A harmadik zsidó templom máshol is felépülhet – Hol állt valójában az egykori szent templom?

A jeruzsálemi zsidó templom és a szentek szentjének helyszínével kapcsolatban több elmélet is létezik, amelyek közül három számít ismertebbnek és mindhárom mellett számos igen meggyőző bizonyíték sorakoztatható fel.

A legnépszerűbb és legismertebb elmélet szerint a templom a jeruzsálemi Templomdombon, a jelenlegi Sziklamecset alatti területen állt. Létezik azonban két másik megalapozott teória is. Az egyik a Sziklamecsettől északra, a másik pedig délre helyezi az egykori templomot. Ez utóbbi, kevésbé ismert elmélet a jelenlegi írás tárgya. Ez nem azt jelenti, hogy ez tekintendő a legvalószínűbbnek, de úgy gondoljuk, hogy számos érdekes kérdést vet fel a bibliai próféciákat alaposabban tanulmányozni kívánó emberek számára.

A tények prezentálását követően mindenki maga döntse el, melyik elméletet tartja valószínűbbnek, észben tartva, hogy tényleg csupán elméletekkel van dolgunk.

„A templomok, amelyeket Jeruzsálem elfelejtett” című könyvében Ernest L. Martin elénk tárja elméletét, amely szerint az első és második zsidó templom a jelenleg elfogadottnak számító helyszíntől, tehát a mai Sziklamecsettől délre helyezkedett el. Az elmélet szerint a templom Dávid ősi városában, az Ophel patak felett állt, alátámasztva Jézus szavainak szó szerinti beteljesülését, amelyek szerint kő kövön nem marad majd a templomból annak lerombolását követően.

Sion hegye, Dávid városa

A templom egykori helyének pontos azonosításához elsőként Sion hegyét vagy más néven Dávid városát kell megtalálnunk. A Jeruzsálemről készített modern térképek ezt egytől egyig a városban található délkeleti hegygerinc déli részére helyezik. W.F. Birch munkájának és Ezékiásnak a Gihon pataktól a hegygerinc déli részéhez vezető alagút megásását jelző 1880-ban megtalált feliratának köszönhetőn a Sion valódi helyszínével kapcsolatos vita eldőlt. Végre kiderült, hogy a délkeleti hegygerinc egyenlő Sion hegyével és ugyanez Dávid városa is (I. Királyok 8:1).

Dr. Martin könyvéből kiderül, hogy az ókori Jeruzsálemet a Gihon patak köré építették, hogy ezzel biztosítsák a lakók vízellátását, hiszen a város 8 kilométeres körzetében ez volt az egyetlen vízlelőhely.

Bár Sion pontos azonosítása megtörtént, a tudósok a templom helyszínével kapcsolatos korábbi nézeteiket nem korrigálták az új felfedezés tükrében, így továbbra is megmaradtak a Sziklamecset és a Templomdomb mellett.

A Gihon patak

Dr. Martin szerint a templom délebbi fekvéséhez mutató második jel a Gihon patak, ami az egyetlen vízforrás a város területén belül. Aristeas¹, egy korabeli szemtanú, aki Krisztus előtt 285-ben látta a templomot azt állította, hogy a templom egy kimeríthetetlen forrás felett helyezkedett el, ami a templom belsejéből fakadt. Tacitus² római történetíró szintén arról számolt be, hogy a jeruzsálemi templom területén belül egy természetes vízforrás volt, ami annak belsejéből eredt. Dr. Martin úgy gondolja, hogy ez a forrás maga a Gihon patak volt, ami a Sziklamecsettől délre található, a délkeleti hegygerincnél.

A Gihon patak elhelyezkedése is fontos kérdés. Aristeas azt írta, hogy Dávid városának tetejéről észak felé tekintve az ember könnyen figyelemmel kísérhette a papok tevékenységét a templom területén belül. A Sziklamecset Dávid városától 300 méterre északra helyezkedik el, így túlságosan távol van ahhoz, hogy Sion tetejéről bármit is látni lehessen, ami a mecset környékén történik, arról nem is beszélve, hogy a Haram al-Sarif, azaz a Templomdomb területén soha nem volt semmilyen természetes vízforrás.

Amellett, hogy Aristeas és Tacitus is megjegyezte, hogy a templom saját vízforrással rendelkezett és az egyetlen ilyen forrás a környéken a Gihon patak, a Bibliából tudjuk, hogy ez a jövőbeli templomnál is így lesz.

Egy másik fontos földrajzi jelzés a Bibliában a Frigyládához kapcsolódik. Amikor Dávid a Frigyládát Jeruzsálembe vitte, egy külön sátrat készíttetett neki a Gihon pataknál. (II. Sámuel 6:17, I. Királyok 1:38-39). A Frigyláda Dávid uralkodásának hátralévő 27 éve, és Salamon uralkodásának első 11 éve során, tehát 38 éven keresztül ott maradt. Ebből a későbbi rabbik arra a következtetésre jutottak, hogy Júda minden későbbi királyát egy patak mentén kell királlyá koronázni, így Joást, Salamonhoz hasonlóan a Gihon pataknál koronázták meg, ahol akkor már a templom épülete állt (II. Krónika 23:10-11).

A Gihon patak

A templom az ókori Jeruzsálem közepén, a délkeleti vonulaton állt

A templom eredeti helyszínét egy másik, rendkívül egyszerű módszerrel is megállapíthatjuk. Josephus  Flavius zsidó történetíró azt írta, hogy az „alsó város”, ami egykor egy magas citadella (Akra vagy más szóval Dávid városa) helyszíne volt, egy félhold alakú hegyvonulaton terült el. Az Olajfák hegyéről szemlélve az észak-déli irányú látkép félhold alakú volt, amelynek „szarva” a Kidron-völgy felé mutatott. Az északi „szarv” a Templomdomb déli fala közelében kellett, hogy legyen, a déli pedig a Hinnom-völgy keresztezésénél. A félhold közepe pedig pontosan a Gihon patak felett található Ofel-domb.

Ebben az esetben is van egy szemtanunk, Abderai Hecataeus személyében, aki Nagy Sándor ideje körül írt arról, hogy a templom „szinte pontosan a város közepén helyezkedett el”.³ A Templomdomb ezzel szemben az ókori Jeruzsálem északi részének számít.

Mi történt a templommal a 66-70 közötti zsidó-római háború alatt?

Jézus néhány nagyon fontos információval szolgált az akkori templom jövőjével kapcsolatban. A templomból távozva a következőket mondta:

„Bizony, mondom néktek: nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” (Máté 24:2, Márk 13:2, Lukács 21:6)

A Lukács 19:43-44-ből további részleteket is megtudunk:

„Mert jönnek majd reád [Jeruzsálemre] napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”

Még a legliberálisabb szakértők is egyetértenek, hogy ezeket a kijelentéseket nem több, mint két generációval a zsidó-római háborút követően jegyezték fel. Amennyiben azok nem lettek volna helytállóak, számos, a kereszténység tanításaival szemben ellenséges ember élt akkoriban, akik boldogan előálltak volna, hogy hazugságnak nyilvánítsák Jézus szavait, ha azok lettek volna. Ezzel szemben Dr. Martin több, a történtek után 300 éven belül élt szemtanú leírását is felsorolja könyvében, akik megerősítették az evangéliumok állításainak pontosságát Jézus fent idézett kijelentésével kapcsolatban.

Jeruzsálemet és a templomot, annak minden falával, a földdel tették egyenlővé. Olyannyira, hogy még az alapköveket is kiforgatták helyükből. Szó szerint egyetlen kő sem marad a másikon, pontosan úgy, ahogy Jézus azt megjövendölte.

A szemtanúk közé tartozik Josephus⁴ és Titus, az a római hadvezér is, aki a zsidók elleni hadjáratot vezette. Mindketten megemlítik, hogy amennyiben a háború során nem jártak volna személyesen is a városban és nem a saját szemükkel látták volna a pusztítást, nem hitték volna el, hogy ott egykor egy város állt. Jelentőségteljes tény, hogy Josephus éppen Jézus szavait használja, amikor az alapkövek felforgatásáról ír:

„Akik az alapokat felforgatták, olyan mértékben tették [Jeruzsálemet] egyenlővé a földdel, hogy az arra járókat semmi sem győzhette meg arról, hogy azt [Jeruzsálemet] valaha is emberek lakták.”⁵

Ez az információ nem kevés jelentőséggel bír. Jeruzsálem épületeiből, beleértve a templomot is, egyetlen kő sem maradt a másikon. Josephus azt is elmagyarázza, hogy ez miért történt így.

