1956 - tíz évvel egy rendszerváltási
folyamat befejeződése után, és tíz évvel egy olyan geopolitikai
átrendeződést követően, mely méretét tekintve kizárólag a világháborúhoz
és a napjainkban is zajló folyamatokhoz hasonlítható. Mindezek egy
olyan összefüggésbe helyezik az akkor lezajlott eseményeket, melyek
elkerülhetetlenné teszik, hogy minden hatalom, minden kormány,
ideológiák és érdekek mentén újraértelmezze (vagy félremagyarázza) az
emlékezetet. Az események szubjektív emlékeinek elhalványulásával is
vannak azonban olyan tények, melyek minden regnáló hatalom számára
kínosak. Az utóbbi években a magyar társadalomban éles jobbratolódás
zajlott le, ami lehetővé tette egy újabb tabu feltörését, a zsidóság
szerepének kiértékelését a kommunista rezsimben és a forradalom
leverésében. Nem az egyetlen tabu ez, de az egyetlen, amivel az ellenzék
emlékezetpolitikai alternatívát akar nyújtani, így ezt a vonatkozást
kell elsőként összefüggéseibe helyezni.
Alig több mint tíz évvel egy újabb
világháború, egy rendszerváltás és egy geopolitikai átmenet után az
ország egy stabilizációs időszak kellős közepén volt, ami már önmagában
is felveti kérdést, hogyan és mi ellen történhetett olyan horderejű népi
önszerveződés, ami azóta is példa nélküli. Lényeges ebből a
szempontból, hogy hogyan zajlott ez a stabilizációs időszak, milyen
eszközökkel és milyen mértékben érintette az a lakosságot. A
rendszerváltás nem egyszeri dolog, nagy vonalakban elmondható, hogy
egy-két generációnként minden országban rendszerváltás vagy
rendszerváltozás következik be. Ami 1956-ban történt, az egy
totalitárius rendszer által okozott mérhetetlen szenvedés elleni
elkeseredett ellenállás volt, ami egyenes következménye az eseményeket
megelőző elmúlt 20 évnek. Nagyon is lényeges, hogy ez egy rendszerváltás
és geopolitikai átmenet utáni konszolidációs időszak volt; ilyen
időszakokban ugyanis a hatalom minden elérhető eszközt felhasznál a
rendszer stabilizálására, nem válogat a módszerekben és személyi
állományt tekintve is azzal dolgozik, aki garantálhatóan nem az elmúlt
rendszerek funkcionáriusa. Figyelembe véve, hogy a második világháború
mozgatórugója a nemzetiszocializmus (illetve annak torzult formája), egy
ilyen rendszerváltás és geopolitikai átmenet egyenes következménye,
hogy 1945 után az a rendszer, amely a nemzetiszocializmussal -
ideológiai okokból - végleg le akar számolni, nagymértékben támaszkodik a
nemzetiszocializmus veszteseire, arra a társadalmi rétegre, ami
garantáltan nem fogja visszasírni a rendszerváltás és átmenet előtti
állapotokat. Törvényszerű, hogy a stabilizációs időszakban a hatalmi
struktúra igen nagy mértékben támaszkodott a hazai zsidóságra,
elsősorban amiatt, mert mindez biztosítékul szolgált arra, hogy a
hatalmi elit nem fog visszatérni a rendszerváltást megelőző időszak
ideológiai felépítményéhez, ami a szovjet rendszert alapjaiban
megkérdőjelezné. Egy az elmúlt rendszer kárvallottjainak tömeges
hatalomra juttatásával dolgozó rezsimtől nem is várható más, minthogy
egy alapjait tekintve is totalitárius, bosszúszomjas terrorállam legyen.
