Emlékeztek még a régi szép időkre 2019-re?
I. Bevezetés
Emlékeztek
még a régi szép időkre 2019-ben? Azt mondták nekünk, hogy az amerikai
gazdaság nagyszerű állapotban van. Az infláció alacsony volt,
munkahelyek bőségesen voltak, a GDP növekedett. És őszintén szólva, ha
nem jön a kovidens, elég jó esély van rá, hogy Donald Trumpot
újraválasztották volna.
Egy
2019-es rendezvényen barátom és közgazdászom, Dr. Bob Murphy nagyon
érdekes dolgot mondott az ország politikai széthúzásáról. Azt mondta:
"Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem! Ha úgy
gondolják, hogy Amerika most megosztott, akkor hogyan néznének ki a
dolgok, ha a gazdaság szörnyű lenne, ha lenne egy újabb összeomlás, mint
2008-ban?
Nos, lehet, hogy már nem kell sokáig elképzelnünk egy ilyen forgatókönyvet.
Ha azt
gondolják, hogy az amerikaiak ma megosztottak, és egymás torkának esnek
- képletesen, de egyre inkább szó szerint - képzeljék el, ha fáznának
és éheznének!
Képzeljük
el, ha olyasmit kellene átélnünk, mint Weimer Németországában,
Argentínában az 1980-as években, Zimbabwéban a 2000-es években, vagy
Venezuelában és Törökországban ma? Hogyan nézne ki akkor a politikai és
társadalmi megosztottságunk?
Hölgyeim
és uraim, az infláció zsarnoksága alatt élünk. Ez terrorizál minket,
akár halkan, akár hangosan. Gyanítom, hogy hamarosan sokkal hangosabb
lesz.
Ahogy a
néhai Bill Peterson kifejtette: "Az infláció a mai szóhasználattal
élve a deficitköltekezés, a szándékos hitelbővítés nemzeti szinten, egy
monumentális méretű közpolitikai tévedés, amely túl sok pénzt teremt,
amely túl kevés árut kerget. Ez a "pénzillúzión" nyugszik, a jövedelem
mint pénzáramlás és a jövedelem mint az áruk és szolgáltatások áramlása
közötti széleskörű összetévesztésen - a "pénz" és a vagyon közötti
összetévesztésen.".
Az
inflacionizmus egyszerre fiskális és monetáris rendszer, de
következményei messze túlmutatnak a közgazdaságtanon. Mélyreható
társadalmi, erkölcsi, sőt civilizációs hatásai is vannak. És annak
megértése, hogyan terrorizál bennünket, a mai feladat.
II. Az infláció megértése
Arra kérem önöket, hogy három dolgot vegyenek figyelembe.
Először
is, az infláció egy politika. El kell sajátítanunk. Az infláció nem
valami rajtunk kívül álló dolog, ami időszakosan jön, mint az időjárás.
A monetáris és fiskális rendszereink valójában arra törekednek, hogy
létrehozzák, és ezt jó dolognak tartják. Ne felejtsük el - mind Trump,
mind Biden aláírta a kovidens ösztönző törvényeket, amelyek együttesen
nagyjából 7 TRILLIÓ dollárt injektáltak közvetlenül a gazdaságba - még
akkor is, amikor a tényleges áruk és szolgáltatások drámaian csökkentek
a zárlatok miatt. A defláció a dolgok természetes rendje volt egy
válságra adott válaszként, szerintem egy baromságos válságra, de attól
még válság. Így természetesen Samu bácsi aktívan megpróbálta
visszafordítani a természetes vágyat, hogy kevesebbet költsünk és több
készpénzt tartsunk egy bizonytalan időszakban.
Ezt a 7
billió dollárt a dolgok költségvetési oldalán hozták létre. Nem új Fed
banki tartalékokat cseréltek kereskedelmi banki eszközökre, mint a
kincstári adósság pénzzé tételét, ahogy azt a mennyiségi lazításnál
láttuk. Ez az államkincstár közvetlen ösztönzése volt a Kongresszuson
keresztül, kifejezett költségvetési politikaként. Ingyen pénz. Ez a
pénz egyenesen a magánszemélyek (ösztönző csekkek), az állami és helyi
önkormányzatok, kisvállalkozások milliói (PPP [Paycheck Protection
Program] hitelek), a légiközlekedési ágazat és számtalan más célra
szolgáló eszköz számlájára került. Ez tényleges készpénz volt, és el is
költötték. Tehát minden közgazdász, aki azt mondja, hogy a mai
infláció valahogyan meglepetés, az vagy jótékonyan félreinformált, vagy
pedig gázlámpás.