A zsidók szokása volt, hogy aranyukat és egyéb értékeiket otthonaik falába rejtsék, a templom pedig a zsidó nép kincstára volt⁶. Amikor a város, a templom épületével együtt a lángok martalékává vált, a falakban lévő arany megolvadt és befolyt a kövek illesztékeibe és repedéseibe, egészen az alapokig. Ahhoz, hogy ezt a kincset a római X. légió katonái megkaparintsák, a zsidó hadifoglyokkal az egész várost és a templom épületét kövekre szedették. Olyan mennyiségű aranyat tudtak kimenteni a kövek közül, hogy az arany árfolyama a zsákmány hatására a háború előtti érték felére esett a birodalomban⁷. Tehát az olvadt arany összegyűjtése miatt Jeruzsálem városa szó szerint felismerhetetlen kőhalmazzá vált.

Olyan nagy mennyiségű kőről volt szó, hogy Hadriánusz császár⁸ hatvan évvel később egy egész várost (Aelia) tudott építeni belőlük az egykori Jeruzsálemtől északnyugatra. Jeruzsálem délkeleti része egészen Eusebius koráig (265-339) egy felszíni kőbánya maradt, aki azon siránkozott, hogy a templom és Jeruzsálem köveit házak, színházak és templomok építésére használták.

Ezek a korabeli beszámolók ellentmondanak annak a ténynek, hogy egyetlen épületegyüttes a mai napig szinte érintetlen épségben maradt a városban.

Az egyetlen épület, ami túlélte a háborút

Bár Jeruzsálem városát a földdel tették egyenlővé, egy épület, ahol később a Sziklamecset is felépült, mégis viszonylag sértetlen maradt.

Mivel Titus, az esetleges felkeléseket megakadályozandó, elhatározta, hogy a X. légiót Jeruzsálemben hagyja, a katonáknak szálláshelyet kellett biztosítani. Titus először három kisebb épületet akart meghagyni katonáinak a felsővárosban, Josephus azonban leírja, hogy Titus távolléte miatt a katonák azokat is földig rombolták az arany utáni hajszában⁹. Későbbi ásatások megerősítették, hogy Jeruzsálem akkori felsővárosában soha nem voltak katonai szálláshelyek¹⁰.

Titus más megoldást talált csapatainak, amiről szintén szemtanuk tesznek bizonyságot. Eleázer, a masadai zsidók vezetője, aki végül inkább az öngyilkosságot választotta, mintsem, hogy a X. légió parancsnokának, Silva tábornoknak a kezébe adta volna magát, a következőket mondta:

„Alapjaiig lerombolták, semmi sem maradt belőle, csupán azt az épületet tartották meg, úgy értem azoknak a táborát, akik lerombolták [Jeruzsálemet] és ez még mindig ott áll romjaiban: csupán néhány szerencsétlen öreg fekszik ott a templom hamuin és néhány asszony, akiket keserves szégyenünkre életben tartottak.”¹¹

Tehát Jézus és Heródes idejének Jeruzsáleméből egyetlen épület maradt fenn, mégpedig az, amit Titus megtartott katonái elszállásolására, és, aminek falai ma is ott állnak. Ez volt Fort Antonia, egy Heródes által építtetett erőd, ami lényegesen nagyobb volt az egykori templomnál. Josephus szerint akkora volt, mint egy város és egy egész légió elszállására alkalmas volt és ezt a célt egészen 289-ig töltötte be¹². Mivel falai a háborút követően is viszonylag épségben maradtak, ráadásul 37 hatalmas ciszterna is volt ott, a X. légiónak tökéletes szálláshelyül szolgált és a rómaiak ezért tartották meg állandó helyőrségi erődként.

Josephus leírta, hogy Fort Antoniát egy hatalmas sziklakiszögellés köré építették, ami komoly védelmet szolgáltatott az épületnek. Ez a szikla a későbbiekben még fontos szerepet játszik.¹³

Josephus leírása tökéletesen ráillik a mai Templomdombra, a Heródes idejéből és még korábbról származó falakra és a Sziklamecsetre, ami a kérdéses kő nagy részét befedi.

Fort Antonia volt az egykori római Praetorium, ahol Pilátus kimondta Jézus ítéletét.

A helyszín rekonstrukciója Dr. Martin szerint

Josephus írásaiból láthattuk, hogy egy jelentőségteljes szikláról van szó, amit János is megemlít lithostrotos és gabbatha néven, az egyikkel a kő típusára, a másikkal inkább annak jellegére, magasságáre utalva. (János 19:13)

Fort Antonia falai, amelyek közé tartozik a zsidó Siratófal is, az egyetlen építmény, amelyek azokból az időkből megmaradtak. Ez 10.000 darab követ jelent, pedig a szemtanuk szerint a templomból egyetlen kő sem maradt meg és még az alapokat is felforgatták.

Későbbi korokban több zarándok is a Praetoriumként, nem pedig a zsidó templom egykori helyszíneként azonosította az épületet. A történelmi bizonyítékok szerint a korai bizánci korban, még Szaladin szultán idejében is (1187), a Praetoriumként azonosították a Sziklamecset alatt található sziklát.  Egy időben a Szent Bölcsesség temploma állt itt, ami szintén körbevette a szentnek vélt követ, amit a keresztények Jézus ítéletének helyszínéül azonosítottak.

A templomon belül már csak azért sem lehetett egyetlen nagy szikla sem, mert a szentek szentét többször is áthelyezték az idők folyamán. Minden alkalommal, amikor a templom udvarait kibővítették, a szentek szente északabbra tolódott. A szentéj eredetileg, tehát Salamon idejében, a déli faltól 15 méterrel északra állt. Később, Nagy Sándor idejében már 23 méterre volt a déli faltól, majd még később már 45 méterre tolódott, miközben a szentek szente mindig a déli és az északi faltól egyenlő távolságra került (Josephus, Contra Apion I. 22.). Heródes idejében még távolabbra helyezték, és már 90 méterre, de továbbra is a négyzet alakú templomépület mértani közepén állt. Josephus egy pontosan 600-szor 600 láb méretű négyzetként írta le a templomot a szentek szentével a közepén, ami mutatja, hogy a szentek szente mindig más helyen állt és egyedül a déli fal maradt változatlan az idők folyamán. Ez a tény önmagában kizárja, hogy egy hatalmas szikla lett volna a templomon belül, tehát a Sziklamecset alatti szikla kizárja, hogy a templom a Sziklamecset helyén állt volna.

Miért gondolják tehát oly sokan, hogy a Harm al-Sharif és a Sziklamecset azonos Salamon templomának helyével?

Dr. Martin leírja, hogy a keresztes hadjáratok résztvevői azért gondolták a Haram al-Sharifet a templom egykori helyszínének, mert I. Omár Kalifa az al-Aksza mecset építéséhez egy olyan sziklát hozatott, amit a zsidók a templom újjáépítéséhez akartak használni a Gihon patak mentén. Ebből a kőből lett a Kibla kő, ami az iszlám kezdeti időszakában az ima irányát mutatta a muzulmánoknak. A baraka nevű muzulmán hagyomány szerint egy szent helyről elmozdított kő az eredetivel egyenlő szentséggel ruházta fel az új helyet. Amikor a keresztes vitézek megérkeztek Jeruzsálembe, a keresztények Salamon templomának hívták az al-Aksza mecsetet. Arról a hagyományról is tudomásuk volt, ami szerint Jézus lábnyomai kitörölhetetlenül ott maradtak a mecseten belül található sziklán, annak ellenére, hogy tudomásuk szerint a Heródes által kiterjesztett templom inkább a mai Sziklamecset magasságában lehetett, amit akkoriban az Úr templomának neveztek.

