Történelmünkben előkelő helyet foglal el váraink Habsburgok által történt módszeres fölrobbantásának a sorozata. 
 Mindenki, aki valaha is járt iskolába azt tanulta, hogy a lakóhelye  
határában álló vár nem más, mind a Habsburgok tudatos rombolásának  
szomorú mementója, hiszen a Habsburgok voltak azok, akik félve a  
"rebellis" magyaroktól, lerombolták várainkat, hogy így vegyék elejét a 
 további lázadásoknak. 
 "Vár állott, most kőhalom"

 "Husztnak romvára" 
 Valószínűleg ez a mondat, amely nemzeti himnuszunkból származik,  
örökre bevéste magát minden olyan írás címébe, vagy alcímébe, amely  
valaha is a várakkal kívánt foglalkozni, és amely írás szerzőjének nem  
jutott eszébe frappánsabb felütés, beleértve ebbe jelen sorok íróját is.
  Amíg azonban Kölcsey vélhetően patetikus felütésnek, vagy a romantika 
 korában divatos túlfűtött érzelmi megnyilvánulásai egyikének szánta ezt
 a  sort, (beleillesztve a dicső múlt, és a lehangoló jelen közötti  
ellentétpárokba), addig ez a sor beleivódott már a XIX. században is a  
magyar történeti közgondolkodásba. 
 A várak történetével, sajátos szerepével legelőször éppen a romantika  
korának irodalmi alkotásai kezdtek el foglalkozni. A vár, várrom  
izgalmas, és rejtélyes területté vált, amely felderítésre érdemes. A  
középkori eszményeket egyszerű, és kézzel fogható gondolkodásnak mutatta
  be, szemben azzal a korral, amelyben éltek. Mindehhez pedig a  
közép-európai térségben az újonnan jelentkező nacionalizmus, és nemzeti 
 romantika is párosult, amely szembeállította a dicső múltat a jelennel.
  Magyarországon ez a fajta érdeklődés indította el például a középkori 
 emlékek kutatását, hiszen ezek az emlékek kötődtek mindahhoz, ami az  
egykor független, és nagyhatalomnak tekinthető Magyaroszágnak tekintünk,
  és amely eszményképe volt a kor valamennyi gondolkodójának, és  
politikusának. 
 A magyar közgondolkodásba a Habsburgok "várholokausztja" sokáig titkolt volt és lassan terjedt el. 
 A XIX. század végi nemzeti romantikának igen sajátos történelmi környezetet biztosított a dualizmus kora. 
 Egyfelől Magyarországnak királya volt Ferenc József, aki  egyszemélyben
 volt "ferencjóska", és a szabadságharc leverője, az aradi  tizenhármak 
kivégeztetője. Másfelől pedig Magyarországon egyáltalán nem a  
Habsburg-korszak kultusza kezdett el kialakulni, hanem mindazon  
történelmi személyek emelkedtek hőssé, akik éppen az uralkodóház ellen  
küzdöttek. A történeti közgondolkodásra jelentős hatást gyakorolt pl.  
Thaly Kálmán történész, aki a korabeli kurucromantika legfőbb  
előmozdítója volt. A korszakban olyan személyek kultusza terjedt el,  
mint pl. Zrínyi Ilonáé, Thököly Imréé, Rákóczi Ferencé, és természetesen
  Kossuth Lajosé. 
 Két utóbbi történelmi személyiség temetése, illetve újratemetése  
nagyszabású eseménnyé vált, az 1894-es grandiózus temetés hatalmas  
tömegeket mozgatott meg. A kor sajátos viszonyait jól jellemzi az, hogy 
 bár egy Habsburg uralkodott, mégis a politika, és a közvélemény a  
Habsburgok ellenfeleiben találta meg a történeti hőseit. 
 A trianoni béke után a főbb törésvonal a legitimista, és a szabad  
királyválasztók között húzódott. A legitimisták a Habsburg-uralom  
folytatását szerették volna, és éppen ezért ellenfeleik a Habsburg-ház  
számtalan "bűnét" újabb, és újabb tételekkel igyekeztek gyarapítani. A  
történeti panteonba Rákóczi, és Kossuth mellé felzárkóztak az erdélyi  
fejedelmek, Bocskai István, és Bethlen Gábor. 
 A várak felrobbantása ekkor épült be tartósabban a köztudatba: a  
Habsburgok ellen lázadó magyarok váraira az uralkodóháznak nem volt  
szüksége. Ráadásul az épen maradt várak többsége a határon túlra került,
  míg Magyarországon többnyire azok a várak maradtak, amelyek a  
történelmi Magyarország várállományát tekintve a romosabb várak közé  
tartoztak. Kivételek persze mindig akadnak, és akadtak. 
 A várrombolásokat, és az 1702-es várrombolási rendeletet Takáts  Sándor
 dobta be a tudományos életbe, és a köztudatba is a huszadik  század 
elején.

