A
transzatlanti szabadkereskedelmi partnerség (TTIP) a nemzeti
szuverenitást és a nemzetnek azt a jogát veszélyezteti, hogy maga
gyakorolja a saját életfeltételei fölötti ellenőrzést.
A szerző az LMP II. kerületi önkormányzati képviselője.
*
"A jó szomszédság záloga a jó kerítés." (Robert Frost)
Úgy
tűnik, hogy az egyébként olyan határozottnak tűnő Orbán-kormány még
mindig nem alakította ki végleges álláspontját az EU-USA
szabadkereskedelmi egyezménnyel kapcsolatban. Rogán Antal a kormánypárt
frakcióvezetője, miután nem írta alá az LMP parlamenti vitanapot
kezdeményező indítványát, hirtelen nyílt vitát szorgalmaz a TTIP-val
kapcsolatban. Orbán Viktor pedig kijelentette, hogy a magyar kormány
ragaszkodik "az államok szuverén igazságszolgáltatási rendszeréhez".
Tavaly október 22.-én Szijjártó Péter még arról beszélt, hogy
"elkötelezettek vagyunk a TTIP iránt". Sőt, Wintermantel Péter külügyi
államtitkár 2014 márciusában offenzív támogatásáról biztosította a
TTIP-t az EU kereskedelmi minisztereinek találkozóján. Valószínű, hogy a
kormány még nem döntötte el, miért cserébe, mivel szembeni
visszavonulásként vagy minek a kompenzálásaként fogja majd megtámogatni a
TTIP-t, népszavazás, különösebb nyílt vita, vagy a népakarat bármilyen
különösebb kifejeződése nélkül. Pedig ez az egyezmény fontosabb annál,
minthogy a pávatánc egyik egyszerű elemeként tekintsenek rá, hiszen a
TTIP a nemzeti szuverenitást és a nemzetnek azt a jogát veszélyezteti,
hogy maga gyakorolja a saját életfeltételei fölötti ellenőrzést.
Ma már aligha kétséges, hogy nem lehet a TTIP-t úgy elfogadni, hogy ne
csorbuljon a nemzetállamok szuverén igazságszolgáltatási rendszere,
hiszen az egyezmény leglényegesebb pontjai közé tartozik az ISDS, amely:
a nemzeti igazságszolgáltatási szintről egy ellenőrizhetetlen, a
multinacionális cégeknek kedvezőbb terepre, választott, vagyis
magánbíróságokra bízná a jogviták eldöntését. Az ISDS célja ugyanis
annak megakadályozása, hogy egy ország igazságszolgáltatásán keresztül
diszkriminálhasson külföldi cégeket, ami azt jelenti, hogy a külföldi
vállalatokat egyenlő szintre hozza a nemzeti kormányokkal. Ez a fajta
magánbíráskodás nem példanélküli, sőt a korábbi szabadkereskedelmi
egyezmények és a WTO működésének is szerves részét képezi. Pontosan
ezért, mielőtt elvi vitába kezdenénk a fentiekről, vagyis arról ejtenénk
szót, milyen jogon perelhet egy vállalat egy kormányt, érdemes egy
pillantást vetnünk arra, milyen tanulságokat szűrhetünk le az eddigi
hasonló eljárásokból.
Célszerű tehát a TTIP-hoz legjobban hasonlatos NAFTA eseteit górcső alá
venni. A NAFTA 11-es fejezete, amely a konfliktusrendezésről szól,
csupán a kodifikált szövege alapján, első olvasatra, semmi különösebben
vállalhatatlant nem tartalmaz. Ugyanakkor pont a szövegben szereplő
nehezen definiálható fogalmak és a tág értelmezési lehetőségeket
magukban rejlő megfogalmazások miatt vált ez a jogszabályi fejezet a
vállalatok jogait a nemzeti szuverenitással szemben igencsak
engedékenyen értelmező rendelkezések szinonimájává. Ezért, ha a TTIP
részei szövegszerűen elénk kerülnek majd, nem csak arra kell figyelnünk,
amit a jogszabály szövegszerűen tartalmaz, hanem arra is amit nem zár
ki, illetve nem tilt meg.
A NAFTA elfogadásakor politikai támogatói azt hangsúlyozták, hogy ez
lesz az a kereskedelmi egyezmény, ami a lehető legzöldebb lesz, mert
mindegyik résztvevő államnak meghagyja a jogát az önrendelkezése
természeti erőforrási felett. Azt is állították, hogy nem csökkennek
majd a tőke szabad mozgásának rovására a természetet védő előírások,
egyszóval mindenki jól jár majd vele. Igazi win-win helyzetet
teremtenek. Egy amerikai mondás szerint: a torta is megmarad és jól is
lakunk. Több olyan eset is előfordult azonban, ami cáfolja a fenti
optimista várakozásokat. A túl lazán megfogalmazott 11-es fejezetre
hivatkozva multinacionális vállalatok több esetben is pereltek azért
államokat, mert azok természetvédelmi szabályai gátolták, vagy
nehezítették haszonszerzésüket. Érdemes jól az agyunkba vésnünk, az
egyik ilyen ügyekre szakosodott sztárügyvédük szavait.
