Történelmünkben előkelő helyet foglal el váraink Habsburgok által történt módszeres fölrobbantásának a sorozata.
Mindenki, aki valaha is járt iskolába azt tanulta, hogy a lakóhelye
határában álló vár nem más, mind a Habsburgok tudatos rombolásának
szomorú mementója, hiszen a Habsburgok voltak azok, akik félve a
"rebellis" magyaroktól, lerombolták várainkat, hogy így vegyék elejét a
további lázadásoknak.
"Vár állott, most kőhalom"

"Husztnak romvára"
Valószínűleg ez a mondat, amely nemzeti himnuszunkból származik,
örökre bevéste magát minden olyan írás címébe, vagy alcímébe, amely
valaha is a várakkal kívánt foglalkozni, és amely írás szerzőjének nem
jutott eszébe frappánsabb felütés, beleértve ebbe jelen sorok íróját is.
Amíg azonban Kölcsey vélhetően patetikus felütésnek, vagy a romantika
korában divatos túlfűtött érzelmi megnyilvánulásai egyikének szánta ezt
a sort, (beleillesztve a dicső múlt, és a lehangoló jelen közötti
ellentétpárokba), addig ez a sor beleivódott már a XIX. században is a
magyar történeti közgondolkodásba.
A várak történetével, sajátos szerepével legelőször éppen a romantika
korának irodalmi alkotásai kezdtek el foglalkozni. A vár, várrom
izgalmas, és rejtélyes területté vált, amely felderítésre érdemes. A
középkori eszményeket egyszerű, és kézzel fogható gondolkodásnak mutatta
be, szemben azzal a korral, amelyben éltek. Mindehhez pedig a
közép-európai térségben az újonnan jelentkező nacionalizmus, és nemzeti
romantika is párosult, amely szembeállította a dicső múltat a jelennel.
Magyarországon ez a fajta érdeklődés indította el például a középkori
emlékek kutatását, hiszen ezek az emlékek kötődtek mindahhoz, ami az
egykor független, és nagyhatalomnak tekinthető Magyaroszágnak tekintünk,
és amely eszményképe volt a kor valamennyi gondolkodójának, és
politikusának.
A magyar közgondolkodásba a Habsburgok "várholokausztja" sokáig titkolt volt és lassan terjedt el.
A XIX. század végi nemzeti romantikának igen sajátos történelmi környezetet biztosított a dualizmus kora.
Egyfelől Magyarországnak királya volt Ferenc József, aki egyszemélyben
volt "ferencjóska", és a szabadságharc leverője, az aradi tizenhármak
kivégeztetője. Másfelől pedig Magyarországon egyáltalán nem a
Habsburg-korszak kultusza kezdett el kialakulni, hanem mindazon
történelmi személyek emelkedtek hőssé, akik éppen az uralkodóház ellen
küzdöttek. A történeti közgondolkodásra jelentős hatást gyakorolt pl.
Thaly Kálmán történész, aki a korabeli kurucromantika legfőbb
előmozdítója volt. A korszakban olyan személyek kultusza terjedt el,
mint pl. Zrínyi Ilonáé, Thököly Imréé, Rákóczi Ferencé, és természetesen
Kossuth Lajosé.
Két utóbbi történelmi személyiség temetése, illetve újratemetése
nagyszabású eseménnyé vált, az 1894-es grandiózus temetés hatalmas
tömegeket mozgatott meg. A kor sajátos viszonyait jól jellemzi az, hogy
bár egy Habsburg uralkodott, mégis a politika, és a közvélemény a
Habsburgok ellenfeleiben találta meg a történeti hőseit.
A trianoni béke után a főbb törésvonal a legitimista, és a szabad
királyválasztók között húzódott. A legitimisták a Habsburg-uralom
folytatását szerették volna, és éppen ezért ellenfeleik a Habsburg-ház
számtalan "bűnét" újabb, és újabb tételekkel igyekeztek gyarapítani. A
történeti panteonba Rákóczi, és Kossuth mellé felzárkóztak az erdélyi
fejedelmek, Bocskai István, és Bethlen Gábor.
A várak felrobbantása ekkor épült be tartósabban a köztudatba: a
Habsburgok ellen lázadó magyarok váraira az uralkodóháznak nem volt
szüksége. Ráadásul az épen maradt várak többsége a határon túlra került,
míg Magyarországon többnyire azok a várak maradtak, amelyek a
történelmi Magyarország várállományát tekintve a romosabb várak közé
tartoztak. Kivételek persze mindig akadnak, és akadtak.
A várrombolásokat, és az 1702-es várrombolási rendeletet Takáts Sándor
dobta be a tudományos életbe, és a köztudatba is a huszadik század
elején.