Később egyéb legendák szövődtek a szikla köré. Szaladin idejére az iszlám követői szerint a sziklán Mohamed lábainak és kezeinek nyoma is látható volt. A legendák itt sem álltak meg. Idővel már az a hír járta, hogy Ábrahám lába nyoma, Gábriel arkangyal keze nyoma, sőt magának Istennek a „lábnyoma” is látható volt a sziklán. A muzulmánok azért találták ki ezeket a legendákat, hogy igazolják a mecset létjogosultságát az iszlám szent helyeként. Későbbi muzulmán szakértők tisztában voltak azzal, hogy ezek minden történelmi alapot nélkülöző néphiedelmek voltak csupán.

A hiedelmektől függetlenül láthatjuk, hogy a történelmi bizonyítékok szerint a Sziklamecset alatti kősziklát mindig is a Praetorium, nem pedig az egykori templom helyszínével azonosították, így az se az iszlám, se a judaizmus szempontjából nem számított szent helynek. Sőt, Omár megígérte, hogy a „keresztény sziklát és szent helyet” (ahol egykor a Bölcsesség temploma állt) érintetlenül hagyja a keresztények számára. Az iszlám csupán későbbi évszázadokban, amikor már több muzulmán legenda keringett a sziklával kapcsolatban, kezdte nagyobb figyelemmel körülövezni a helyet, így 692-ben Abd al-Malik megépíttette a Sziklamecsetet a kiálló szikla köré, ami korábban egy keresztény szentéj formájában őrizte Jézus emlékét.

A zsidó tekintélyek végül elfogadják a Haram al-Sharif-ot az egykori templom helyszínéül

A keresztes hadjáratok idején, 1165 körül, egy Tuledai Bejamin nevű zsidó kereskedő Jeruzsálembe látogatott. Nem rendelkezett különösebb történelmi vagy teológiai ismeretekkel, egy egyszerű kereskedő volt, aki feljegyzéseket készített utazásairól és fenntartások nélkül leírta, amit látott és hallott. Írásaiból kiderül, hogy földrajzi ismeretei és helymeghatározásai hemzsegtek a tévedésektől. A Haram al-Sharif-fal kapcsolatos akkoriban keringő történeteket hallva, elfogadta a dombot az egykori zsidó templom helyszíneként, mindenféle fenntartás vagy vizsgálódás nélkül. Ennek egyik oka az volt, hogy a helyi mendemondákból megtudta, hogy állítólag látogatása előtt 15 évvel, a délnyugati dombon megtalálták Dávid, Salamon és még néhány zsidó király sírját. A kereskedő elfogadta az információkat, anélkül, hogy a sírokat valaha látta volna, ami ahhoz a következtetéshez vezetett, hogy a Haram al-Sharif egyenlő volt a templom egykori helyszínével és Sion hegyével. Ma már tudjuk, hogy ez nem így van.

Tuledai Benjamin beszámolóit számos korabeli zsidó tekintély megcáfolta. Maimonidész (1137-1204), a híres zsidó rabbi és orvos leírta, hogy a jeruzsálemi templom még mindig romokban hevert, ami nem mondható el a Haramról. Ugyanezt erősítette meg Dávid Kimchi rabbi (1160-1235) is, aki leírta, hogy a templom egykori helyén semmilyen keresztény vagy muzulmán épület nem épült még:

„És a [Templom] még mindig romokban hever, a templom helyén még egyetlen nemzet sem építkezett.”¹⁴

Ezek a cáfolatok azonban nem váltak elterjedté a zsidók között, akik annyira megörültek a királyok sírjainak „megtalálásáról” szóló történeteknek, hogy boldogan tették magukévá az elképzelést, miszerint ez a délnyugati domb lehetett az egykori templom helye. Azóta az archeológusok bebizonyították, hogy Dávid király állítólagos sírja a keresztes hadjáratok idejéről származik és egyértelműen hamisítvány.

Az akkoriban kezdődő vallásos sötétség korában az észérvek nem sokat nyomtak a latban, és a templom valódi helye feledésbe merült.

A siratófal

A nyugati vagy más néven Siratófal a zsidók egyik legszentebb helyének számít manapság. A korábban keresztény szenthelynek számító nyugati falat, ami egy időben a keresztény asszonyok beszennyezett fehérneműinek lerakata volt, a muzulmánok 1570 körül alakították át.

A Siratófal, mint zsidó szenthely egy modern, minden történelmi hátteret nélkülöző találmány, amit a kabbalista kor egyik kiemelkedő alakja, Isaac Luria Ashkenazi (az „oroszlán”), szemelt ki a zsidó istenimádat számára, aki számos földrajzi tévedés eredményeként a nyugati falat választotta a zsidó gyülekezések helyszínéül. Luria rabbi mindössze 430 évvel ezelőtt, a XVI. században szentelte és avatta fel a Siratófalat. A zsidók tehát nem egykori templomuk egyik falánál, hanem egy római kori erődítmény tövében imádkoznak. Jézus idejében a fal túloldalán nem a zsidók szent temploma állt. Római szokás szerint a Praetorium területén valóban állt egy templom, csakhogy ezt a császárnak és valamelyik római istennek szentelték fel. Tehát a judaizmus egyik jelképének számító fal egy Jupiter tiszteletére épített templom falának maradványa.

Időkjelei: A fenti tanulmány néhány érdekes kérdést vet fel. Függetlenül az egykori zsidó templom valódi helyszínének pontos beazonosításától, úgy gondoljuk, hogy a templom fel fog épülni, így az, hogy a megoldást a Templomdombon álló mecsetek lerombolásával vagy a templomnak egy másik helyen történő felépítésével találják meg, igazából részletkérdés, mindenesetre érdekes látni, hogy több lehetőség is létezik.

A bibliai próféciák arra utalnak, hogy az Antikrisztus hétéves uralkodásának kezdetét egy különleges egyezmény aláírása vagy megerősítése jelölheti: „Erős szövetséget köt [az Antikrisztus] sokakkal egy hétre [hét évre]” (Dániel könyve 9,27a). Dániel ezt „szent szövetségnek” nevezi, ezért valószínű, hogy valamilyen módon köze lesz a valláshoz, vagy a vallási jogokhoz (Dániel 11:28, 30).

Sokan úgy gondolják, hogy a szövetség azt is lehetővé teszi majd a zsidók számára, hogy újraépítsék szent templomukat, ami igen fontos eseménye az utolsó éveknek, hiszen döntő jelentőséggel bír más bibliai próféciák beteljesedésében. Például lehetővé tenné a régi zsidó véráldozat folytatását, amit vallásuk szerint csak a jeruzsálemi Nagytemplomban lehet bemutatni. A véráldozatot Krisztus után 70-ben megszakadt, amikor a rómaiak földig rombolták a templomot.

Mindemellett nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Jézus engesztelőáldozata óta semmilyen épületre vagy rituáléra – amelyek amúgy is az eljövendők előképei voltak csupán – nincs szükség, ahhoz, hogy valaki megbékéljen Istennel (Lásd: Zsidók: 9:9-15), hiszen „ama Magasságos nem kézzel csinált templomokban lakik” és „eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának” (Ap.Csel 7:48, János 4:23). A templom felépülése egészen más okból, a fent is idézett és más, a végső időkre vonatkozó bibliai próféciák beteljesedése miatt tekinthető fontos eseménynek, így a fenti írás is ilyen vonatkozásban lehet érdekes számunkra.

A cikkhez használt források: askelm.com, contendministries.com

1. Aristeas, Eusebius fordítása, 38. fejezet [↩]
2. Tacitus, Történelem, V. kötet, 12. bekezdés [↩]
3. Abderai Hecateus, Lásd: Josephus kontra Apion, I.22. [↩]
4. Háború VI.1,1; VII.1,1. [↩]
5. Háború, VII.1,1. [↩]
6. Háború, VI.5,2. [↩]
7. Háború, VI,6,1. [↩]
8. Eusebius: Az Evengélium bizonyítéka, VIII. kötet, 3. fejezet, 405. rész [↩]
9. Háború, bevezető, I.11. 29. Loeb kiadás [↩]
10. Hillel Geva és Hanan Eschel 1997-ben megjelent cikke a Biblia Archeológia Folyóiratban [↩]
11. Háború, VII.8,7. [↩]
12. Lásd Josephus leírását Fort Antoniáról, Háború, V. 5,8 és III. 5,2 [↩]
13. Háború, III. 5,2 [↩]
14. Mishneh Tóra 8. rész, A templomi szolgálat [↩]

A csürhe inváziója

Líbiából és Tunéziából érkező Illegális bevándorlók – Lampedusa szigetén, Olaszország

A média slágertémája a menekülteknek nevezett primitív tömeg özönlése Európába. Okaként a helyi háborúkat, gazdasági válságokat, természeti katasztrófákat nevezi meg, melyeknek azonban semmi köze sincs ehhez az özönléshez.