Barry Appleton, az EthylCorp ügyvédje, mondta: "Az sem számítana, ha a
gyermekeknek szánt reggeli müzlikben felhasználni kívánt anyag
folyékony plutónium lenne. Ha a [kanadai] kormány betilt egy anyagot,
ami miatt egy USA-ból származó cég profitot veszt, akkor a NAFTA
alapján az a cég kárpótlást követelhet."
Ez több esetben meg is történt. Mindaz, ami a TTIP és a korlátlan
szabad kereskedelem támogatói szerint csak a zöld fundamentalisták
rémálmaiban fordul elő: vagyis, hogy egy multinacionális cég egy
szuverén állam természetvédelmi szabályzata miatt, a haszonszerzéshez
való jogára hivatkozva perel és nyer, többször is előfordult. Elég, ha a
Metalclad Corp. v. Mexico vagy az S.D. Myers Inc. v. Canada perekre
gondolunk. Az S.D. Myers Inc. v. Canada perben a felperes egy amerikai
hulladékkezelő cég volt, amely PCB hulladékkal foglalkozott. Miután nem
volt elég sikeres, székhelyét az Egyesült Államokból Kanadába helyezte
át. 1989-ben azonban Kanada aláírta a veszélyes hulladékok kezeléséről
és szállításáról szóló Bázeli egyezményt, aminek a betartatása miatt a
kanadai környezetvédelmi miniszter egy átmeneti rendeletben
megtiltotta a PCB exportját. Ez sértette Meyers üzleti érdekeit, ezért
az S.D. Meyers a NAFTA 11-es bekezdés egyes előírásainak megsértése
miatt pert indította kanadai állam ellen. A magánbíróság úgy találta,
hogy bár a kanadai kormány motivációja megfelelt a NAFTA által előírt
elveknek, az átmeneti rendelkezés azonban sértette a NAFTA 1102-es
pontját, így Kanadát 6 millió kanadai dollárt megfizetésére
kötelezte.2005-ig 42 hasonló keresetet nyújtottak be a NAFTA-ban részt
vevő három kormány ellen, ezek közül 11 zárult le, és $35 millió
dollárt ítéltek meg az öt nyertes multinacionális vállaltnak. Az
Egyesült Államok eddig több mint $ 3 milliót költött a NAFTA 11-es
bekezdésére hivatkozó perek jogi költségére.
Ezek a jogi eljárások arra hívják fel a figyelmünket, hogy sok esetben
ütközik egymással a tőke egyre szabadabb áramlásához fűződő érdek és az
egyes közösségeknek az a joga, hogy természeti értékei felett
rendelkezhessen. A NAFTA megkötése idején a nehezen meghatározható
fenntartható fejlődéssel kapcsolatos közbeszéd a stockholmi deklaráció
és a riói találkozó hatására épp a fénykorát élte, így e köré a fogalom
köré fonták az egyezmény megkötői politikai érveiket. A NAFTA
preambuluma célként tűzte ki a fenntartható fejlődést, és Clinton elnök
kezdeményezésére a három aláíró ország még egy fenntarthatósági
mellékegyezményt is elfogadott. A fenntarthatósági retorika szerves
részét képezte a NAFTA elfogattatásának, és ezzel az előbb említett
kibékíthetetlen ellentét elfedésére szolgált. A fenntarthatósági
mellékegyezmény a természetvédelem legfontosabb kérdéseit nem
érinttette, arról csak a fent említett 11-es bekezdésben volt szó. Azt a
dilemmát, hogy végső soron ki mond ja majd ki a döntő szót egy adott
terület természeti értékeiről, az ott elő közösség, vagy az ott hasznot
szerezni kívánó multinacionális vállaltok, a választott
magánbíróságokra bízta. Pedig ez az egyik leginkább húsba vágó kérdés,
mert végső soron az életünk minőségéről szól., amire a NAFTA-ban nem
azzal kapunk ha választ ha megnézzük, mi következik az eddigi
magánbírósági gyakorlatból. Noam Chomsky ezt úgy fogalmazta meg, hogy a
NAFTA-ban korlátlan lehetőség van a népek azon törekevéseinek
aláásására, amelyek az életminőségük megvédését célozzák.
A neoliberálisok szerint, ugyanakkor a NAFTA és a TTIP között olyan sok
a különbség, hogy nem is lehet párhuzamot vonni közöttük. A NAFTA
három gazdasági erejét tekintve nagyon különböző ország között jött
létre, míg az EU 27 tagállama és az USA a fenti érveket megfogalmazók
szerint nem különbözik lényegesen egymástól. Különös érvelés ez, ha
például Magyarország és az Egyesült Államok gazdasági erejét vetjük
össze. A Lengyel Külügyi Intézet, amely többször is a TTIP mellett
érvelt, ugyanakkor egy "A NAFTA-tól a TTP-n át a TTIP-ig" című cikkében
épp azzal érvel az egyezmény mellett, hogy rámutat, a két kereskedelmi
egyezmény hasonlóságaira.