Kanizsa vára Thury György idejében
A világháború után a szocialista gondolkodás a magyarok forradalmi
gondolkodását állította a középpontba, Koppánytól egészen Rákosi
Mátyásig egy ívre felfűzve a magyar történelem minden eseményét.
Ebbe a képbe kiválóan beleilleszthető volt, és a középiskolai tananyag
elengedhetetlen részévé vált az a pár mondat, amely a Habsburgoknak
köti a magyarországi várak teljes pusztulását, azáltal, hogy császári
parancsra valamennyit föl kellett robbantani.
Az ekkor kezdődő profi régészeti várkutatás, amelyeket főleg Gerő
László neve fémjelez, és amely a hazai váraink egyfajta evolúciós rend
szerint történő kialakulását, és átalakulását feltételezte. Ennek az
elképzelésnek is kapóra jött az a tény, hogy egy világos cezúrával
lezárja azt a korszakot, amelyet régészetileg kutatni érdemes, így
sokáig a várak felrobbantása a régészeti kutatásban is gondolati
etalonná vált.
Az 1702. évi várrombolási rendelet

Sárospatak
Már a hírhedtté vált I. Lipót-féle várrombolási rendeleteket is
megelőzték Magyarországon a tudatos várrombolások. Az 1664-es vasvári
békében pl. Zrínyiújvár, és Székelyhíd lerombolását rendelték el.
Fontosabb, és hosszabb lista volt azonban az, amely a karlócai békében
született meg. A béke alapján rombolták le Becse, Becskerek, Csanád,
Karánsebes, Lippa, Lugos, és Törökkanizsa várait, ezek valamennyien
Temesvár körül császári kézen maradt erősségek voltak.
Az 1702-es rendelet a magyarországi közigazgatásban ekkor fontos
szerepet játszó, eredetileg pénzügyi rendeltetésű kamarákra bízták a
rombolásokat, nekik kellett a munkákat ellenőrizni, és a szükséges
feltételeket biztosítani. A rendelet hat területi alapon létrejött
csoportot jelölt ki, amely ezen kamarák területi hatáskörével estek
egybe.
Az első csoportba különböző felső-magyarországi várak kerültek, így
pl. Szendrő, Szepesvár, és Sárospatak. A felső-magyarországi császári
főkapitány, Ottavio Nigrelli javaslatára, valamint a szepesi
vártulajdonos Csáky-család javaslatára végül sem Szendrőt, sem
Szepesvárat nem rombolták le. Sárospatak külső várát azonban
lerombolták, mégpedig a köztudatban elterjedt lőpor-robbantásos
módszerrel: aknákat vájtak a külső vár falai alá, és azokat robbantották
föl. A belső várkastélyt nem rombolták le, az Udvari Haditanács
határozata megkímélte a híres Vörös-tornyot is.

Simontornya
A második csoport a középső országrész, egykor az oszmánok által uralt
területe volt, ahol a Budai Kamara volt az illetékes végrehajtó szerv.
Ide olyan várak tartoztak, mint Simontornya, Várpalota, Eger, és
Székesfehárvár, amelyek ugyan hosszú ostromot szenvedtek el, de
elsősorban csak blokád alá vonták őket, tüzérségi bombázás nélkül.
Simontornyát már 1699-ben lerombolásra ítélték, ám már akkor sem
rontotték le, mindössze a tüzérségi eszközöket szállították el. 1702-ben
pedig az okozott végül gondot, hogy a környező jobbágyokat a
székesfehérvári munkákhoz irányították. Székesfehérváron a rendelet csak
a városfalakat hagyta volna épségben, a korszerűbb hadiépítmények
lerombolását végrehajtották, azonban a rombolás mértéke vitatott. Az is
tény, hogy a székesfehérvári városvezetés engedélyt kért az Udvari
Haditanácstól, hogy az így keletkező kőanyagot az új városháza
építéséhez felhasználhassák. Várpalota esetén a Zichyek tettek meg
mindent, hogy a várkastélyuk épségben meg maradjon, így végül a
hadmérnökök csak az amúgy is rossz állapotban lévő várárkot, és a külső
földsáncot semmisítették meg. A tüzérségi felszerelést innen is
elhordták. Az egi munkálatokban szintén sorkerült robbantásra: a
robbantások a külső vár védműveit érintették. A belső várat azonban
1702-től ismét elkezdték megerősíteni.
A harmadik csoportba tartozott Nyitra, és Léva vára. Nyitra
felszerelését elvileg Lipótvár megerősítésére kellett volna használni,
de ekkor végül nem rombolják le, a rombolásra szánt költséget a
bányavidéki főkapitány Lipótvár megerősítésére fordította. Ennek oka az
volt, hogy a nyitrai püspök siekresen lobbizott az Udvari Haditanácsnál
a vár megtartásáért. Léva vára szerepelt már az 1699. évi rendeletben
is, ezért a tüzérségi felszerelését már az 1702-es rendeletet
megelőzően elszállították.
A negyedik csoportba a győri főkapitányságn területén lévő
észak-dunántúli várak kerültek. Pápáról az ágyúkat elszállították, és a
várárkot betemették, azonban a kevés ember miatt a munkálatok nagyon
lassan folytak, így a vár tulajdonosa, Esterházy Antal a Haditanácsnál
sikeresen járt közbe, hogy várát végül ne rombolják le. Veszprém esetén,
amely Nyitrához hasonlóan szintén püspöki város volt, szintén csak a
külső védművek egy részének elhordására került sor 1702-ben. Tata
esetében sem került sor a kőből épült falak, és bástyák felrobbantására.
Az ötödik csoportba a Balatonhoz közeli várak kerültek, amelyek az
egykori kanizsai főkapitányság területéhez tartoztak. Ezek a várak
többnyire kisméretűek, és a harcok miatt erősen romosak voltak, a
legtöbb esetben a tüzérségi felszerelést hordték el, név szerint
mindössze Szentgrótot, és Kemendet említik. Zalavár váráról tudjuk, hogy
azt felrobbantották, eszközeit Kanizsára szálíltották. Körmend várát a
tulajdonos gróf Batthyány Ádám horvát bán mentette meg. A kanizsai vár
rombolása kezdetben rendkívül lassan haladt, bár a rendelet a vár
teljes lerombolását tűzte ki célul, a mocsarakkal körülvett vár teljes
elpusztításához magukat a mocsarakat is ki kellett szárítani. Végül a
vár lerombolása 1703 végére fejeződhetett be.