Ez egy
politika. Az inflációt megtervezték. A különbség az állítólagosan
kívánatos 2 százalékos CPI [fogyasztói árindex] és a nagyon rossz,
szörnyű, nem jó 9 százalékos CPI között csak egy fokozati különbség.
Ugyanaz a gondolkodásmód hozza létre mindkettőt. De az inflációpártiak
ragaszkodnak ahhoz, hogy egy kis vírus jót tesz nekünk, mint egy
vakcina... Tehát egy bizonyos mértékű infláció kifejezett politikája a
mechanizmus a túl sok infláció megelőzésére. Ez egy furcsa álláspont.
Másodszor,
az infláció nem más, mint szankcionált állami terror, és úgy is
kellene kezelnünk. Ez bűncselekmény. Félelemben tart bennünket. Az
infláció nem csupán gazdasági kérdés, hanem valójában mély kulturális
és társadalmi betegséget okoz minden társadalomban, amelyet érint.
Sokkal nehezebbé és kockázatosabbá teszi az üzleti tervezést és a
vállalkozást - amelyek a pénzárakon alapuló nyereség- és
veszteségszámításokon alapulnak -, ami azt jelenti, hogy mindkettőből
kevesebbet kapunk. Hogyan mérjük a pénzben kifejezett nyereséget, ha a
mértékegység értéke folyamatosan csökken? Ez aláássa a tőkefelhalmozást,
a nagyobb termelékenység és az anyagi fejlődés motorját. Az infláció
tehát a meglévő vagyont és a jövőbeni vagyont is elpusztítja, amely soha
nem jön létre, és így csökkenti a világot, amelyben gyermekeink és
unokáink élnek. És szegényebbé és kiszolgáltatottabbá tesz minket
idősebb korunkban.
Végül
is a megtakarítás a balekoknak való. A jelenlegi egyéves CD-kamatok 3
százalék alatt vannak, miközben az infláció legalább 9 százalék. Tehát 6
százalékpontot veszítesz csak azzal, hogy egy helyben állsz!
Egyébként, amikor a hivatalos fogyasztói árindex utoljára
megközelítette a kétszámjegyű értéket, a 80-as évek elején, egy egyéves
CD 15 százalékot hozott. Szeretném hallani Jerome Powell magyarázatát.
Egyébként, amióta Alan Greenspan elkezdte ezt a négy évtizedes, egyre
alacsonyabb kamatlábakkal járó nagy kísérletet, találja ki, ki nem
profitált belőle? A szegények és a másodlagos hitelfelvevők, akik még
mindig jóval 20 százalék fölött fizetnek az autóhiteleikért és a
hitelkártyáikért.
De van
itt egy ki nem mondott igazság: az infláció is rosszabb emberré tesz
minket. Erkölcsileg lealacsonyít minket. Szinte arra kényszerít, hogy a
folyó fogyasztást válasszuk a takarékosság helyett. A közgazdászok ezt
magas időpreferenciának nevezik, az anyagi dolgok mai előnyben
részesítését a megtakarítás vagy a befektetés rovására. Ez arra késztet
minket, hogy a jelenért éljünk a jövő rovására, ami minden egészséges
társadalom ellenkezője. Az idővel történő tőkefelhalmozás, a profit, a
megtakarítás és a befektetés eredménye az, ahogyan ma ide jutottunk -
egy olyan világba, ahol szinte elképzelhetetlen anyagi gazdagság vesz
körül minket. Az inflációs politika ezt megfordítja.
Így
ez a nagyon is emberi késztetés, hogy megtakarítsunk egy esős napra,
és talán hagyjunk valamit a gyermekeinknek, felborul. Az inflációs
politika elkerülhetetlenül emberellenes politika.
Harmadszor,
a hiperinfláció itt is bekövetkezhet. Lehet, hogy nem következik be,
és lehet, hogy nem is egyhamar. De nagyon is megtörténhet. És még a
stabil 10 százalékos infláció is azt jelenti, hogy az árak nagyjából
hétévente megduplázódnak. Úgy tehetünk, mintha a közgazdaságtan
törvényei nem vonatkoznának a világ vezető szuperhatalmára, vagy mintha
a világ tartalékvalutája biztonságban lenne a kisebb országok
problémáitól. És az is igaz, hogy a tartalékvaluta státuszunk
elszigetel minket, és a világnak szüksége van a dollárra. A kormányok
és az ipar leginkább arra használja az amerikai dollárt, hogy olajat
vásároljon az OPEC-országoktól, innen a "petrodollár" kifejezés.
