Jelenlegi
világunkat elnézve nem lehetünk elégedettek. Az élet rossz mederben
halad, az állam nem állam, az egyházak impotens módon keringenek
felnagyított problémák körül, a média hazug hírverésének súlyos
hazugságai élvezhetetlen módon hömpölyögnek az emberek között; a
politika ellentéteket kovácsol álságos fegyvereivel, a természetes élet
naponta gyalázatok özönét kapja a nyakába, a hegyek tetején maroknyi
csoport élvez ebül szerzett vagyonok okozta elégedettséget, a völgyekben
pedig hatalmas tömegek nyomorognak.
Az erkölcs a hittel karöltve nevetség tárgyát képezi a dőre emberek
között… Hazaszeretet ma nem tétel, helyette humanizmus dohog
Istenszeretet helyett, és még a fennmaradó értékeket is próbálják
elmaterializálni, hogy minden kézzelfogható legyen, mert ami csak
gondolat, nem tapintható, nem szagolható, nem ízlelhető. A hagyomány
egyáltalán nem fontos, helyébe a liberális eszméket tűzték sorvadó
kokárdák gyanánt a szív fölé; mindent a pénz értéke szab meg, ebből
fakad, hogy nem az számít értéknek, amit az ember tesz, érez, ad, hanem
hogy mennyit képes birtokolni. Magyarok és franciák és csehek és
lengyelek és oroszok helyett csak emberek vannak… A lélek csupán
olyannyira van használatban, hogyha valaki korhadt bölcsességeket kíván
létrehozni, mondataiba menthetetlenül bele kell tennie a lélek szót,
másképp nem hasonlít a valaha élt bölcsekhez gondolatvilága; ezt teszik
úgy is, hogy a hasonlatosság gondosan szőtt drapériája több helyen is
kopott, szakadt, értéktelen. A Jóisten nevét olyan emberek használják,
akik nem hisznek benne, a Bibliából olyanok idéznek, akik soha nem
olvasták azt, és nem ritkán a kereszténység gyalázatának kóros
betegségétől nyüszítenek.
Humánumról lehet beszélni, de nem érdemes.
Az
emberközpontú világ legálságosabb volta éppen az, hogy az embereket
emelte minden fölé, eltorzította az Istenképet, meggyalázta szent
könyveit, noha a szent iratoknál nagyobbat egyetlen íróember sem képes
alkotni. Ember ember felett nem uralkodhat, hangzik a jól megkreált
gondolat, és én egyet is értek ezzel, de csak bizonyos fokig, tehát
egészen addig, amíg az uralkodó a sáros népréteg legaljáról került fel a
hatalom bársonytermébe, mert az olyan uralkodó nem képes tisztán
ítélni, csak étvágya és úri – tettetett – gőgjének nyomorában képes
cselekedni. Az egykori szakrális királyok nem ismerték a gőgöt, a
dölyfös dőreségeket, a hit nélkül való életet. Ők még csodákat műveltek,
tisztán éltek, ismerték az ég és föld közötti kapcsolat természetes,
megmásíthatatlan valóságát, és nem hatalmuknak éltek, hanem nemzetüknek.
Értették az uralkodás művészetét, merthogy ez aktív, szent művészet,
amely a hitből fakadó erkölcsre épült, s így, ilyen módon hoztak létre
államokat, amelyek nyugodtan nevezhették magukat államoknak. Ma
nincsenek államok, még igazán országok sincsenek, helyettük léteznek
konglomerátumok, közösségek, csordák, amelyek határokat húztak
ceruzával, tollal területek körül, aztán kijelentették – ismét a gőgöt
állítva hadrendbe -, hogy a terület a miénk, ezért harcoltunk, ezért
küzdöttünk, olykor éveken át. Különösen azok az államok nem tarthatnak
igényt e megnevezésre, amelyeket államférfiak hoztak létre fegyveres
konfliktusok után, mert az így (mesterségesen) létrehozott országot
mindenféle történelmi gyökér nélkül taszítják egy kontinens undok
életébe, ahol pedig túlságosan erős a szél, ezért őrizni kell az ilyen
dőre vadhajtásokat. Érdekes módon olyan államférfiak hozták létre a
semmilyen értékkel nem bíró országokat, akik maguk is elkallódott
birodalmak megbízottai voltak: gondolok itt az angolokra és a
franciákra; ők régen elrúgták maguktól a királyság formát és tartalmat
adó szentségét, és mindenféle demokratikus köztársaságokat hoztak létre
maguknak, vagy alkotmányos monarchiákat állítottak önmaguk díszes
becsapására. Emberiség, ez szerepelt cikornyás jelszavak első szavaként,
mindent ennek az alaktalan masszának rendeltek alá oly módon, hogy nem
néztek a földről felfelé, csak és kizárólag anyagi érdekek mentén
voltak képesek meglátni a megoldásokat.