Ez az egész “menekültügy” egy jól előkészített faji háborús művelet, melynek célja az európai kultúra és civilizáció megsemmisítése, az európai népek génállományának lerontása.

Évekkel ezelőtt Európa ellenségei meghozták azokat a törvényeket, melyekre hivatkozva nem lehet ezt az inváziót erővel megakadályozni, a menekülteknek nevezett csürhét minden teketória nélkül visszafordítani, vagy tiltott határátlépés miatt több éves kényszermunkára ítélni. Miután ezeket a rendelkezéseket és törvényeket rákényszerítették Európára, megkezdődött a művelet második szakasza, a helyi háborúk kirobbantása, a gazdaságok tönkretétele, a jól működő rendszerek megdöntése. Ezzel párhuzamosan a suttogó propaganda alkalmazásával tömegeket vettek rá arra, hogy Európába igyekezzenek.

A genfi menekültügyi konvenció alapján a világ bármely térségéből érkező személyeket, amennyiben azok menekültnek nyilvánítják magukat, annak az országnak ahol átlépte a határt, be kell fogadnia, ellátásban kell részesítenie, ki nem utasíthatja. Ezt az EU több kedvezménnyel kiegészítve 1999-ben elfogadta és minden EU tagállam számára kötelezővé tette. A Dublini Rendelet meghatározza azokat a minimális követelményeket, amelyeket a tagállamoknak a menedékkérők befogadási feltételeivel kapcsolatban – lakhatás, oktatás, egészségügyi ellátás, jogvédelem stb. – teljesíteniük kell.

Ezzel párhuzamosan a cionmédia olyan propagandakampányokat indított a köztájékoztatási eszközeivel, mely a sajnálatot, a humanitást igyekezett felkelteni, a beözönlőkel szembeni természetes ellenérzést csökkenteni. Megjelentek a síró gyermekek képei, a fiatal nők szánalmas látványai, de egyetlen majompofájú primitív emberszabású képe sem volt látható, pedig a csürhe többségét az ilyenek alkotják.

A valóság: Illegális bevándorlók Szicíliában

Az egyházak is csatlakoztak ehhez az európai kultúra – és így az európai vallások- elleni művelethez, fokozva a sajnálat felkeltésére irányuló kampány sikerét.

Az összeesküvés majdnem tökéletesre sikeredett. Ebben az esetben az un. “összeesküvés elmélet” minden egyes eleme bizonyítható, ezért ha ezt a megállapítást bárki az összeesküvés elmélet termékének nevezi, csak a saját hülyeségét bizonyítja, mert a tények makacs dolgok, ellenük csak a hülyék ágálnak.

A fekete így képzeli el önmagát

A történelem során mindig voltak helyi háborúk, gazdasági, vagy természeti katasztrófák, mégsem indultak milliók új életteret keresni. Szülőföldjükön maradtak, igyekeztek helytállni, az életfeltételeket újra megteremteni. Ez az ember természetes viselkedése, és mindaz ami ettől eltérő természetellenes, tehát sötét erők munkálkodásainak a következménye. Az ember most is a szülőföldjén marad, vállalva minden nehézséget, csak a szemét söpredék menekül.

Afrikában az a propaganda terjed, hogy a fekete férfiakra ki vannak éhezve a fehér nők, ezért Európában a szexuális szolgáltatásokkal nagyon jól meg lehet élni. Más térségekben jobban ismerik az EU menekültügyi törvényeit, mint az európaiak. Nem kérik a kedvezményeket, hanem követelik a “jogaikat”. Jó cinkosaik a különböző cionista szervezésű európai jogvédő szervezetek, akik az ötödik hadoszlop szerepét töltik be ebben a műveletben.

Az idegen kultúra, az egészségügyi kockázatok, a primitívség beözönlése, a genetikai hulladékok szaporodása, a feszültségek növelése mára égető gondja lett minden hazaszerető, az európai kultúrát és civilizációt féltő embernek. A hazai bajkeverők ekkor hozakodnak elő azzal a ténnyel, hogy 1956-ban a menekülő magyarokat is befogadta a világ. Ez az indoklásuk a hülyeségük újabb bizonyítéka. A magyarok egy magasabb szintet képviseltek a világ minden pontján, nem a primitív csürhe, hanem jól képzett, genetikailag kifogástalan embertömeg jelent meg több befogadó országban. Ettől függetlenül nem kellett volna egyet sem befogadni, mert azok a”menekültek” lényegében szökevények voltak, – cserben hagyták hazájukat az anyagi haszon reményében.

A primitív csürhe beözönlése rövidesen súlyos gondok forrása lesz Európa szerte. Mivel általában tömegbe verődnek, azt az életteret ahol megjelennek, tönkreteszik, leélik, bűnövezetté züllesztik.

Ahol soha nem zártak le semmit, és hol nem voltak kerítések és kapuk, most zárni kell mindent, kerékpárt, autót, lakást. Nem lehet bizonyos térségekben félelem nélkül közlekedni, növekszik a rablások, az erőszakos nemi közösülések, a gyilkosságok száma. Időnként lázadásoknak nevezett rombolások, fosztogatások jelzik a közelgő katasztrófát. Ez természetes önvédelmet vált ki minden normális emberből, mely a beözönlő csürhével szemben megnyilvánuló ellenérzés nagymértékű növekedését követően fizikai ellenállást fog kiváltani. Ezt úgy igyekeznek a rombolók elódázni, hogy a menekülteknek nevezetteket szét akarják osztani az EU tagállamai között.

A ‘jogaikat’ követelő afrikai bevándorlók – Rosarno – Olaszország

Ez az osztozkodási elképzelés a totális csőd beismerése. Abszolút igazságtalan, mert azok, akik felelőssé tehetőek azokért a tényekért, melyek ezt a beözönlést kiváltották, azok vállára akarják helyezni rombolásaik terheit, akiket ebben felelősség nem terhel. A régi és új gyarmatosítók, a jól működő líbiai, afganisztáni, szíriai, iraki rendszer lerombolói, Afrika gazdasági tönkretevői viseljék tetteik következményeit, ne akarják azt leosztani olyanok számára, akik maguk is áldozatai ennek z EU-s koncentrációs tábornak.

***

Az események most bizonyítják a sztálini rendszer egyes elemeinek természetes voltát és védelmi képességét. Nevezetesen a “vasfüggönyét”.

Igaz, hogy ki sem nagyon lehetett menni, de be sem. De mivel ki csak azok akartak menni, akik gyökértelenek, selejt emberek voltak, viszont a szemét sem tudott beözönleni. A géppuskák és a géppuskások minden ilyesmit eredményesen megakadályoztak. Ezzel nagyon eredményesen védték a kommunista szocializmus emberállományának genetikai tisztaságát. Bizonyítékként nézzük végig a Győzelem Napja moszkvai katonai parádéját.

Se nigger, se chicanó, de még egy cigány sincs a katonák között. Ott az igazi Európa menetel. Az utolsó reménysége Európának.

‘Ott az igazi Európa menetel. Az utolsó reménysége Európának…’ – Kép: Orosz ejtőernyősök a Vörös Téren

Bojtár András

Mit akar Putyin ? - Az ukrán konfliktus a Föld jövőjéről szól - Rostislav Ischenko messze legjobb elemzése

KÖTELEZŐ ELOLVASNI ANNAK, AKI TISZTÁN SZERETNE LÁTNI !

Előszó: Ez a politikai analízis messze a legjobb, amit az ukrajnai konfliktus kezdete óta olvastam. Korábban Ischenko kiértékeléseit folyamatosan közzé tettem, mert véleményem szerint egyike a legjobb orosz kiértékelőknek. Ez alkalommal azonban Ischenko egy valódi gyöngyszemet produkált. Ez az orosz geo-stratégiai helyzet mindenre kiterjedő tanulmánya, valamint véleményem szerint Putyin ukrajnai stratégiájának világos és abszolút pontos kiértékelése.