Bizonyára igaz, hogy a kormányok, központi bankok, nagy multinacionális
vállalatok, világméretű befektetési alapok, állami vagyonalapok és
nyugdíjalapok mindannyian rengeteg amerikai dollárral rendelkeznek - és
így perverz módon osztoznak a dollárkirály fenntartásában való
érdekünkben. Igaz, hogy nincsenek könnyű történelmi példáink arra, hogy
egy világ tartalékvalutája, mint például az arany, világszerte gyors
leértékelődést szenvedett volna el (még az 1500-1600-as évek spanyol
ezüst leértékelődését sem feltétlenül a forgalomban lévő valuta
túlkínálat okozta). Tehát feltérképezetlen területen járunk, különösen
az elmúlt huszonöt év és különösen az elmúlt két év költségvetési és
monetáris túlkapásait figyelembe véve. De ez csak azt jelenti, hogy a
potenciális fertőzés nagyobb és veszélyesebb. Az egész világ egyszerre
megbetegedhet.
III. Egy történet: Amikor a pénz meghal
De mint
azt mostanra bizonyára a legtöbben tudják, nem fordítjuk meg a hajót,
és nem nyerjük meg a szíveket és az elméket pusztán logikával,
tényekkel és légmentes érvekkel. Történetekre, vagy narratívákra van
szükségünk, a mai szörnyű médiaszlenggel szólva, hogy befolyást
szerezzünk. Érzelmi reakciókra van szükségünk. Ezért egy pátoszos
történetet fogok javasolni, hogy felrázzuk az embereket az
önelégültségükből, és figyelmeztetést adjunk.
Ez
a történet a When Money Dies, Adam Fergusson briliáns elrettentő
beszámolója a weimari korszak Németországának hiperinflációjáról. Ez az
a történet, amelyet az amerikaiaknak ma már nagyon is hallaniuk kell.
Fergusson
könyvét a központi bankároknak kellene megírniuk (kíváncsiak vagyunk,
vajon hányan ismerik). Ez a könyv nem önmagában a gazdaságpolitikáról
szól - ez egy történet, egy történelmi beszámoló a német politikusok és
bürokraták ostobaságáról és önhittségéről. Egy olyan katasztrófa
története, amelyet olyan emberek okoztak, akik azt képzelték, hogy
monetáris fiatalságukkal legyőzhetik a piacokat. Emlékeztet arra, hogy a
háború és az infláció elválaszthatatlanul összekapcsolódik, hogy a
háborús pénzügyek gazdasági katasztrófába vezetik a nemzeteket, és
megteremtik a terepet az önkényuralmi háborúskodáshoz. Úgy gondoljuk,
hogy Versailles és a jóvátételek teremtették meg a feltételeket Hitler
felemelkedéséhez, de ha a Reichbank nem függesztette volna fel
korábban, 1914-ben az egyharmados aranytartalék-követelményt, akkor nem
valószínű, hogy Németország meghatározó európai katonai hatalommá vált
volna. Az infláció nélkül Hitler talán lábjegyzet lett volna.
A When
Money Dies leginkább a nélkülözés és a lealacsonyodás története.
Nemcsak a németek, hanem az osztrákok és a magyarok számára is, akik az
1910-es és 20-as években saját politikai felfordulásaikkal és
valutaválságaikkal küszködtek. Egy különösen megható fejezetben
Fergusson egy Anna Eisenmenger nevű bécsi özvegyasszony
megpróbáltatásait írja le. Egy barátom, @popeofcapitalism a Twitteren,
elküldte nekem a naplóját az Amazonról.
A
történet egy orvos feleségeként és egy csodálatos lány és három fiú
édesanyjaként kényelmes életével kezdődik. Tehetségesek, műveltek,
muzikálisak és felső középosztálybeliak. Még Ferenc Ferdinánd
főherceggel és feleségével, Hohenberg hercegnőjével is érintkeznek.
Ám 1914
májusában boldog életük összetörik. Ferdinándot meggyilkolják
Szarajevóban, és kitör a háború. A háborúk pénzbe kerülnek, és az
Ausztria-Magyarország által 1892-ben bölcsen bevezetett aranystandardot
szinte azonnal akadálynak tekintik. A kormány tehát kiszámíthatóan nagy
mennyiségben kezd hadikötvényeket kibocsátani, a központi bank pedig
beindítja a pénznyomdát. Ez csak a háborús évek alatt tizenhatszoros
áremelkedést eredményez.
