Magyarország
és az európai társadalom egyik leglátványosabb törésvonala rajzolódik
ki a bevándorlás visszaszorítására tett ellenintézkedések mentén.
Az
ellentétek mindinkább kiéleződni látszódnak, miután a kormány
bejelentette, hogy egy 4 méter magas, 175 kilométer hosszú falat emelne a
szerb-magyar határon, hogy megakadályozza az illegális bevándorlók
tömeges és ellenőrizetlen beözönlését. A pártok megosztottak a
kérdésben, és a válaszreakció kapcsán a mára szokványosnak mondható
baloldal-jobboldal szembenállás látszik kibontakozni. Ennek a
szembenállásnak azonban – a látszat ellenére – nincs köze politikai
oldalakhoz.
A
kormány a probléma megoldása érdekében elfogadható megoldásnak tartja a
fizikai határzárat, de a párton belül is a megosztottságot erősíti a
határ lezárásának kérdése. A Jobbik szerint a határzár nem elég, több
és szigorúbb intézkedésre van szükség a probléma kezelése érdekében. Az
MSZP-DK-MLP vonal elfogadhatatlannak tartja a határ lezárását, és
meggyőződésük, hogy ezzel Magyarország olyan mélyre süllyedt, hogy arra
a XXI. században már nem szabadna példa legyen. Ennek ellenére a határ
fizikai lezárását mostanra több, a tömeges bevándorlás által érintett
ország is alkalmazza, több-kevesebb sikerrel.
Ez a törésvonal nem baloldal és
jobboldal, hanem az Európában történelmi ellentétnek is
mondható individualizmus és kollektivizmus közt húzódik.
Azok a
pártok (személyek), melyek a kollektíva, a közösség érdekét tartják
viszonyítási alapnak, elfogadhatónak tartják a határ fizikai lezárását.
Azok a pártok (személyek), melyek az individuumot (különálló egyént)
tekintik a politikai és társadalmi kérdések viszonyítási alapjának,
elfogadhatatlannak tartják a bevándorlás-probléma kezelését.
Már a
fentebb elhangzottak megfogalmazása is mutatja a társadalom radikális
megosztottságát; azok a személyek, akik az individuumot tekintik
viszonyítási alapnak, többnyire nem tekintik problémának a tömeges
bevándorlást, így a bevándorlás-probléma kifejezést sem használják.
Ehelyett embertelenségről és a szolidaritás teljes hiányáról beszélnek.
Ez az áthidalhatatlan szakadék az európai társadalomban zajló radikális változások indikátora, amit leginkább az mutat, hogy
a két álláspont közt nincs kompromisszumlehetőség. A bevándorlók tömegeit vagy beengedjük, vagy nem.
Vannak,
akik azt mondják, be kell engedni mindenkit, mert okkal vannak itt.
Egyéni tragédiák millióra vezethető vissza a határ felé közeledő
embertömeg látványa, de ők ugyanúgy érző lények, akik súlyos traumákat
követően próbálnak menedékre lelni. Akik ezt az álláspontot képviselik,
az individuumot tartják a politikai/társadalmi kérdések viszonyítási
alapjának. Az individualisták az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten
zajló történéseket az azt megélő individuum nézőpontján keresztül
értékelik. Egyéni tragédiákat látnak, és a határ felé közeledő tömegben
is egyéneket látnak, akik milliónyi független személyként érkeznek
Európába, mindegyik esetben a maga egyéni tragédiáját követően.
Vannak,
akik azt mondják, a bevándorlók tömegét nem szabad beengedni. Sőt,
lehetőleg senkit ne engedjünk be. Ők a tömeges bevándorlásban nem
különálló egyéneket, hanem egyetlen, a határ felé közeledő tömeget
látnak. Akik ezt az álláspontot képviselik, ők a kollektívum, a nagyobb
közösség érdekét tekintik viszonyítási alapnak. Nem egyértelmű, hogy a
bevándorlás teljes ellehetetlenítése minden esetben és ténylegesen a
többségi társadalom érdeke, de az kétségtelen, hogy akik ezt az
álláspontot képviselik, egy kollektívumot tekintenek viszonyítási
pontnak, és a bevándorlók tömegében is kollektívumot látnak.
Esetenként
eltérő lehet, hogy a határ lezárása mellett érvelők milyen
kollektívumot tekintenek kiindulási alapnak. A nemzeti gondolkodásúak a
nemzet érdekének sérülését látják a bevándorlók tömeges érkezésében.
Eközben a kormány opportunista megközelítése sok mindenre
visszavezethető – egyszerű parancs teljesítése Berlinből, vagy akár a
párt érdekeinek sérülése, ami azt mondja, hogy több bevándorló, kevesebb pénz.
Utóbbi esetben a párt vagy az állam anyagi érdekeinek sérülését
látják. Természetesen, nem elképzelhetetlen, hogy a kormány egyes
tagjai szintén a nemzeti érdek sérülését látják. A kettő közt az a
közös nevező, hogy mindegyik
egy kollektívum, egy közösség érdekének sérelmét látja a bevándorlásban.
Tehát
adott egy Európa-szerte mutatkozó törésvonal, ami most Magyarországon
radikalizálódik, és áthidalhatatlan szakadék kialakulásához vezet az
individualista és kollektivista viszonyítási alapú személyek közt.
