Amikor
 az amerikai-szövetséges országok elkezdték  megbuktatni az általuk 
nemkívánatosnak nyilvánított közel-keleti és  észak-afrikai vezetőket, a
 háború a harmadik világ béli országokban  zajlott, ezért a többség nem 
foglalkozott a folyamatban lévő  népirtásokkal. Egy évtized után azonban
 Nyugat-Európában is hadiállapot  kezd kialakulni.
Több 
mint egy évtizeddel ezelőtt a nyugati politikusok többsége és a  nyugati
 lakosság többsége hallgatólagos beleegyezését adta ahhoz, hogy  
kormányaik az amerikai külpolitikával együttműködve megbuktassanak  
bizonyos, nekik nem tetsző módon kormányzó vezetőket. A társadalom  
többsége érdektelenségből, vagy egyszerű tájékozatlanságból nem  
ellenezte a megválasztott kormány külpolitikáját, és nem foglalkozott  
azzal, hogy közömbössége miatt más országokban emberek ezrei halnak meg.
  A humanizmus és tolerancia szükségességét hangoztató emberek  
félrenéztek, és a többséget nem foglalkoztatta, mi zajlik Irakban,  
Afganisztánban, Líbiában, vagy Szíriában.
Ez a 
közömbösség egészen addig volt tartható, ameddig az emberek  
megtehették, hogy érdektelenek maradnak, mert a nyugati hétköznapokban  
nem volt látható, hogy a nyugati országok hadban állnak. A háború egy  
távoli országban zajlott, amiről a választók többsége egyébként sem tud 
 sokat – megelégszik annyival, hogy ott nem liberális demokrácia van, és a törvényei, szokásai nagyságrendekkel primitívebbek a társadalmi fejlődés csúcsteljesítményének tartott liberális demokráciánál, ezért a fejlett nyugati kormányoknak joga van ott katonai erővel is megváltoztatni a politikai berendezkedést.
  Minden bizonnyal ezt gondolhatták választók milliói, amikor  
hallgatólagosan beleegyeztek abba, hogy kormányaik más országok vezetőit
  eltávolítsák a hatalomból – mert a média fősodra mindvégig ezt az  
üzenetet közvetítette.
Az 
elmúlt évtized bebizonyította, hogy a liberális demokrácia a  
közömbösség diktatúrája. Szolidaritást kell vállalni minden  
kisebbséggel, ami a Nyugat által nemkívánatosnak nyilvánított kormányok 
 által van elnyomva. Más kisebbségekkel nem kell szolidaritást vállalni –
  a Nyugat által elmozdítani kívánt kormányokat támogató többséggel
 pedig végképp nem. Ez a közömbösség diktatúrája mindeddig sikeresen  
fenntartotta azt az állapotot, hogy az emberek elfogadják; az ő  
választott kormányaik dönthetnek arról, hogy más országoknak milyen  
vezetése legyen.
 Nyugat-Európa
  most szembe kell nézzen saját közömbösségének következményével.  
Brüsszelben az emberek fel vannak háborodva, hogy nem lehet kimenni az  
utcára, arra kényszerülnek, hogy otthonaikban meghúzódva várják a  
veszély elmúlását, miközben sportesemények, kulturális rendezvények  
elmaradnak, és az utcán a hadsereg jelenléte állandó, mert a nyílt utcán
  történő gyilkosság veszélye állandóan jelen van a hétköznapokban.
Nyugat-Európa
  most szembe kell nézzen saját közömbösségének következményével.  
Brüsszelben az emberek fel vannak háborodva, hogy nem lehet kimenni az  
utcára, arra kényszerülnek, hogy otthonaikban meghúzódva várják a  
veszély elmúlását, miközben sportesemények, kulturális rendezvények  
elmaradnak, és az utcán a hadsereg jelenléte állandó, mert a nyílt utcán
  történő gyilkosság veszélye állandóan jelen van a hétköznapokban. 
Pontosan ezzel jár, amikor egy idegen hatalom akarja meghatározni, hogy más országban milyen politikai berendezkedés legyen.
A 
többség hallgatása pontosan ilyen állapotokat hozott létre Irakban,  
Afganisztánban, Líbiában és számos más országban – kezdetben, mert a  
folyamat továbbgyűrűzésével a terrorszervezetek működése is  
kiterjedtebbé válik. Ennek ellenére, a hétköznapokban állandósuló  
terrorfenyegetés mindeddig nem volt fontos, mert a nyugati társadalom  
megtehette, hogy félrenéz. A veszély nem közel volt, hanem egy távoli  
országban. Most egy idegen hatalom akarja ráerőltetni saját akaratát  
Nyugat-Európára; ne liberális demokrácia legyen Németországban és  
Franciaországban, hanem ehelyett a saría törvényei érvényesüljenek.  
Mindeközben az Iszlám Állam semmi egyebet nem tesz, mint amit  
nyugat-európai országok is műveltek a Közel-Keleten és Észak-Afrikában; 
 saját társadalmi-politikai rendszerüket akarják ráerőltetni egy idegen 
 kultúrára, akár fegyveres erővel is. A Nyugat nem akar a saría 
törvényei  szerint élni, de eközben képtelen megérteni, hogy más 
kultúrák legalább  ennyire ellenzik a Nyugat-Európában meghonosodott 
társadalmi-politikai  berendezkedést, amit a kormányaink évtizedeken át 
fegyverrel és  kormánydöntésekkel akartak rájuk erőltetni.
Nyugat-Európában
 máig egy olyan ideológia működik, ami elhiteti az  emberekkel, hogy más
 országokban szabadon lehet a lakosságot  terrorizálni. Ez az ideológia 
azt mondja; a liberális demokrácia a társadalmi fejlődés csúcsa.
  A társadalom gondolkozásában pedig meghonosodott ez a liberalizmusnak 
 mondott beteg ideológia; hallgatólagos beleegyezését adja más országok 
 gyarmatosításához, hiszen ott nem erőszakos beavatkozás zajlik, hanem valamiféle elkerülhetetlen társadalmi fejlődés, amiben a Nyugat mindössze segítséget ad. Tehát nem megöljük a vezetőiket és porig bombázzuk országaikat, hanem segítünk nekik, hogy eljussanak a liberális demokrácia szintjére, amit egy beteg ideológia által vezérelt szekta a társadalmi fejlődés csúcsának gondol.
Megér-e a liberális demokrácia terjesztése annyit, hogy terrorfenyegetés közepette éljünk?
A 
következő években kiderül, mennyire jelenti a társadalmi fejlődés  
csúcsát a liberális demokrácia. Az események eddigi alakulása azt  
mutatja, hogy a liberális demokrácia alkalmatlan a túlélésre. Még meg sem jelent az ellenséges hadsereg, de bizonyos szabadságjogokat már most meg kellett vonni. Tucatnyi fegyveres elegendő volt ahhoz, hogy a liberális demokrácia felszámolja önmagát,
  és inkább elfogadtassa az emberekkel a totális ellenőrzést – ami a  
diktatúrák sajátja. Ha a közömbösség elfogadtatása működött is, azt igen
  nehéz lesz lekommunikálni, hogy a liberális demokrácia felszámolása – 
 szabadságjogok feladása biztonságért cserébe – a liberális demokrácia  
védelme érdekében szükséges.