 Kanizsa vára Thury György idejében 
 A világháború után a szocialista gondolkodás a magyarok forradalmi  
gondolkodását állította a középpontba, Koppánytól egészen Rákosi  
Mátyásig egy ívre felfűzve a magyar történelem minden eseményét. 
 Ebbe a képbe kiválóan beleilleszthető volt, és a középiskolai  tananyag
 elengedhetetlen részévé vált az a pár mondat, amely a  Habsburgoknak 
köti a magyarországi várak teljes pusztulását, azáltal,  hogy császári 
parancsra valamennyit föl kellett robbantani. 
 Az ekkor kezdődő profi régészeti várkutatás, amelyeket főleg Gerő  
László neve fémjelez, és amely a hazai váraink egyfajta evolúciós rend  
szerint történő kialakulását, és átalakulását feltételezte. Ennek az  
elképzelésnek is kapóra jött az a tény, hogy egy világos cezúrával  
lezárja azt a korszakot, amelyet régészetileg kutatni érdemes, így  
sokáig a várak felrobbantása a régészeti kutatásban is gondolati  
etalonná vált. 
 Az 1702. évi várrombolási rendelet

 Sárospatak 
 Már a hírhedtté vált I. Lipót-féle várrombolási rendeleteket is  
megelőzték Magyarországon a tudatos várrombolások. Az 1664-es vasvári  
békében pl. Zrínyiújvár, és Székelyhíd lerombolását rendelték el.  
Fontosabb, és hosszabb lista volt azonban az, amely a karlócai békében  
született meg. A béke alapján rombolták le Becse, Becskerek, Csanád,  
Karánsebes, Lippa, Lugos, és Törökkanizsa várait, ezek valamennyien  
Temesvár körül császári kézen maradt erősségek voltak. 
 Az 1702-es rendelet a magyarországi közigazgatásban ekkor fontos  
szerepet játszó, eredetileg pénzügyi rendeltetésű kamarákra bízták a  
rombolásokat, nekik kellett a munkákat ellenőrizni, és a szükséges  
feltételeket biztosítani. A rendelet hat területi alapon létrejött  
csoportot jelölt ki, amely ezen kamarák területi hatáskörével estek  
egybe. 
 Az első csoportba különböző felső-magyarországi várak kerültek, így  
pl. Szendrő, Szepesvár, és Sárospatak. A felső-magyarországi császári  
főkapitány, Ottavio Nigrelli javaslatára, valamint a szepesi  
vártulajdonos Csáky-család javaslatára végül sem Szendrőt, sem  
Szepesvárat nem rombolták le. Sárospatak külső várát azonban  
lerombolták, mégpedig a köztudatban elterjedt lőpor-robbantásos  
módszerrel: aknákat vájtak a külső vár falai alá, és azokat robbantották
  föl. A belső várkastélyt nem rombolták le, az Udvari Haditanács  
határozata megkímélte a híres Vörös-tornyot is.

