Tisztelt Balog Zoltán Miniszter Úr!
Én
sajnos a szó legszorosabb értelmében a munkámba rokkantam meg, abba
nyomorodtam bele. Egy megyei kórház központi intenzív osztályán kezdtem
a pályafutásomat, a tanulmányaim befejezése után 1990-ben. Napi
szinten, kb.16 beteggel foglalkoztunk. A géppel lélegeztetett és a
művese kezelt betegek, akkor még egy osztályon voltak. Sajnos, már 20
évesen megtapasztaltam az egészségügyi rendszer árnyoldalait. Sok volt a
túlóra, és mi nővérek, akkor is kevesen voltunk. Nővérszállón laktam.
Nagy volt a taposó-malom a központi intenzív osztályon, de 3 év után
váltottam, mert egy másik megyébe csábított át a szerelem, ahol az első
férjemmel találkoztam.
Így,
kerültem abba a kórházba, ahol most is munkaviszonyban állok, kb. még 2
hónapig. Utána nem tudom mi lesz velem, mert már 10 hónapja táppénzes
állományban vagyok, sajnos nem bírok dolgozni.
Teljesen
tönkrement a gerincem a munkában. A betegek emelgetésétől tele vagyok
sérvekkel, és sok más egyéb betegségemre is fény derült. Az orvosok
tiltanának a munkától, de magam is érzem, hogy az már nem megy nekem.
Az első
gyermekem 1998-ban született, de 18 hónapos volt, amikor vissza
kellett mennem dolgozni 3 műszakba, mert nagyon kellett a pénz. Mivel
szinte állandóan dolgoztam, folyton kimerült voltam, alig bírtam a
gyerekre figyelni. Kiderült, hogy nehezen tud beszélni, így
logopédushoz is el kellett vele járnom a beszédfejlesztő terápiákra. A
házasságom is a munkahely miatt ment tönkre, sosem voltam otthon.
Rengeteget dolgoztam és továbbképzésekre is jártam. Mindig nagyon
kimerült voltam, ezt a párom nem tolerálta, hogy soha sincs közös
családi életünk a munka miatt, és tönkrement a házasságunk.
A
második gyermekem, aki most 10 éves, a második házasságomból született.
Sajnos egy beteg hasba rúgott 2 hónapos terhesen, majdnem elvetéltem.
Az állandó orvosi felügyeletnek és a kontrolloknak köszönhetően
odafigyeltek rám, de császárral született. Később kiderült, s hogy
súlyos asztmás a gyermek, így gyakran rohanni kellett vele az
orvosokhoz, vagy az ügyeletre. Mivel saját otthont akartunk kellett a
pénz nagyon, a kicsivel is 18 hónapos korig maradhattam csak otthon.
Visszamentem dolgozni, és devizahitelt vettünk fel a lakásra. A
keresztfiam harmadik gyermekként került hozzánk, akinek a gyámhatóság
jóváhagyásával én lettem nevelője.
Sajnos a
legjobb igyekezetünk ellenére is baj lett a megnövekvő törlesztő
részletekkel és bedőlt a devizahitelünk, elvesztettük a lakást.
Ezután a
3 gyermekkel megpályáztunk egy önkormányzati lakást, melyben jelenleg
is élünk. 2012.év tavaszán egyik betegem szívműködése leállt. Az ágy
szélén keresztbe feküdt. Segítenem kellett azonnal rajta. Emelés közben
megroppant a derekam.
Éles,
nyilalló fájdalom szaladt végig a testemen, nem éreztem a lábamat. Így
élesztettem újra a beteget, az időközben odaérkező kolléganőm
segítségével.
Nagyon rossz állapotba kerültem, a kórház felvette a munkahelyi baleseti jegyzőkönyvet.
Állapotom
nem javult, így meg kellett, hogy műtsenek. A 2013-as esztendő sem
volt kegyes hozzám. Akkor a vállam húzódott meg nagyon a betegek
emelgetésétől. Azt is munkahelyi balesetként jegyzőkönyvezték. Sajnos
az osztályos munkámat nem tudtam tovább folytatni. Nagyon megviselt
lelkileg is, hogy az imádott munkámat nem végezhetem tovább.
Infarktusos betegekkel foglalkoztam.