De az emberi hatások katasztrofálisak, még magától a háborútól eltekintve is.
Eisenmenger
asszony szerencsésebb, mint a legtöbb bécsi nő. Kisebb befektetésekkel
rendelkezik, amelyek szerény jövedelmet hoznak - koronában rögzítve.
Bankárja csendesen arra ösztönzi, hogy azonnal váltson át minden pénzt
svájci frankra. A nő tiltakozik, mivel a devizakereskedelmet törvényen
kívül helyezték. De hamarosan rájön, hogy a férfinak igaza volt.
Valószínűleg mindannyiunk számára van tanulság!
Ahogy a
háború kibontakozik, a nő kénytelen a feketepiacra és a zálogba adásra
kényszerül, hogy élelmet szerezzen a háború sújtotta gyermekeinek.
Valutája és osztrák kötvényei szinte értéktelenné válnak. Férje
aranyóráját krumplira és szénre cseréli. Éhínséggel és minden valódi
értékkel bíró dolog felhalmozásával jellemezhető élete olyan gyorsan
fordul lefelé, hogy alig van ideje alkalmazkodni.
De
nyomorúsága nem ér véget a háború végével. Ellenkezőleg, az 1919-es
Saint-Germain-i szerződés a hiperinfláció időszakának ad teret: a
pénzmennyiség 1920-ban 12-ről 30 milliárd koronára nő, 1921 végére
pedig mintegy 147 milliárd koronára (ez egyébként úgy hangzik, mint
Amerika 2020-ban?). A fogyasztói árak 1922 augusztusára
tizennégyezerszer nagyobbak, mint a háború kezdete előtt nyolc évvel
korábban.
Néhány
rövid év alatt számtalan tragédiát él át, amelyeket a nélkülözés, a
hideg és az éhség csak súlyosbít. Férje meghal. Lánya tuberkulózist kap
és meghal, Eisenmenger asszonyra marad, hogy gondoskodjon csecsemő
lányáról és kisfiáról. Egyik fia eltűnik a háborúban, a másik megvakul,
a veje pedig mindkét lábának elvesztése miatt nyomorékká válik. Az
élelmiszer- és szénadagolás miatt lakása nyomorúságos viskóvá válik, és
kénytelen kitérni az illegális gyűjtögetést kereső
"élelmiszerrendőrség" házkutatásai elől. Végül saját kommunista fia,
Karl lövi tüdejébe dührohamában.
A
korabeli bécsi viszonyokról készült egy kísérteties és történelmileg
pontos némafilm, A boldogtalan utca, a fiatal Greta Garbo
főszereplésével. Az ő karaktere látja, ahogy minden romlik körülötte;
még az apja is megveri a botjával, amiért élelem nélkül tér haza. Az
egykor barátságos szomszédok gyanakodni kezdenek egymás kenyér- és
sajtkészleteire, miközben a prostitúció elharapózik. Dühös emberek
tolonganak a sorban, várva, hogy a hentes kinyisson; amikor kinyit, csak
a legvonzóbb nők kapják meg az aznap kapható húsmaradékot. Gyakoriak a
verekedések. Éhező gyerekek koldulnak ételért az éttermek és kávézók
előtt, mint a kóbor kutyák. Minden, ami a társadalomban megszokott és
szép, látszólag egyik napról a másikra lealacsonyodik és olcsóvá válik.
Mint
egy Stephen King horrorfilmben, valami nagyon is ismerős dolog furcsa
és fenyegető hellyé változik. A szomszédságod más fényt kap. Az
emberek, akikről azt hitted, hogy ismered őket, rosszindulatú idegenekké
váltak. A bűnbakkeresés, a vádaskodás és a besúgás mindennapossá
válik.
Kezd ez ismerősen hangzani, különösen Biden múltkori beteges beszéde után?
Tehát
legközelebb, amikor a politikai osztályunk egyik szociopatája még
néhány billió dollárt akar költeni egy zöld új megállapodásra, egy
Kínával vívott háborúra vagy egy ingyenes főiskolára, emlékezzenek
Eisenmenger asszony történetére.
IV. A mai tanulságok
Hogyan
alkalmazzuk ezt a weimari korszakból származó komor történelmi leckét a
mai Amerikára? Hogyan meséljük el ezt a történetet?
Először
is, emberi nyelven magyarázzuk el az inflációzást, hogy személyessé
tegyük és lebutítsuk. A monetáris politikát életszerűvé és
közvetlenebbé tesszük, nem pedig unalmas, száraz és technokrata.