Nekem mindig is az volt az álláspontom, hogy ez a konfliktus nem Ukrajnáról szól, hanem a Föld jövőjéről. Valamint, nem létezik novorussiai vagy ukrajnai megoldás, hanem az egyetlen lehetséges stratégiai kimenetel vagy Oroszország, vagy Amerika győzelme, ami végül ki fog hatni az egész bolygóra. Ischenko kimagasló módon tekinti át mindkét oldal kockázatát valamint lehetőségeit, és elsőnek tárja fel Oroszország látszólag érthetetlen viselkedésének egyértelmű okát.

Végül pedig Ischenko tökéletesen érti az orosz társadalom bonyolult és finoman hangolt dinamikáját. Amikor azt írja, hogy „az orosz hatalom tekintélyelvűség helyett parancsoló” hét szóban jobban leírja az orosz valóságot, mint az úgynevezett szakértők haszontalan sok ezer szava. — Hálás lekötelezettei vagyunk Denis, Gideon és Robin fordítóknak, akik angolra átültették ezt a termékeny szöveget, aminek a lefordítása embert próbálónak nevezhető. Az ok, amiért ilyen jó angolsággal megírt szöveget olvashatunk, a fent nevezett három kétnyelvű fordítónak a lelkes munkája, amelyek által nyújtott minőségét ez a tanulmány megérdemli. Javaslom, hogy a szöveget körültekintően olvassátok, akár kétszer is, mert megéri.

Az esszé : Annak csak örülni lehet, hogy a „hazafiak” azonnal nem kérték számon Putyintól, hogy az Ukrán katonákat januárban-februárban miért nem morzsolta fel Donbass-ban, illetve miért konzultált Merkellel és Hollande-dal.

Számon nem kérték, de azért türelmetlenül várják a győzelmet. Ezek között a legradikálisabbak meg vannak győződve arról, hogy a végén Putyin fel fogja adni Novorossziát. Ezzel szemben a mérsékelt hazafiak attól tartanak, hogy Putyin a következő tűzszünet aláírásakor (ha ilyenre sor kerülne), amire a Novorosszia hadseregének a feltöltése és átcsoportosítása miatt lenne szükség, amit különben meg lehetett volna oldani a hadműveletek alatt is. Szóval, amikor a nemzetközi élet új körülményeit elfogadja, és felkészült az újabb diplomácia összecsapásra, nem kívánt engedményeket fog tenni.

A tény viszont az, hogy a politikai és/vagy katonai dilettánsok érdeklődésének ellenére (az Internet Talleyrandjai és Bonepartiai), aminek középpontjában Donbass és úgy általában Ukrajna áll, a háború végső kimenetelét a Staraja tér 1. és Smolenskaja tér 2. alatti, valamint a párizsi, brüsszeli és berlini hivatalokban döntik el, mivel a katonai tevékenység a politikai játszmának csak egyetlen egy komponense a sok közül.

Igaz, hogy a legdurvább és az utolsó komponense, aminél a rizikót komolyan kell figyelembe venni. Viszont a dolog nem háborúval kezdődik, és nem is azzal fejeződik be. A háború egy középső lépés, ami a kompromisszum-készség hiányára utal. A háború célja olyan új helyzet megteremtése, ami lehetővé teszi a kompromisszumot, vagy jelzi, hogy már nincs szükség kompromisszumra, mivel a konfliktusos helyzet egyik szereplője megszűnt létezni. Amikor eljött a kompromisszum kötés ideje, amikor véget érnek a harcok, és a katonák visszamennek a laktanyáikba, a tábornokok pedig nekiülnek, hogy megírják emlékirataikat és felkészüljenek a következő háborúra, na, akkor van az, hogy a politikusok és a diplomaták a tárgyalási asztalnál feltárják a tényleges szembehelyezkedést.

A politikai döntéseket a nép vagy a hadsereg ritkán érti meg. Példának okáért említsük meg, hogy az 1866-os osztrák-porosz háború idején Otto von Bismarck, a porosz kancellár (később a Német Birodalom kancellárja) figyelmen kívül hagyta I. Vilmos király (a későbbi német császár) kérését, majd parancsát a porosz tábornokok felé, hogy foglalják el Bécset. És nagyon helyesen tette. Bécs el nem foglalásával elősegítette a porosz feltételekkel megköthető békét, valamint bebiztosította, hogy az Osztrák-Magyar monarchia örökre (na, jó, az 1918-as felbomlásáig) alárendelt partnere legyen Poroszországnak, illetve a későbbi Német Birodalomnak.

Annak megítéléséhez, hogy a katonai tevékenység mikor és milyen feltételek mellett fejeződhet be, tudnunk kell, hogy a politikusok mit akarnak, és miként vélekednek a háború utáni kompromisszum feltételeiről. Ekkor és csakis ekkor fog világossá válni, hogy a katonai tevékenység miért váltott át egy kis intenzitású polgárháborúvá, amit néha-néha tűzszünet szakít meg, nem csak Ukrajnában, de például Szíriában is.

Az természetesen nyilvánvaló, hogy a kijevi politikusok minket nem érdekelnek, mivel semmiben se dönthetnek. Ukrajna kívülről történő vezetése már nem titok. Semmit se számít, hogy a miniszterek észtek vagy grúzok, mert valójában amerikaiak. Az is hiba lenne, ha azzal törődnénk, hogy a Donyecki Népköztársaság (DPR) és a Luganszki Népköztársaság (LNR) vezetői miként vélekednek a jövőjükről. Ezek a köztársaságok csak addig léteznek, ameddig Oroszország támogatja őket, és ameddig támogatja őket, az orosz érdekeket meg kell védeni még független döntésekkel és kezdeményezésekkel szemben is. Túl sok forog kockán ahhoz, hogy megengedjék Alexander Zakharcsenkónak, vagy Igor Plotnitzkinek, vagy bárki másnak, hogy független döntéseket hozzanak.

De minket az Európai Unió álláspontja se érdekel. 2014 nyaráig sok múlott az Európai Unión, amikor még a háború megakadályozható lett volna, vagy leállítható a kezdetén. Szükség lett volna egy határozott, elvekre alapozott EU álláspontra, ami az USA kezdeményezést leblokkolhatta volna, megakadályozta volna a háború kirobbanását, és az Európai Közösséget jelentős geopolitikai tényezővé léptette volna elő. Azonban az EU ezt a lehetőséget elszalasztotta, és felvette az USA hűséges vazallusának a szerepét.

Ennek aztán az lett az eredménye, hogy Európa elsodródott egy belső felfordulás szélére. Az előttünk álló években jó esélye van rá, hogy Ukrajna sorsára jut, azzal a különbséggel, hogy vadabb szembehelyezkedéssel, több vérontással kell számolni, valamint kisebb eséllyel arra, hogy a helyzet a végén normalizálódik, más szavakkal, valaki valahonnan előáll és mindent a helyére tesz.

A helyzet az, hogy ma az Európai Unió választhat, hogy az USA eszközévé váll-e, vagy közelít Oroszország felé. A döntéstől függően, Európa megúszhatja egy enyhe karcolással, mondjuk a szélén lévő államok lemorzsolódásával, és egyes országok feldarabolódásával, vagy tökéletesen összeomolhat. ismerve az európai elit vonakodását, hogy szakítson Amerikával, az összeomlás gyakorlatilag elkerülhetetlen.

Ami most számunkra érdekes, az a geopolitikai konfigurációt meghatározó, és egy újfajta háborúban, a hálózat-centrikus III. világháborúban a győzelemig harcoló két főjátékos véleménye.

Ez a két főjátékos az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország.

Az amerikai álláspont világos és átlátható. Az 1990-es évek második felében Washington elmulasztotta az egyetlen alkalmat, hogy a Hideg Háborús gazdaságát megreformálja, aminek segítségével elkerülhette volna a gazdasági krízist egy olyan rendszerben, amelynek fejlesztését lehatárolja a Föld nevű bolygó véges mivolta, vagyis limitált erőforrásai, beleértve magát az emberiséget is. Ehelyett a konfliktus kezelését a folyamatosan működő bankópréssel akarja megoldani.

Végül a rendszer haláltusáját csak az egész Föld kirablásával tudja meghosszabbítani. Először a harmadik világ országait rabolta ki. Majd rászállt a potenciális riválisokra. Majd a szövetségesek jönnek, és végül a közvetlen barátok is. Ez a kifosztás addig mehet, ameddig az USA a világ megkérdőjelezhetetlen ura marad.