Ha
az ember hazugságba kezd, mindenképpen fenn kell tartania az igazság
látszatát. Ezért nehéz a hazugság művészete, mert meg kell semmisíteni
az igazságot, és ez nem megy könnyen, ugyanakkor fals információkat kell
felvonultatnia, amelyek mellett mindvégig ki kell tartania, különben
semmivé foszlik a felfújt légvár. Ahogyan szétszabdalták az országot,
létrehozták a környező államok mesterkélt gyűrűjét, úgy kellett
elszívniuk a megcsonkított ország életerejét. Tették ezt többek között a
politika elsorvasztásával, a média tönkretételével, az emberek
elbutításával, a nemzeti érzelmek sárba tiprásával… Két fronton kell a
mai napig háborút vívniuk, ez pedig nagyon nehéz vállalkozás, gondoljunk
csak a valódi háborúra: egy ország hadereje sokáig nem képes két
ellentétes oldalon harcolni, előbb-utóbb kimerülnek tartalékai. A
hazugság gyűrűzésével megegyezően, lehetőleg ugyanolyan erővel, ahogy a
hazugságot gerjesztik, fojtogatnia kell az igazságot, mert ha nem így
tesznek, menthetetlenül kiderül minden, és akkor jogosan lehet
visszakövetelni elharapott országrészeket.
A
történelem tanulmányozása megad néhány választ, de azok csak szikkadt
részválaszok. Különböző történészek írtak tanulmányokat a huszadik
század nagy háborúját lezáró békediktátumokról, amelyeknek túlnyomó
többsége semmit sem ér, azok a tanulmányok legfeljebb arra jók, hogy a
lapjait gyújtós alá gyűrjük. Bértollnokok voltak leginkább, akik
különböző javakért (jó állásért, nagyobb pénzösszegekért) eladták volna
saját édesanyjukat is, nos, ilyenek írtak tanulmányokat, látszólag
mélyen átkutatva a kérdéses területeket. A mai történelemoktatás
leginkább sár és büdös ürülék keveréke, véletlenül sem az igazság
fényes, tiszta gránittömbje.
Természetesen
annak, hogy országokat szétszabdaltak, annak számos oka van, és mindez
a gyalázat évszázadok hosszú sora alatt érett meg, továbbá mindehhez
kellett az arisztokrácia züllött világa is, ugyanis nekik éber őrökként
kellett volna küzdeniük az ország jobblétéért, ehelyett züllött
bálokban múlatták az időt, kikerekedett dölyffel, hízott tokával
zabálták magukba a javakat, elszíva mások elől az élethez
elengedhetetlen eszközöket. Alulról, úgyszólván a semmiből épült fel
egy züllesztő réteg, amely liberalizmust tűzött zászlajára, s a
tetejébe felhímezte a Szabadság, egyenlőség, testvériség feliratot,
mint hangzatos igét. Nincs szánalomra méltóbb dolog annál, mint amikor
olyan emberek, társaságok hirdetik a szabadságot, egyenlőséget,
testvériséget, akik mindezeket soha nem ismerték, nem tudták mélyen
átélni ezeket; mint amikor a korrupt hatalom példálózik az erkölccsel,
olyannyira gyomorforgató.