Boldogság
érzése töltött el, amikor pár nap után az újraélesztett beteg felkelt,
és ennek a csodának én is a részese lehettem, hogy a beteg esélyt
kaphatott újra az életre.
Nem
tudtam belenyugodni abba, hogy nem végezhetem többé ezt a munkát,
hiszen, még csak 43 éves voltam. Egy évig „hála képen” 10 ezer forint
baleseti járadékot kaptam. Ami viszont ezután következett, az maga a
rémálom volt számomra. Hol ide, hol oda, pakolgattak a szakrendelések
között össze-vissza, asszisztensként . Ettől aztán teljesen magam alá
estem lelkileg.
Egyre
nagyobb lett rajtam a pánik, és egyre súlyosbodott a depresszió. A
második házasságom is tönkrement, mert az örökös problémákat nem tudtam
feldolgozni lelkileg.
Hamarosan
letelik a 365 nap táppénz jogosultságom. Dolgozni nem bírok már,
itthon a házimunkát sem vagyok képes elvégezni. A gerincem teljesen
tropa, és van még jó pár betegségem, amikre a kivizsgálások kapcsán
derült fény. A munkába rokkantam bele, de azt hallom mindenkitől, hogy
ez nem érdekel senkit. Az öregségi nyugdíjkorhatár alatti rokkantaknak
olyan kicsi pénzeket ad az állam, hogy abból megélni képtelenség.
Igyekszik visszatoloncolni őket valamilyen rehabilitációs munkára, de
azt is maximum 3 évig „tolerálja” napi 4 órás állásban az állam
éhbérért?
Nem a
megrokkantakon akarnak segíteni ezzel sem, mert nem őket támogatják,
hanem azokat a cégeket, akik őket foglalkoztatják? A cégek kapnak nagy
kedvezményeket. Ha letelik a 3 év rehabilitálás, csak azért, mert
valaki 60 év alatti, az hová menjen dolgozni, ha az egészséges 50 év
felettieknek sincsen munka a nyílt munkaerőpiacon?
Az
idősebb fiam munka mellett tanul. Nem terhelhetem őt, ha végez a
tanulmányaival, és saját családot akar, hogy engem még 20 éven át ő
tartson el. Ugyanis az alaptörvényben és a szociális törvényben Önök
belecsempészték, hogy az állam helyett a család köteles gondoskodni
azokról a rokkantakról, akiket nem fogad be, vagy visszaminősít az
ellátórendszer. Ezek a súlyos betegek évtizedeken át járulékfizetők
voltak. Én is a maximális időt ledolgoztam a megbetegedésem előtt, 25
évet. Ha nem fogok 45 évesen csak segélyszerű pénzellátást kapni, abból
nem tudok életben maradni.
Önök
olyan embereket ítélnének halálra, akik becsületes, szorgalmas,
munkába megrokkant emberek? Az Önök kommunikációja azt feltételezi,
hogy ezek az emberek csalók? A cinizmusukkal pedig azt hangoztatják,
mint amit Ön egy 2015.év eleji konferencián a szegénység csökkenéséről
hangoztatott, hogy: „Mindenki magáért felelős, az állam felelőssége
csak az egyéné után következik”. depressziós : Cartoon illusztrációja
egy üzletember készül az öngyilkosságra. Önök semmiféle állami
gondoskodásról nem akarnak hallani. A családokat megnyomorítva, az ő
nyakukba akasztanák a megrokkant embereket is, akik évtizedekig ezt az
országot gyarapították, építették, és a vállukon vitték a terheket.
Amikor megrokkannak, akkor már egy tányér ételért is könyörögniük
kellene? Önökben nincs semmi emberség, nincs keresztényi könyörület?
Szégyen ez hazánkra nézve, hogy ilyen kormányunk van, mely az alapvető
emberi jogokat sem tartja tiszteletben azoknál, akik önhibájukon kívül
estek csapdába, a tisztességes munka áldozataiként.
Sajnálom,
de nem tudok úgy elköszönni Öntől, hogy tisztelettel, mert Ön, a
magyar kormány egyik minisztereként, az embertelenséghez asszisztálva
próbálja bizonygatni azt, hogy feleljek magamért, legyek öngondoskodó,
ha belerokkantam a munkába, még akkor is!
Cs. Anikó (egy munkában megrokkant ápolónő)