Éppen ezért, amikor Oroszország fenntartotta magának a jogot, hogy független politikai döntéseket hozzon, mondjuk arról, hogy globális import helyett regionális importot szorgalmazzon, az összeütközés az Amerikai Egyesült Államokkal elkerülhetetlenné vált. Ez az összeütközés nem szüntethető meg egy kompromisszumos békével.

Amerika részére az Oroszországgal köthető kompromisszum egyenértékű lenne hegemóniájáról való önként lemondásával, ami gyors és a rendszer katasztrófájához vezetne, nem csak politikai és gazdasági krízisre kell gondolni, hanem az állami intézmények lebénulására és az adminisztráció kormányzási képtelenségére is. Más szavakkal az elkerülhetetlen szétesésre.

Amennyiben az USA nyer, úgy Oroszországban következik be a szervezeti katasztrófa. Egy bizonyos fajta „lázadást” követően az orosz uralkodó osztály meg lenne büntetve vagyonaik lefoglalásával, elkobzásával, sőt a személyek bebörtönzésével is. Az állam szétesne, jelentős orosz területeket elfoglalnának és az ország haderejét megsemmisítenék.

Nyilvánvaló, hogy a háború addig fog tartani, amíg valamelyik fél nem győzi le a másikat. Minden közbeeső megállapodás csak ideiglenes fegyverszünetet jelentene, ami alatt az erők átcsoportosítására, új források mobilizálására és további szövetségesek megkeresésére (vagyis beorozására) kerülhet sor.

A kép teljes megvilágítására ki kell térni az orosz helyzetre.

Alapvető fontosságú annak megértése, hogy mit akar az orosz vezetés, elsősorban Vladimir Putyin elérni. Rá kell mutatni Putyinnak az orosz hatalmi struktúra megszervezésében játszott, kulcsfontosságú szerepére. Az orosz hatalom tekintélyelvűség helyett parancsolóelvű, ami azt jelenti, hogy nem a tekintélyelvű rendszer törvényi megteremtésére támaszkodik, hanem annak a személynek a meghatalmazott irányítására, aki felépítette a rendszert, és mint annak feje, hatékonyan tudja irányítani azt.

Putyin 15 éves hatalom birtoklása alatt, a nehéz belső és külső helyzet ellenére, megpróbálta maximalizálni a kormány, a megválasztott parlament, de még a helyi hatóságok szerepét is. Ezek teljesen ésszerű lépések, ami a rendszernek folyamatos stabilitást biztosít, függetlenül attól, hogy ki gyakorolja a hatalmat.

Sajnálatos módon a teljesen autonóm ellenőrzés, vagyis az elnöki ellenőrzés nélküli működést nem sikerült megteremteni. Putyin továbbra is a rendszer kulcsfontosságú része, mert a nép személyesen őbenne bízik. Sokkal kevésbé bíznak a rendszerben, amit a nép számára a hatóságok és hatalmi szervek képviselnek.

Így aztán Putyin véleménye és politikai tervei döntő tényezők olyan területeken, mint például Oroszország külpolitikája. Ha ez az állítás túlzásnak nevezhető:

„Putyin nélkül nem létezik Oroszország”,

akkor az a gondolat, hogy

„Amit Putyin akar, azt Oroszország is akarja”

véleményem szerint pontosan adja vissza a helyzetet.

Először is vegyük észre, hogy az az ember, aki 15 éven át óvatosan újjáélesztette Oroszországot, lépéseit az amerikai világhegemónia mellett tette, ami alatt Washingtonnak hallatlan erős befolyása volt az orosz belpolitikára. Putyinnak fel kellett mérnie az ellenfelének és a harcnak a természetét. Ellenkező esetben nem sokáig állta volna a sarat. Az orosz konfrontációt az Egyesült Államokkal szemben igen lassan és óvatosan kellet kialakítani, mégpedig úgy, hogy bizonyos dolgokra ne derüljön fény.

Példának okáért, Oroszország egyáltalán nem reagált az első ukrán színes forradalomra 2000 és 2002 között. Oroszország ellenezte, de aktívan nem lépett közbe a grúz, 2003. novemberi, valamint az ukrán 2004. novemberi puccsok esetén. Azonban 2008-ban Oroszország már katonailag lépett fel Oszétia és Abházia ügyében. 2012-ben pedig Szíria esetében az orosz flotta demonstrálta, hogy kész szembe helyezkedni Amerikával és a NATO szövetségesekkel.

Lehullt a lepel a rejtélyes amerikai távozásról Szíria partjaitól - Orosz - amerikai rakétaháború "főpróba"

2013-ban Oroszország elkezdett gazdasági intézkedéseket foganatosítani Viktor Janukovics rezsimjével szemben, ami segített észhez téríteni Janukovicsot abban, hogy számukra előnytelen lenne aláírni az EU-val egy társulási szerződést.

A kijevi puccsot Moszkva nem tudta volna megakadályozni az ukrán vezetők hitványsága, gyávasága és butasága miatt. Ez nem kizárólag Janukovicsra vonatkozik, hanem kivétel nélkül valamennyi vezetőre. 2014 februárjában, a kijevi fegyveres puccsot követően Oroszország nyíltan szembehelyezkedett Washingtonnal. Ezt megelőzően a konfliktusok párhuzamosan futottak a javuló kapcsolatokkal, de 2014 kezdetétől a kapcsolatok Oroszország és az Egyesült Államok között gyorsan romlani kezdtek, szinte percek alatt elérték azt a pontot, amikor a hadiállapotot automatikusan be lehetett volna jelenteni egy bizonyos területen.

Végeredményben, Putyin a konfrontációt minden adott pillanatban pontosan olyan szinten tartotta, amit még kezelni lehetett. Amennyiben Oroszország a szembehelyezkedés szintjét most nem szabályozza, az azt jelenti, hogy Putyin szerint a szankció háborút, az idegek háborúját, az információs háborút, az ukrajnai polgárháborút, és a gazdasági háborút Oroszország meg tudja nyerni.

Putyin terveivel és elvárásaival kapcsolatban az első fontos következtetés: Putyin győzelemre számít. Ha pedig meggondoljuk Putyin igen óvatosan eljárását, és folyamatos törekvését a meglepetések elkerülésére, akkor biztosak lehetünk abban, hogy amikor az amerikai nyomásra meghátrálás helyett a megfelelő reagálás mellett döntött, akkor az orosz vezetőségnek a győzelem biztosítására nem is dupla, de tripla garancia állt a rendelkezésére.

Ukrajna a Kelet és a Nyugat határán - Drábik János kiváló írása az igazságról

Szeretnék rámutatni, hogy a Washingtonnal való konfliktusba lépéssel kapcsolatos döntést nem 2014-ben, se nem 2013-ban hozták. A 2008. augusztus 8-án indított háború volt egy olyan kihívás, amiért az Egyesült Államokat meg kellett büntetni. Ezt követve a konfrontáció növekedése csak a tétet növelte. 2008-tól 2010-ig az Egyesült Államok ereje – nem csak katonai vagy gazdasági, de általánosságban – hanyatlóban volt, mialatt Oroszország jelentősen megerősödött. A fő cél tehát az volt, hogy kirobbantás helyett a tétet szép lassan emeljék. Más szavakkal, egy olyan nyílt konfrontációt, ahol minden színlelést feladnak, és ahol mindenki megérti, hogy a háború elindult, a lehető legtovább el kell kerülni. Persze az lenne a legjobb, ha véglegesen el lehetne kerülni.

Az évek múltával az Egyesült Államok egyre gyengébb lett, miközben Oroszország egyre erősebb. Ez egy természetes folyamat volt, amit nem lehetett megállítani. Ezzel kapcsolatban ki tudtuk volna vetíteni igen nagyfokú valószínűséggel, hogy 2020-2025 között, mindenfajta konfrontáció nélkül az amerikai hegemónia elhalna, és Amerikának okosabb lenne nem a világuralmon agyalnia, hanem azon, hogyan állíthatja meg rohamosan bekövetkező belső összeomlását.