Dombó vára
A hatodik csoprotban Kaposvár, és Dombóvár szerepelt. Előbbi vár
esetén a forrásokból az Oross által felkutatott forrásokból kiderül,
hogy mivel földerődítményekről van szó, ezért robbantáshoz képzett
aknászokat nem is kellett alkalmazni. A kőből épült középkori belső vár
valószínűleg épen maradt. Dombóvárnál egy torony felrobbantására került
sor.
A Rákóczi-szabadságharc során a fent példaként említett várak további
sorsát jelentősen befolyásolták a harcok. Rákóczi 1704-ben foglalta el
Szendrő várát, amelyet a felső-magyarországi főkapitány megkímélt, ám
Rákóczi gyengének, és védelemre alkalmatlannak ítélte, így a várat
1707-ben leromboltatta. Sárospatak várát, amely tüzérségi védelem nélkül
maradt, a kurucok gyújtották föl 1703-ban. Simontornya a dunántúli
hadjáratban játszott fontos szerepet később. Léva várát 1709-ben a
kurucok felgyújtották, sáncait pedig lerombolták, Pápa pusztulása pedig
1707-ben következik be.
A várak elhagyásának, szerepük csökkenésében alapvető fontosságúak
voltak a XVII. század második felében újabb hadügyi változások. A
harmincéves háborúhoz képest folyamatosan növekedett a háborús
eseményekben mozgósított haderő száma, ezzel párhuzamosan pedig az
osztrák hadsereg költségei is. A kisméretű várak gazdasági, és katonai
értelemben is haszontalanná váltak, mert fenntartásuk, és a benne
állomásoztatott személyzet ellátása nagyobb erőforrásokat vont el a
hadseregtől, mint amekkora előnyt egy ilyen kisméretű vár megtartása
biztosított. Ezek a várak ugyanis érdemben nem voltak képesek
befolyásolni egy tömeghadsereg mozgását, noha eredeti céljuk
kétségtelenül az lett volna, hogy az oszmánok hadereje minél lassabban
jusson el Bécs alá. A várakban foglalkoztatott tüzérek pedig a
hadseregből hiányoztak. A karlócai béke után ráadásul az ország közepén
érdemi védelmi funkció nélkül maradt várak sokaságának fenntartására
nem voltak meg a birodalom pénzügyi képességei, az erőforrásokat a
török háborúk során már a déli várakra kellett koncentrálni. Az
1701-ben kezdődő harcokhoz a birodalom számos embert kénytelen volt
elvonni Magyarországról, így a várak jelentős része "személyzet" nélkül
maradt. A török elleni védelmet később pedig nem a végvári
katonasággal oldották meg, amelynek fizetését amúgy sem tudták rendben
folyósítani, hanem a Délvidéken megszervezett Határőrvidékek
rendszerének kiépítésével.
A várak lerombolásánál fontos szempont az is, hogy egy-egy ilyen
romboláshoz számos embert, és sok pénzt kellett nélkülöznie a
kamaráknak. A jobbágymunka bár ingyen volt, mégis számos területen
gondot okozott az, hogy nem volt elegendő munkáskéz a feladatok
végrehajtására, aratás idején például a jobbágyokat haza kellett
engedni. Kanizsa várának lerombolásához például majdnem a teljes
Dunántúl összes megyéjének ingyenrobotját felhasználták, és még így is
csaknem két évig tartott a vár lerombolása. A különböző szerszámok, vagy
speciális személyzet, ileltve magának a lőpornak a költsége is
jelentős tétel volt, amelyeket nem mindig tudtak megfelelően
biztosítani.
Tori