1956-ban egy olyan hatalmi struktúra
létezett Magyarországon, mely a zsidóság bosszúvágyának hatalomra
juttatásával biztosította a nemzetiszocializmus soha vissza nem térését,
- a zsidóság nemzetiszocializmussal szembeni bosszúszomját és a
közelmúlt emlékezetét használta fel arra, hogy minden felkelést és
visszarendeződési kísérletet, melynek alapja a magyarságtudat és népi
összetartozás, brutális eszközökkel elfojtson és megakadályozzon. Tény,
hogy a magyarországi kommunista rezsim hatalmi struktúrájában a zsidóság
szinte kizárólagos többségben volt, és mindez egyenes következménye a
rendszerváltást megelőző állapotoknak. Ennél hatékonyabb eszközt nem is
találhatott volna a hatalom arra, hogy a nemzetiszocializmus
visszatérését megakadályozza, s így az országot a szovjet blokkon belül
hosszú távon stabilizálja. Az egyéni bosszúvágy és nagyhatalmi érdek
sajátos fúziója volt ez, melynek egyenes következménye egy
cionbolsevista terrorállam, ami az '56os felkelést kérlelhetetlenül
vérbe fojtotta. Egy a 30-as évek eseményeit megbosszulni akaró
társadalmi réteg, ami a kezébe adott hatalmat azóta is a 70 évvel
ezelőtti sérelmekért kapott kompenzációnak tartja, a bosszú eszközeként
használja azt, ahogy történt az 1956-ban és történt a '89-es
rendszerváltáskor.
Vannak más tények is, ami '56 kapcsán
tabunak számít a mai magyarországi politikában. Tény, hogy ez az
ellenállás jórészt Budapesten kívül szerveződött, hajtóereje a
munkásréteg volt voltak. Debrecenben bontakozott ki legelőször paraszti
származású diákoknak köszönhetően, majd Miskolcon a gépgyári munkások
körében. Ezen felül Veszprémben, Jászberényben, Szolnokon történtek csak
jelentősebb megmozdulások, ami azt igazolja, hogy a felkelést a
munkások (az iparban dolgozók) vették a kezükbe (ezek mind a kezdődő
iparosítás vidéki központjai voltak), vagyis a felkelés ha névlegesen
igen, gyakorlati vonatkozásait tekintve azonban nem kifejezetten a
rendszer kommunista vonatkozásai ellen irányult. Egy olyan népréteg
által mozgatott felkelésről van szó, amely névlegesen a kommunista
ideológia kedvezményezettje. Hogy ez a népréteg Magyarországon a
kommunizmusnak nem kedvezményezettje volt, az a fentiekre vezethető
vissza. A szovjet hatalom kiszolgálói törekedtek arra, hogy a magyar
hatalmi elit ne olyan személyekre épüljön, ami származásuknál fogva
lehetővé tenné a nemzeti érzelmekre alapozott önszerveződést és így a
nemzetiszocializmus visszatérésének bástyája legyen. Tehát a nagyhatalom
az alapján válogatta meg a kedvezményezettek rétegét, hogy mindegy
milyen ember, csak származása miatt ne kerülhessen a magyar
szélsőjobboldal befolyása alá.
A szovjeteket nem érdekelte, ki van a
hatalomban és mit művel a belpolitikában, egyetlen egy szempont volt
csak, hogy a Szovjetuniónak az az apró része, ami Magyarország, ne
kerüljön újra nyugati fennhatóság alá. Egy ilyen stabilizációs
időszakban a szélsőjobboldal ugyanolyan destabilizáló tényező volt, mint
ahogyan ma is az (példaként itt a Kijevben lezajlott eseményeket
említhetjük).
Ugyanakkor az is tény, hogy a felkelés
központi irányítását Budapesten a liberális nyugati rendszerrel
szimpatizáló értelmiség próbálta megszerezni, vagy szerezte meg. Ezek a
csoportok a liberális bal- vagy jobboldali irányzatokhoz kötődtek.
Mindez magában hordozta a népfelkelés bukását, ugyanis a liberális
atlanti rendszer országai október 27.-i tanácskozásukon a magyar
eseményekbe való be nem avatkozás mellett döntöttek, és erről a
Szovjetunió vezetését is tájékoztatták. Ennek ellenére az atlantisták
nyílt propagandában (Szabad Európa Rádió) a további teljes ellenállásra
buzdítottak, segítséget ígérve, amit soha nem adtak meg. Ennek egyenes
következménye volt a reménytelen ellenállás folytatása, a magyar nép
segítséget várt a nyugattól, ahonnan végül csak árulást kapott. A Nyugat
elárulta a magyar népet, fejünk fölött rendelkeztek az ország sorsáról,
miközben a további ellenállásra buzdítottak, mert akkor a magyar nép
kiváló eszköz volt a nyugati tömb abszolút ellensége, a Szovjetunió
destabilizálására. A nyugat árulása azt jelentette, felhasználtak minket
saját politikai játszmájuk eszközeként, és ezzel odavetették a magyar
népet egy olyan totalitárius terrorállam kegyetlen brutalitásának, amely
célzottan olyan személyekkel volt feltöltve, hogy a magyar néppel
semmilyen szolidaritást ne érezhessenek. Ebben a harcban hősök
születtek, de a tényeket máig nem szabad kimondani, vagyis, hogy;
1. a hatalmi struktúra célzottan
nem-magyar elemekkel volt feltöltve, hogy a Szovjetunió így
megakadályozza a nemzetiszocializmus visszatérését,
2. a nyugat elárulta Magyarországot.