Így lesz világos Putyin második célja: fenntartani a békét, vagy legalább is annak látszatát addig, ameddig lehetséges. Oroszország részére a béke előnyös, mert békeidőben, hatalmas költségek nélkül, ugyanazt a politikai eredményt lehet elérni sokkal jobb geopolitikai helyzetben.
Ez az oka annak, hogy Oroszország miért nyújtja megállás nélkül a béke olajágát.
Ahogy a kijevi junta össze fog omlani a donbassi béke állapotokban, ugyanúgy a világbéke mellett az USA által életre keltett katonai-ipari komplexum önmagát fogja megsemmisíteni. Ily módon az orosz tevékenységet Sun Tzu aforizmája igen találóan írja le:

„A legnagyobb győzelem az, amihez nincs szükség csatásra.”

Az persze világos, hogy a washingtoni döntéshozók nem idióták, függetlenül attól, hogy mik hangzanak el orosz tv beszélgetésekben, vagy miket irkálnak össze blogokban. Az USA pontosan tudja, hogy milyen helyzetben van. Ezen kívül azzal is tisztában vannak, hogy Oroszországnak nincs tervbe véve a megsemmisítésük, Oroszország egyenlőségi alapon hajlandó az együttműködésre.

Érdekes módon, az Egyesült Államok politikai és szocio-gazdasági helyzete miatt, számukra egy ilyen együttműködés nem elfogadható. A szükséges reformok bevezetése előtt, valószínűleg gazdasági összeomlás és szociális robbanás fog bekövetkezni a moszkvai és a pekingi segítség ellenére, különösen, ha meggondoljuk, hogy ezzel egy időben az Európai Uniónak is reformokat kell bevezetni.

Ráadásul az Egyesült Államokban kialakult politikai elit az elmúlt 25 év alatt hozzászokott a Világ birtoklásához. Egyszerűen fogalmuk sincs arról, hogyan lehetne ezen változtatni bárki által. Az Egyesült Államok uralkodó elitje számára (nem annyira az oligarchák, mint inkább az adminisztráció bürokratái) totálisan elfogadhatatlan, hogy az alárendelt népek sorsának a meghatározásáról átálljanak az egyenlőségi alapon rendezett tárgyalásokra. Ez valószínűleg egyenértékű lenne azzal mintha Gladstone vagy Disraeli számára felajánlanák a Zulu királyság miniszterelnökségét Cetshwayo kaMpande alatt. Tehát, ellentétben Oroszországgal, ahol békére van szükség a kifejlődéshez, az Egyesült Államok a háborút alapvető fontosságúnak tartja.

Elvileg minden háború az erőforrásokért küzd. Tipikusan az a győztes, akinek több erőforrás áll a rendelkezésére, és a végén több katonát, tankot, hajót és repülőt tud hadrendbe állítani. Ennek ellenére néha előfordul, hogy a stratégiai hátrányban lévő fordítani tud a helyzeten a harctéri taktikai győzelemmel. Példa lehet erre Nagy Sándor, Nagy Frigyes, valamint Hitler 1939-1940-es hadjárata.


Atomhatalmak közvetlenül nem állhatnak egymással szemben (nem konfrontálódhatnak) éppen ezért erőforrásaik bázisai kimagasló fontossággal bírnak. Ez az oka annak, hogy Oroszország és az Egyesült Államok kétségbeesetten kerestek szövetségeseket az elmúlt év alatt.

Ezt a versenyt Oroszország nyerte meg. Az Egyesült Államok csak az Európai Unióra, Kanadára, Ausztráliára, Japánra és szövetségeseire számíthat (de nem mindig feltételek nélkül). Ezzel szemben Oroszországnak sikerült csatasorba állítania a BRICS országokat, aminek következtében sikerült megszilárdítani helyzetét Latin Amerikában, és elkezdte átvenni az USA helyét Ázsiában, és Észak Afrikában. Ez természetesen nem világos, de ha figyelembe vesszük az ENSZ szavazások eredményeit és feltételezzük, hogy az Egyesült Államokat hivatalosan nem támogatók az oroszok mellett állnak, akkor kiderül, hogy Moszkva mögött álló országok együttesen a világ GDP értékének a 60 százalékát, a populáció kétharmadát, a szárazföldnek pedig több mint háromnegyedét bírják. Ezek szerint Oroszországnak sikerült több erőforrást megkaparintani.
Ilyen értelemben az Amerikai Egyesült Államoknak két taktikai lépése lehet.

Az elsőben hatalmas lehetőségek vannak, amit az ukrajnai krízis első napjaiban alkalmazott. Ezek szerint megpróbálta Oroszországot arra kényszeríteni, hogy válaszon egy rossz és egy még rosszabb helyzet között. Ily módon Oroszország kénytelen lett volna a szomszédságában elfogadni egy náci országot, ami nemzetközi tekintélyvesztéshez, és a szövetséges támogatások elvesztéséhez vezetett volna. Ez rövid időn belül lehetőséget biztosított volna belső és külső Amerika barát erők behatolására, ami esélytelenné változtatta volna a túlélést. Vagy pedig, katonailag megszállhatta volna Ukrajnát, kisöpörhette volna a juntát még mielőtt megszervezte volna magát és visszaállíthatta volna Janukovics legitim kormányát. Ez azonban egy független ország ellen elkövetett agresszió, valamint egy népi forradalom elnyomásának a vádját vonta volna maga után. Egy ilyen helyzet az ukrán lakosság nagyfokú ellenérzését váltotta talált volna ki, és a kijevi bábkormány fenntartására folyamatosan jelentős katonai, politikai, gazdasági és diplomáciai erőforrásokat kellett volna fordítani, tekintettel arra, hogy ilyen körülmények között más kormány szóba se jöhetett volna.

Oroszország kikerülte a dilemmát. Nem volt megszállás. Donbass harcol Kijevvel. Amerikának kell erőforrásokat biztosítani a halálra ítélt kijevi rezsim számára, miközben Oroszország lesállásból kínál béke javaslatokat.

Így aztán Amerika számára csak a második lehetőség adódik, ami olyan öreg, mint az országút. Ezek szerint, ami nem védhető, és az amit az ellenség el fogja foglalni, olyan mértékben kell elpusztítani, amennyire csak lehetséges annak érdekében, hogy az ellenség számára a győzelem drágább legyen, mint a vereség, mivel az elfoglalt területeket helyre kell állítani felhasználva a rendelkezésére álló erőforrásokat. Ezért aztán az Egyesült Államok politikai szövegelésen túl nem ad semmi más segítséget, miközben arra biztatja Kijevet, hogy terjessze ki a polgárháborút az egész országra.


Ukrajnát fel kell perzselni, nemcsak Donyecket és Luganszkot, de Kijevet és Lvovot is. A feladat egyszerű: a szociális létesítmények maradandó felszámolása, hogy a népesség lezuhanjon a puszta túlélés szintjére. Így az ukrán milliók éhező, kétségbeesett, de nyakig felfegyverzett tömegekké válnak, akik egymást fogják ölni egy tál élelemért.

Ennek a megakadályozásának egyetlen egy módja van, egy komoly méretű, nemzetközi katonai beavatkozás (pusztán katonai nem lenne elégséges) és komoly méretű gazdasági segély, ami lehetővé tenné a népesség ellátását élelmiszerekkel, majd a gazdaság helyrepofozása, hogy Ukrajna képes legyen ellátni önmagát. Az pedig egyértelmű, hogy a költségeket Oroszországnak kellene állnia. Putyin tisztában van azzal, hogy nem csak az orosz költségvetés, de a népesség erőforrás tartalékai, beleértve a katonait is, belerokkannának és talán nem is lenne elég. Éppen ezért a cél az, hogy Ukrajna ne bomoljon fel, még mielőtt a karhatalom a helyzet urává nem válik.

Rendkívül fontos, hogy az áldozatok száma, valamint a rombolás mértéke minél alacsonyabb legyen, és a gazdasági tevékenységből a lehető legtöbbet helyreállítsák, a nagyvárosok infrastruktúráját megmentsék, hogy a lakosság túl tudja élni az állapotokat, és önmaga „lerendezze” a helyi nácikat.

A képen Kijev-régió rendőrparancsnoka, Vadim Troyan látható, az Azov zászlóalj egyik vezetője >>>

Ennél a pontnál Putyin számára egy nem várt szövetséges csatlakozik az EU képében. Ugyanis az Egyesült Államok rossz szokása, hogy az Oroszországgal szemben folytatott küzdelmének árát az Európai Unióval fizettesse meg. Azzal az unióval, amely eleve meggyengült, elérkezett a kimerülés állapotába, és előtte áll saját elmérgesedett problémáinak a megoldása.

