: nem az emberekből kell élni, hanem az emberekért!
Régóta figyelem, hogy nem elég nézni az életben, látni is kell, és meghallani a szavak mögött megbújó álnok cselszövést, és figyelni kell minden pillanatban, mert a sakálok az ember vérére, húsára éhesek, ha nem figyel, rajtaveszthet. Másokért kell élni, hogy a világ új arcot kapjon, új kor köszöntsön ránk, ha erre van igény, de úgy hiszem, jelenleg nincs…
Tudással élni nem könnyű művelet, mert a tudást először meg kell szerezni, ami önmagában nem egy ötperces terápia, aztán a megszerzett tudást tudni kell jól, megfelelően használni, hogy másoknak hasznára váljunk, akár úgy, hogy műveket írunk, vagy eljátszunk egy kiváló szerepet mesteri módon, vagy elénekelünk egy soha nem hallott, csodás dalt; tudással élni nem képes akárki, már csak azért sem, mert a legtöbb emberből a legelemibb tudás hiányzik: nem képes élni…
A társadalom beteg, ezen pedig segíteni kell; legyünk egymásnak orvosai, és a világ megváltozik!