A
szakrális királyságot vették kereszttűz alá évszázadokkal ezelőtt, a
tökéletes formát alkotó, természethez igazodó hierarchiát, és
becstelenül, kifejezetten aljas módon hirdették mindenki egyenlőségét,
hogy a legalulról feltörekvő, hamis becsvágytól fűtött alakok is képesek
országokat vezetni, hatalmat ragadni. Egy olyan társaság hangoztatta a
királyság erős szabályainak szétzúzását, amely maga is ilyen komoly
hierarchiában munkálkodik, ezt érdemes megjegyezni: mindig az az ember a
leggyanúsabb, amely valamely érvet túlságosan sokat hangoztat, mert
tudni lehet az ordító fröcsögés mögött, hogy tartalmatlan. Aki
demokráciáért üvölt, az soha nem demokratikus, aki a királyság
természetes formáját, a fegyelmet tagadja, mindig hihetetlenül komoly
fegyelemben él, egy olyan társaság tagja, amely éppen úgy épül fel, mint
az a társaság, amelyet szét akar zúzni…
Ha
tisztán, teljes egyszerűségében végiggondoljuk a fentebb leírtakat,
máris láthatjuk, hogy egy ilyen hihetetlenül megszervezett galeri képes
csak megfelelő erőkkel felvonulni az igazság elleni csatában, mert
megvan hozzá minden ereje, és a pénzügyi erejénél fogva képes katonákat
vásárolni magának, akik aztán akaratlanul is megteszik a kívánt
bomlasztó munkát. A történészek, noha belelátnak a kártyákba, még
véletlenül sem írják meg az igazságot, mert elveszítenék állásukat,
honoráriumukat, talán még ki is közösítenék őket a társadalomból.
Emberek írnak, beszélnek, kérdésekben véleményeket fogalmaznak meg,
közben maguk a kérdések sem bírnak tisztességes súllyal. Vannak témák a
világban, amelyek a tabu kategóriába száműzettettek, és aki azokat
bolygatja, megbélyegzést von önnön fejére, így aztán a legtöbben,
rendkívül sokan, inkább a hallgatás gyalázatos állapotába pillednek.
Hazugságot
fenntartani a világban, csak élethazugságok árán kivitelezhető. Nap
mint nap meg kell erősítenie magát a hitében a hazug embernek, hogy jót
cselekszik, ez a helyes magatartás a mai világban, mert ezért fizetnek,
s akkor már segítségül hívja a családot, a rokonságot, és mindenkit
akit csak elér. Ha nem tudok pénzt keresni, éhen halnak a szeretteim,
én pedig nem akarok egész nap egy gyárban robotolni – nagyjából így
menti fel magát az ember, egy történész is, egy író is, aztán otthon,
kényelmes székben, tágas íróasztalon leírja bölcsnek hitt gondolatát, és
kisugározza a világba: a kétkezi munka elengedhetetlen része az
életnek, másképp nincs élelem, nincs számlabefizetés, nincs semmi…
Az emberi dőreség undorító…
Nem
feltétlenül azért, mert undorító kíván lenni, egyszerűen csak azért,
mert így sikerül az életet megkomponálnia, nem akar tiszta ember lenni,
mert azzal együtt jár a nélkülözés, a mérhetetlen szegénység,
természetesen, titkon ácsingózik a tisztaság felé, de egy mocskos
társadalom csak bemocskolni tudja tagjait. A szegénységre senkinek nincs
szüksége, mindenki a fény felé, a gazdagság felé törekszik, és mindezt
meg is adja mindenkinek a világ, pusztán egyetlen dolgot kérnek tőle:
árulást. Árulja el családját, nemzetét, közösségét, de elsősorban
önmagát; ezért ma súlyos pénzeket fizetnek, és az ember nem marad többé
semmi, csak jómódban élő, embertelen senki. A munka lett az istenség,
ezen túlmenően pedig a pénz, mint egy rothadó, értéktelen bálvány.