Harcra buzdítottak és segítséget ígértek, de ugyanakkor közölték is a
népet elnyomó totalitárius diktatúrával, hogy semmilyen segítséget nem
fognak adni
Városi harcban az orosz csapatok egy hét
alatt teljesen felszámoltak minden ellenállást, anélkül, hogy
nehéztüzérséget, vagy légierőt vetettek volna be, ami a katonai stratéga
igen magas színvonalát jelzi. Amit a nyugat árulása jelentett a
magyarság számára, az a nép legjavának módszeres kiirtása. Valós
népirtás volt ez, a Nyugat ígéretei miatt tettre kész, hősi jellemű
fiatalok veszítették életüket. A hősi jellemek elvesztek, rengeteg
értékes ember fiatalként életét vesztette a harcokban. Fiatalként hősi
halált halt magyarok, akik a gyermekvállalásig soha el nem jutottak. A
nép legjavának genetikai öröksége '56-ban elveszett, melynek
eredményeként a magyar nép máig képtelen egy olyan elit kitermelésére,
mely az életét adná a hazáért. Az önfeláldozásra, az életáldozatra való
hajlam '56-ban elveszett. Akik megmaradtak és a nyugat buzdításában
részt vettek az ellenállásban, a nyugat segítségének elmaradása miatt
emigrációra kényszerültek. Szintén kiváló jellemek, tudósok, a magyar
nép kiválóságai menekültek el a nyugati országokba, hogy tevékenységüket
ott folytassák. Ez ugyanannak a folyamatnak a nagyon kezdeti szakasza,
amit a nyugat ma is tovább folytat Magyarországon. Ma agyelszívásnak
nevezik ezt a jelenséget: a kiváló szakemberek az ország elhagyására
kényszerülnek, általuk a Nyugat gazdagszik, a magyarság pedig a nyugat
által egyre szegényebb.
Ahogy a következményekből is látható, a
nyugat célzott eugenikai programot és agyelszívást hajtott végre a
magyar népen azzal, hogy '56-ban a harc folytatására buzdított, majd
árulást követett el. A nyugat árulása a magyar nép kiválóságainak
módszeres kiirtása volt, amit az emigrációval egy agyelszívási folyamat
követett. A nyugat kihasználta, hogy a szovjet rendszer, fennhatóságának
hosszú távú bebiztosítására egy nemzetidegen, a nemzetiszocializmus
miatti bosszúszomját hatalmi pozícióban a magyar lakosságon kiélő
hatalmi garnitúrát emelt fel. Ennek máig láthatjuk következményeit. 1956
hagyatéka, hogy a magyarság a hősi jellemeket elvesztette,
kiválóságaink nyugatra menekültek, ami a mai napig tartó folyamat. 1956 a
magyar szellemi elit elleni tisztogatás volt, ami máig lehetővé teszi a
magyarság birkaként terelését. 1956-ban a nyugat megmutatta igazi
arcát, és azt sem mondhatjuk, hogy a forradalom sikerével jobb lett
volna, mert 1989-ben megkaptuk, amit a forradalom sikerén is kaptunk
volna, és nyilvánvalóan nem jobb.
1956 tanulsága pedig, hogy amit akkor
elveszítettünk, azt vissza kel szerezni. A hősi jellemet, a kiváló
szakembereket és tudósokat benn kell tartani ebben az országban, a
nyugattal pedig minden kapcsolatot felszámolni, amíg még nem késő. Ez
lenne a mindenkori magyar kormány feladata, minden más amit mondanak,
csak porhintés.