Ha Európának keleti határánál szembe kell nézni egy tökéletesen elpusztított Ukrajnával, ahonnan milliók menekülnek, fegyvereikkel együtt, nem csak Oroszországba, de az Európai Unióba is, magukkal hordozva kedvenc időtöltéseiket, mint például drog terjesztés, fegyver csempészés, terrorizálás, akkor ez az Unió végét jelentheti. Viszont a Novorosszijai Népköztársaság Oroszország előtt egy puffer övezetet fog alkotni.
Európa nem konfrontálódhat az Egyesült Államokkal, de halálosan be van rezelve egy lepusztult Ukrajnától. Éppen ezért a konfliktus alatt ez az első alkalom, amikor Hollande és Merkel nem csak megpróbálják leszabotálni az amerikai követeléseket (a szankciók igen mérsékelt bevezetésével), de kisebb mértékű független ötletek megvalósításával is, aminek célja egy kompromisszum megteremtése, vagyis egy nem igazi béke, de legalább egy tűzszünet megteremtése Ukrajnában.

Ha Ukrajna begyullad, gyorsan le fog égni, és ha az EU egy megbízhatatlan partnerré válik, aki ha nem is lép be az orosz táborba, de legalább semleges marad, akkor Washington a saját stratégiájában bízva kénytelen lesz Európát lángba borítani.

Az nyilvánvaló, hogy néhány polgárháború és országok közötti háború egy olyan kontinensen, ahol szanaszét találhatók fegyverek, és ahol több mint fél milliárd ember él, sokkal rosszabb, mint Ukrajnában egy polgárháború. Az Atlanti-óceán az Egyesült Államokat elválasztja Európától. Még Anglia is remélheti, hogy nyugodtan csücsülhet a csatorna másik oldalán. De Oroszországnak és az Európai Uniónak igen hosszú közös határa van.

Oroszországnak egyáltalán nem érdeke egy tűzfészek kialakulása az Atlanti-óceántól a Kárpátokig, miközben a Kárpátoktól a Dnyeperig terjedő terület parázslik. Ezért Putyin másik célja az ukrajnai, majd az európai tűzvész lehető legnagyobb mértékű megelőzése. Mivel lehetetlenség tökéletesen megelőzni egy ilyen eseményt (Ha az USA gyújtogatni akar, akkor fog is), fontos annak minél gyorsabb elfojtása, hogy a legfontosabbakat meg lehessen menteni.

Vagyis, Oroszország jogos érdekeinek a megvédése végett Putyin szerint a béke rendkívül fontos, mert csak béke alatt lehetséges a cél maximális elérése, minimális költség mellett. Mivel azonban ma már a béke fenntartása lehetetlen, a tűzszünet egyre törékenyebb és már csak elméletileg létezik, Putyin szeretné a háborút minél gyorsabb befejezését. [Antalffy Tibor megjegyzése: Az eredeti szövegből nem derül ki, hogy a szerző milyen háborúra gondol.]

Ki kell hangsúlyoznom, ha egy évvel ezelőtt létrejöhetett volna egy olyan kompromisszum, amely a Nyugat részére a legkedvezőbb lett volna (Oroszország még így is elérhette volna célját, csak valamivel később – ez a minimális engedmény), de ez ma már nem lehetséges, miközben a körülmények folyamatosan romlanak.
Látszólag a helyzet változatlan maradt: a béke, majdnem bármi áron, még mindig előnyös Oroszország számára. Egy dolog azonban megváltozott, ami a lehető legfontosabb: a társadalmi elvárás. Az orosz társadalom éhezik a győzelemre és a megtorlásra. Ahogy erre korábban rámutattam, az orosz hatalom tekintélyelvűség helyett parancsoló, ezért a társadalom elvárása Oroszországban fontos tényező, ellentétben a „hagyományos demokráciákkal”.

Putyin, a rendszer összetartója, a szerepét csak addig tarthatja meg, amíg a társadalom többsége mellette áll. Ha ezt a támogatást elveszíti – mivel a politikai elitből hasonló kaliberű karakter nem tudott kiemelkedni – a rendszer elveszíti stabilitását. Putyin hatalmát csak addig tudja megtartani, amíg a tömegek kívánságát sikeresen végre tudja hajtani. Éppen ezért az ukrajnai nácizmus legyőzésének, még ha csak diplomatikai is, egyértelműnek kell lenni. Oroszország csak így fogadhat el bármilyen kompromisszumot.

Ennek megfelelően, függetlenül Putyin akaratától és Oroszország érdekeitől, a jelzett hatalmi egyensúly, valamint a fővezér prioritásai és képességei miatt, az a háború, amit a múlt évben befejezhettek volna Ukrajna határain belül, majdnem biztos át fog terjedni Európára. Azt csak találgatni lehet, hogy ki lesz hatékonyabb, az amerikaiak a benzines kannákkal, vagy Oroszország a poroltókkal. Egy dolog azonban teljesen világos, az orosz vezető béke kezdeményezéseinek korlátot nem elképzelései, hanem lehetőségei fognak szabni. Az emberek kívánsága ellen harcolni éppen annyira hiábavaló, mint a történelem ellen, de amikor a kettő egybeesik, a bölcs politikus csak egyet tehet, megérti az emberek kívánságát és a történelmi folyamatok irányát, amit minden erejével támogatnia kell.

A fentiekben vázolt körülmények rendkívül valószínűtlenné teszik, hogy a független Novorosszia állam ellenzőinek a kívánsága teljesülni fog. Az előttünk álló lángra borulás méretei mellett Ukrajna sorsának meghatározása nem okoz különös nehézséget, de az egész esemény sorozat nem lesz olcsó.

Teljességgel érthető, ha az orosz nép megkérdezi, azok a Novorossziában élő orosz-ajkúak, akiket megmentettünk a náciktól, miért akarnak egy önálló külön országban élni? Ha egy külön országban akarnak élni, akkor városaikat és gyáraikat miért építse újjá Oroszország?

Erre a gondolatkörre egyetlen elfogadható válasz van: Novorossziának csatlakozni kell Oroszországhoz (különösen mert elég sok harcos van ott, bár a vezető réteg nem probléma mentes). Ha pedig Ukrajna egy része csatlakozhat Oroszországhoz, akkor miért ne csatlakozhatna egész Ukrajna? Főleg azért, mert minden valószínűség szerint mire ez a kérdés felkerül a napirendre, az Európai Unió nem lesz alternatívája az Eurázsiai Uniónak (Ukrajna számára).

Következésképpen, az Oroszországhoz történő csatlakozás döntését egy egyesített szövetségi Ukrajna fogja meghozni, nem pedig egyértelműen státusz nélküli entitás. Úgy gondolom, hogy korai még a politikai térképet újra rajzolni. Minden valószínűség szerint ez év végére az ukrajnai konfliktus befejeződik. Azonban, ha az Egyesült Államoknak sikerül a konfliktust rálőcsölni az Európai Unióra (amit meg fog próbálni), akkor a területi kérdéssel kapcsolatos végső döntéshez fog kelleni még legalább két év, esetleg még több.

Bármilyen helyzetben nekünk a béke kedvez. Békében az orosz erőforrások növekednek, új szövetségesek (az Egyesült Államok korábbi partnerei) átjönnek a mi oldalunkra, és amint Washington folyamatosan marginalizálódik, a területi átalakulás sokkal egyszerűbb lesz, és ideiglenesen kevésbé jelentős, különösen azok számára, akik ezen helyeken élnek.

Forrás: Antalffy Tibor

Eredeti forrás: http://actualcomment.ru/chego-khochet-putin.html
Előszó: Saker
Képekkel, videókkal, linkekkel kiegészítette :SBG Buddha - VilagHelyzete.com

Én mindig azt szoktam mondani, meg kell hallgatni, amiket Obama vagy Putyin nyilatkozni szokott és a kettő után már tisztábban lát az ember valamivel !

Vladimir Putyin, orosz elnök, Valdaj Klubban elmondott beszéde – Érdemes meghallgatni

http://vilaghelyzete.blogspot.hu/2015/05/mit-akar-putyin-az-ukran-konfliktus.html