Az
individualisták sérelmezik, hogy a politikai ellenfelek nem egyénnek
tekintik a bevándorlókat – az ő szemükben ez embertelenség, és a
szolidaritás teljes hiányát mutatja. A kollektivisták eközben valóban
nem egyénnek tekintik a bevándorlókat, hanem egy közösség részének.
Mivel esetükben a kollektívum a viszonyítási pont, mindent ennek mentén
helyeznek értelmezési keretbe; ők egy nagyobb közösség részei, aminek
az érdekei sérülnek, mert egy másik közösség beözönlik a területükre.
Ez egy áthidalhatatlan szakadék. A bevándorlás kezelése egy olyan
határhelyzet, ahol mindenkinek döntenie kell, melyiket tartja
feljebbvalónak, az egyén érdekét, vagy a társadalom érdekét.
Eközben
az individualizmus és kollektivizmus közti végleges szakadék
kialakulása közvetlen visszavezethető a multikulturális társadalom
bukására. Mindaddig, amíg a multikulturalizmus ideológiája tartotta
magát, és fennállt annak legalább az elméleti lehetősége, hogy a
különböző közösségek egyetlen nagy közösségben együtt tudnak élni, addig
a kollektivisták egy része is támogatta a bevándorlást. Mostanra ez a
lehetőség nem adott; bebizonyosodott, hogy az Európába érkező tömegek
generációk múltán is különálló kollektívumként viselkednek, ami saját
érdekeit képviseli mind az egyénekkel, mind az európai kollektívumokkal
szemben.
A multikulturalizmus bukása miatt tisztult le a törésvonal kollektivizmus és individualizmus közt,
és egy ilyen helyzetben fel kell tennünk a kérdést: szégyen-e
kollektivistának lenni? Szégyen-e az, hogy a bevándorlókra nem mint
egyénekre tekintünk, hanem saját közösségünket látjuk fenyegetve egy
másik közösség benyomulásában? Erkölcstelennek, vagy etikátlannak
tekinthető-e? Ezt a kérdést mindenféleképpen meg kell válaszolni, mert a
helyzet kiéleződése annak lehetőségét is magában rejti, hogy a
kollektivisták egy része öntudatlanul saját magát is bűnösnek tartja az
általa vallott nézetek miatt. Ki kell jelenteni: kollektivistának lenni
nem szégyen. Nincs semmi szégyen abban, hogy egy közösség részeként
tekintünk magunkra, ami a közösség érdekét védelmezi egy másik
közösségével szemben.
Ugyanakkor
ez az állásfoglalás végleges konfrontálódáshoz vezet. Míg az
individualisták saját erkölcsiségüket is az egyéni érdek mentén
fogalmazzák meg, a kollektivisták a közösség érdeke mentén határozzák
meg az erkölcsöt. A két csoport így kölcsönösen erkölcstelennek és
etikátlannak látja egymás viselkedését, ami tovább mélyíti a már eleve
létező szakadékot. Tehát kijelenthető, hogy bár nem látható előre,
hosszú távon – évszázadok alatt – milyen hatással járna a bevándorlás
(vezethet a fehér ember teljes eltűnéséhez, vagy egy új kasztrendszer,
és egy minden eddiginél stabilabb társadalom kialakulásához is), az
egyértelműen kijelenthető, hogy a bevándorlás mint probléma itt és most komoly problémákat okoz az európai társadalmakon belül.
Olyan szakadék kialakulásának katalizátoraként működik a
bevándorlás-kérdés, ami hosszú távon lehetetlenné teszi, hogy az
individualizmus és kollektivizmus belátható időn belül újra közös
nevezőre jusson akár a politikában, akár az élet más területein.
Mindez
olyan turbulenciák kialakulását jelenti az európai társadalmakban, ami a
radikalizálódás irányába hat minden ideológia, minden politikai tábor
esetében. Ez a radikalizálódás már most szemmel látható; a liberálisok
részéről egy radikalizálódási folyamat figyelhető meg, amikor azt
láthatjuk, hogy fizikai rongálással lépnek fel a nekik nem tetsző
vélemények ellen. A plakátrongálás egy ilyen intő jel, ami a
radikalizálódás hullámát vetíti előre. Ez leginkább olyan szervezetekre
helyezi a felelősséget, melyek mindeddig maguk is egyfajta
radikalizmust képviseltek. Az ő tevékenységük kritikus lesz abból a
szempontból, hogy az európai társadalmak egy öngerjesztő
erőszak-spirálba jutnak-e, vagy valamilyen módon sikerül kontroll alatt
tartani a helyzetet. Magyarország abba a helyzetbe került, hogy mivel a
radikalizálódás kiváltó oka nálunk összpontosul, minket az öngerjesztő
radikalizálódás is fokozottabb mértékben fog érinteni. Ha a
liberálisok hosszú távon is ragaszkodnak ahhoz, hogy tettlegességgel
lépjenek fel saját véleményük védelmében, az elkerülhetetlenné teszi az
extrémizmus fogalmának újraértékelését, amibe valamennyi, az egyént
radikális cselekvésre ösztönző ideológia – így a liberalizmus is –
belefoglalásra kerülhet.
http://hidfo.ru/2015/06/nincs-visszaut-vegleges-szakadek-a-magyar-tarsadalomban/