Ismétlem, a monetáris politikának óriási erkölcsi és civilizációs
összetevői vannak. Az infláció nemcsak a gazdaságunknak árt, hanem
rosszabb emberré tesz minket: pazarlóvá, rövidlátóvá, lustává és a jövő
generációkkal nem törődővé. Guido Hülsmann professzor szó szerint
könyvet írt erről. A címe: A pénztermelés etikája. Ez talán a
legnagyobb el nem mondott történet napjaink Amerikájában: nem csak
annak története, hogy a Fed hogyan változtatta meg alapvetően a
gazdaságunkat a termelésről a fogyasztásra, hanem annak története is,
hogy mit tett ez velünk, emberekkel. Ne hagyjuk, hogy a bonyolult Fed
mögé bújva beszéljenek az egyszerű valóságról: a monetáris politika nem
más, mint bűnözői lopás a jövő generációktól, a megtakarítóktól és a
legszegényebb amerikaiaktól, akik a legmesszebb vannak a pénzcsapoktól.
Az az elképzelés, hogy az értelmes laikusok nem értik a monetáris
politikát, hogy az túl fontos és bonyolult bárki számára a szakértőkön
kívül, képtelenség. Ezt le kell lepleznünk.
Másodszor,
nevetségessé kell tenni azt az abszurd elképzelést, hogy a "politika"
gazdagabbá tehet minket. A tőkebefektetéseknek köszönhetően több és
hatékonyabban előállított áru és szolgáltatás - és ezáltal árdefláció -
gazdagabbá tesz bennünket. Ez az egyetlen módja. Nem a törvényhozási
vagy monetáris rendeletek.
Ezért
támadnunk kell a "közpolitika" és különösen a "monetáris politika"
minden fogalmát. Az inflációs politika egy hamis gazdaságot hoz létre,
egy "látszatgazdaságot", ahogyan az Axios nemrég fogalmazott. A hamis
gazdaság a folyamatos költségvetési és monetáris beavatkozás óriási
szintjétől függ. Ezt "financializációnak" nevezzük, de mindannyian
érezzük, hogy jólétünk kölcsönből származik. Mindannyian érezzük. A
tőkepiacok leépültek: rengeteg pénz mozog anélkül, hogy bárki számára
értéket teremtene. A vállalatok nem feltétlenül termelnek nyereséget
vagy fizetnek osztalékot; a részvényeseknek csak az számít, hogy
tőkenyereségért eladják részvényeiket. Ehhez mindig új Ponzi-vevőre van
szükség. De intuitíve tudjuk, hogy ez nem helyes: gondoljunk egy
étteremre vagy egy vegytisztítóra, amely évekig nyereség nélkül működött
abban a reményben, hogy évekkel vagy évtizedekkel később nyereséggel
eladható. Csak az infláció által létrehozott torz ösztönzők teszik
lehetővé ezt a gondolkodásmódot. Tehát le a "politikával" - amire
szükségünk van, az az egészséges pénz!
Végezetül,
ne féljünk attól, hogy túlzással vagy riogatással vádolnak bennünket.
Hadd kérdezzem meg: mi történik, ha mi tévedünk, és mi történik, ha ők
tévednek? Amit ők tesznek, mármint a központi bankárok és a nemzeti
kincstárak, az példátlan. A hamis pénz végtelen, a valódi erőforrások
nem. A hiperinfláció nem biztos, hogy a sarkon vagy akár éveken belül
bekövetkezik; senki sem tud ilyesmit megjósolni. De egy bizonyos ponton
az amerikai gazdaságnak valódi szerves növekedést kell létrehoznia, ha
reméljük, hogy meg tudjuk tartani az életszínvonalat és el tudjuk
kerülni a csúnya inflációs valóságot. A tőkefelhalmozás és a magasabb
termelékenység helyét semmilyen monetáris vagy fiskális mérnöki
tevékenység nem veheti át. A több pénz és hitel nem helyettesíti a
több, jobb és olcsóbb árut és szolgáltatást. A politikai pénz nem
működhet, és soha nem szabad félnünk attól, hogy gyökerestől
megtámadjuk. Magánpénzre van szükségünk, az egyetlen pénzre, amely
immunis az elkerülhetetlen politikai ösztönzéstől, hogy most
megszavazzunk dolgokat, és később fizessünk értük. Ha ez radikális, hát
legyen az.
A történelem megmutatja, hogyan hal meg a pénz. Igen, ez itt is megtörténhet. Csak egy bolond gondolja másként.
https://www.pokolafoldon.hu/politika/inflacio-allamilag-szponzoralt-terrorizmus