 Simontornya 
 A második csoport a középső országrész, egykor az oszmánok által  uralt
 területe volt, ahol a Budai Kamara volt az illetékes végrehajtó  szerv.
 Ide olyan várak tartoztak, mint Simontornya, Várpalota, Eger, és  
Székesfehárvár, amelyek ugyan hosszú ostromot szenvedtek el, de  
elsősorban csak blokád alá vonták őket, tüzérségi bombázás nélkül.  
Simontornyát már 1699-ben lerombolásra ítélték, ám már akkor sem  
rontotték le, mindössze a tüzérségi eszközöket szállították el. 1702-ben
  pedig az okozott végül gondot, hogy a környező jobbágyokat a  
székesfehérvári munkákhoz irányították. Székesfehérváron a rendelet csak
  a városfalakat hagyta volna épségben, a korszerűbb hadiépítmények  
lerombolását végrehajtották, azonban a rombolás mértéke vitatott. Az is 
 tény, hogy a székesfehérvári városvezetés engedélyt kért az Udvari  
Haditanácstól, hogy az így keletkező kőanyagot az új városháza  
építéséhez felhasználhassák. Várpalota esetén a Zichyek tettek meg  
mindent, hogy a várkastélyuk épségben meg maradjon, így végül a  
hadmérnökök csak az amúgy is rossz állapotban lévő várárkot, és a külső 
 földsáncot semmisítették meg. A tüzérségi felszerelést innen is  
elhordták. Az egi munkálatokban szintén sorkerült robbantásra: a  
robbantások a külső vár védműveit érintették. A belső várat azonban  
1702-től ismét elkezdték megerősíteni. 
 A harmadik csoportba tartozott Nyitra, és Léva vára. Nyitra  
felszerelését elvileg Lipótvár megerősítésére kellett volna használni,  
de ekkor végül nem rombolják le, a rombolásra szánt költséget a  
bányavidéki főkapitány Lipótvár megerősítésére fordította. Ennek oka az 
 volt, hogy a nyitrai püspök siekresen lobbizott az Udvari Haditanácsnál
 a  vár megtartásáért. Léva vára szerepelt már az 1699. évi rendeletben 
is,  ezért a tüzérségi felszerelését már az 1702-es rendeletet 
megelőzően  elszállították. 
 A negyedik csoportba a győri főkapitányságn területén lévő  
észak-dunántúli várak kerültek. Pápáról az ágyúkat elszállították, és a 
 várárkot betemették, azonban a kevés ember miatt a munkálatok nagyon  
lassan folytak, így a vár tulajdonosa, Esterházy Antal a Haditanácsnál  
sikeresen járt közbe, hogy várát végül ne rombolják le. Veszprém esetén,
  amely Nyitrához hasonlóan szintén püspöki város volt, szintén csak a  
külső védművek egy részének elhordására került sor 1702-ben. Tata  
esetében sem került sor a kőből épült falak, és bástyák felrobbantására. 
 Az ötödik csoportba a Balatonhoz közeli várak kerültek, amelyek az  
egykori kanizsai főkapitányság területéhez tartoztak. Ezek a várak  
többnyire kisméretűek, és a harcok miatt erősen romosak voltak, a  
legtöbb esetben a tüzérségi felszerelést hordték el, név szerint  
mindössze Szentgrótot, és Kemendet említik. Zalavár váráról tudjuk, hogy
  azt felrobbantották, eszközeit Kanizsára szálíltották. Körmend várát a
  tulajdonos gróf Batthyány Ádám horvát bán mentette meg. A kanizsai vár
  rombolása kezdetben rendkívül lassan haladt, bár a rendelet a vár 
teljes  lerombolását tűzte ki célul, a mocsarakkal körülvett vár teljes 
 elpusztításához magukat a mocsarakat is ki kellett szárítani. Végül a  
vár lerombolása 1703 végére fejeződhetett be.