A TTIP támogatói arra is hivatkozni szoktak, hogy a NAFTA-val
ellentétben, a nagy cégek az USA-EU kereskedelemben eddig is ki tudták
küszöbölni a szabályozási és vámbeli különbségeket, így a megkötendő
egyezmény elsősorban a kis és közepes vállalkozásokat hozza kedvező
helyzetbe. Ezt cáfolja Reinhard Bütikofer, a német zöldek európai
parlamenti képviselője, aki szerint az egyezmény kis és közepes
vállalkozásokról szóló tervezett fejezete csupán az információcsere
gyorsításához szüksége szándéknyilatkozatokat tartalmazza a jelen állás
szerint, ami a képviselő szerint "nem igazán eget rengetően előnyös a
kis és középvállalkozások számára."
Vajon mire gondolhattak az egyezmény támogatói, amikor a KKV-k központi
szerepéről beszélnek? Természetesen a lényeg itt is az ISDS fejezetben
van, mert a KKV szempontjából az valóban újdonság lenne, ha a számukra
anyagilag eddig elérhetetlen magánvád-bíróságokhoz tudnának fordulni,
az állítólag csökkenő perköltségek miatt, és így "befektetéseik
biztonságosabbá" válhatnak. A perköltségek csökkentését úgy kívánják
elérni, hogy a szokásos három helyett mindössze egy választott bíró
döntene, ahogy azt a CETA esetében be is terjesztették. Mindez azzal a
következménnyel is járhatna, hogy drámain megemelkednének a
nemzetállamok ellen indított perek. Az egyetlen bíró pedig tovább
növelné a visszaélések lehetőséget. Az ISDS ilyen irányú
megváltoztatása, csak tovább növelné az amúgy is jelentős kockázatokat.
Gus Van Harten professzor arra is figyelmeztet, hogy a választott bírók
többször olyan ügyvédek közül kerülnek ki, akik amúgy, más, hasonló
ügyekben visznek peres ügyeket a m agánvádhatóságok elé, ami egy
normálisan működő jogrendszerben összeférhetetlen lenne. Az
összeférhetetlenség és a kiszolgáltatottság csak nőne, ha egy választott
bíró ítélne, az eddigi három helyett, akik kölcsönösen ellenőrizték
egymást.
Van Harten arra
is rámutat, hogy a választott bíróságokra olyan kereskedelmi
szerződések esetében játszanak fontos szerepet, ahol az egyik fél
nemzeti bírósága megbízhatatlan és ezért feltételezhető, hogy a
külföldi vállalkozásokat diszkriminatív módon kezeli. Ugyanakkor sem az
USA sem az EU tagállamai nem minősülnek ilyeneknek, így ennek a
jogintézménynek nincs jogalapja egy EU-USA szabadkereskedelmi
egyezményben. Ha visszagondolunk a NAFTA -ra, illetve annak a 11.-ik
bekezdésére, Kanada és az Egyesült Államok sem tűnt instabil
jogrendszerrel rendelkező országoknak. Mégis a NAFTA keretében történtek
azt mutatják, hogy a választott bíróságok, különösen egy nagyon
általánosan megfogalmazott, tág értelmezésre lehetőséget adó egyezményi
környezetben az esetek döntő többségében a vállalkozásoknak kedveznek a
nemzetállamokkal és a helyi közösségekkel szemben.
A TTIP mellett érvelők közül egyesek azt állítják, hogy nincs
ellentmondás az életminőség feltételeit szem előtt tartó szabályozások
és a tőke egyre szabadabb áramlása között. Lesznek olyanok is, akik arra
hivatkoznak majd, hogy a fenti ellentétpár megfogalmazása, csak a
szabad kereskedelmet ellenző nacionalisták érdeke és AlGore-ra
hivatkoznak, majd a NAFTA mellett érvelve azt állította:a
"protekcionizmus csak a jóléttől véd meg minket." Lesznek olyanok, akik
szerint nemhogy csökkenni, hanem éppenséggel növekedni fognak a
lehetőségek, ami jó hatással lesz majd a természetvédelmi előírásokra,
vagyis az egyezmény "zöld"szempontból is jó lesz. Ezek az érvek mind
ugyanígy elhangzottak a NAFTA-val kapcsolatos vitákban.
Ugyanakkor, bár az amerikaiak szerint van olyan, hogy a torta is
megmarad, és meg is esszük, mi pontosan tudjuk, hogy nem marad meg a
torta, ha megesszük. Nem lehet mindent egyszerre, és hogyha a tőke
szabad mozgását helyezzük előtérbe, el fogjuk veszíteni az
ellenőrzésünket a természetvédelmi szabályozások felett, és ezáltal nem
lesz lehetőségünk, hogy életminőségünket a saját igényeinknek
megfelelően alakítsuk.
mandiner