 Dombó vára 
 A hatodik csoprotban Kaposvár, és Dombóvár szerepelt. Előbbi vár  
esetén a forrásokból az Oross által felkutatott forrásokból kiderül,  
hogy mivel földerődítményekről van szó, ezért robbantáshoz képzett  
aknászokat nem is kellett alkalmazni. A kőből épült középkori belső vár 
 valószínűleg épen maradt. Dombóvárnál egy torony felrobbantására került
  sor.
 
 A Rákóczi-szabadságharc során a fent példaként említett várak további  
sorsát jelentősen befolyásolták a harcok. Rákóczi 1704-ben foglalta el  
Szendrő várát, amelyet a felső-magyarországi főkapitány megkímélt, ám  
Rákóczi gyengének, és védelemre alkalmatlannak ítélte, így a várat  
1707-ben leromboltatta. Sárospatak várát, amely tüzérségi védelem nélkül
  maradt, a kurucok gyújtották föl 1703-ban. Simontornya a dunántúli  
hadjáratban játszott fontos szerepet később. Léva várát 1709-ben a  
kurucok felgyújtották, sáncait pedig lerombolták, Pápa pusztulása pedig 
 1707-ben következik be.
 
 A várak elhagyásának, szerepük csökkenésében alapvető fontosságúak  
voltak a XVII. század második felében újabb hadügyi változások. A  
harmincéves háborúhoz képest folyamatosan növekedett a háborús  
eseményekben mozgósított haderő száma, ezzel párhuzamosan pedig az  
osztrák hadsereg költségei is. A kisméretű várak gazdasági, és katonai  
értelemben is haszontalanná váltak, mert fenntartásuk, és a benne  
állomásoztatott személyzet ellátása nagyobb erőforrásokat vont el a  
hadseregtől, mint amekkora előnyt egy ilyen kisméretű vár megtartása  
biztosított. Ezek a várak ugyanis érdemben nem voltak képesek  
befolyásolni egy tömeghadsereg mozgását, noha eredeti céljuk  
kétségtelenül az lett volna, hogy az oszmánok hadereje minél lassabban  
jusson el Bécs alá. A várakban foglalkoztatott tüzérek pedig a  
hadseregből hiányoztak. A karlócai béke után ráadásul az ország közepén 
 érdemi védelmi funkció nélkül maradt várak sokaságának fenntartására 
nem  voltak meg a birodalom pénzügyi képességei, az erőforrásokat a 
török  háborúk során már a déli várakra kellett koncentrálni. Az 
1701-ben  kezdődő harcokhoz a birodalom számos embert kénytelen volt 
elvonni  Magyarországról, így a várak jelentős része "személyzet" nélkül
 maradt. A  török elleni védelmet később pedig nem a végvári 
katonasággal oldották  meg, amelynek fizetését amúgy sem tudták rendben 
folyósítani, hanem a  Délvidéken megszervezett Határőrvidékek 
rendszerének kiépítésével.
 
 A várak lerombolásánál fontos szempont az is, hogy egy-egy ilyen  
romboláshoz számos embert, és sok pénzt kellett nélkülöznie a  
kamaráknak. A jobbágymunka bár ingyen volt, mégis számos területen  
gondot okozott az, hogy nem volt elegendő munkáskéz a feladatok  
végrehajtására, aratás idején például a jobbágyokat haza kellett  
engedni. Kanizsa várának lerombolásához például majdnem a teljes  
Dunántúl összes megyéjének ingyenrobotját felhasználták, és még így is  
csaknem két évig tartott a vár lerombolása. A különböző szerszámok, vagy
  speciális személyzet, ileltve magának a lőpornak a költsége is 
jelentős  tétel volt, amelyeket nem mindig tudtak megfelelően 
biztosítani.
Tori