Természetes reakció az emberiség részéről, hogy valamibe kapaszkodnia
kell, tehát, ahogy elveszítették Istenüket, királyukat, társadalmi
berendezkedésüket, mindjárt valami pótlékhoz kellett nyúlniuk, ez
esetben a munkához, mert aki dolgozik, az pénzt is keres. Igaz, hogy a
munkát, főleg a kétkezi munkát soha, semmilyen korban nem fizették meg
tisztességesen, sőt, ha lehet, sehogy sem fizették meg, de az ember
mégis a cselekvő munkát vállalta, belezüllött, mint egy szenvedélybe, és
elkezdett pénzt gyűjteni, majd később, ahogy fokozódott ereje,
harácsolni. Oly erőteljes fokmérővé vált a pénz, hogy teljes egészében
az határozza meg az ember értékét, még akkor is, ha a valóságban egy
hitvány alak, akinek a szava semmit nem ér; ha rendelkezik hatalmas
vagyonnal, a kormányok is a kegyeit keresik…
Pénzért
cserébe oda lehet dobni az erkölcsöt és a becsületet – ez a mai ember
természetes magatartása az életben. Ez a magatartás – természetesen –
csak súlyos hazugságok árán tartható fent, ám a mai ember különösképpen
nem mérlegel, felelősséget nem ismer, vagy csak igen kis százalékban,
afféle mindent egy lapra feltevő játékosként viselkedik: a ma legyen
biztosítva, a jelenben szerezzek meg mindent, amire szükségem lehet, az
már egyáltalán nem érdekli, hogy az utána következő generációktól veszi
el a lehetőségeket, egyáltalán az életteret. Amíg az emberek a
közelmúlt csalóka jólétét siratják, addig a hatalmasságok azon
munkálkodnak, hogy semmilyen módon ne térhessen vissza az az állapot,
amelyben a közembereknek jólétük kerekedhetne. Megtették uralkodónak a
pénzt, közben folyamatosan szipolyozzák ki az életből, ezt pedig olyan
módon teszik, hogy néhány család meggazdagszik, kialakul egy vékony,
alig életképes réteg, s ennek a rétegnek a létét csupán a vagyon
biztosítja. Amit sokan puszta irigységnek próbálnak beállítani, nem
más, mint a természetes igény az egyenlő lehetőségek megszerzésére, a
földi javak egyenlő elosztására, mert az tarthatatlan állapot, hogy
amíg rengeteg ember a létminimum környékén él, sokan még az alatt
szenvednek, addig néhány „kiváltságos” mindenféle javakkal,
lehetőségekkel rendelkezik. Ez még önmagában nem lenne baj, de a
„kiváltságosok” csürhéje arra próbálja felhasználni hatalmas vagyonát,
hogy még több pénzzel gyarapítsák azt úgy, hogy a szegényektől veszik
el az utolsó garasokat.
Az egyszer jóllakott ember étvágya rövid időn belül falánksággá változik…
Rendkívül
súlyos erővel nehezedik a mai világ a most élő emberiségre, ennek
jelei pillanatonként érezhetők, ez alól nincs kivétel, talán csak
törvények felett álló szerencsétlen bűnözők nem érzékelik a
nehézségeket. A förtelmes zabálás következtében koldusokká vált az
ország, egyébiránt ez egyáltalán nem közhely, vagy holmi fellengzős
csörtetés, sokkal inkább ténykérdés; minden eladásra került, az
értékeket felzabálták köztörvényes bűnözők, és így tovább…
Jézustól,
valamint a Jóistentől származó csodákat ígértek sarlatánok az
emberiségnek, büszke életet hirdettek hamis tanítók, álmesterek, csupán
azzal követték el a merényletet, hogy a megígért világrendből kitépték
magát az Istent, s így tökéletesen felépített poklot hoztak létre, ahol
az élet elviselhetetlen. A mai ember nincs kapcsolatban a Jóistennel,
helyette napi szinten kapcsolódik a pálinkához, a dohányhoz, a
televízióhoz, és minden egyéb máshoz… Mindezekért vannak felelősök, de
nem lehet megnevezni őket, illetve, ha mindenáron meg kell neveznünk a
felelősöket, akkor egy az egyben az emberiséget okolhatjuk, teljes
egészében. Az elbutított társadalom önmagát zabálja, gyilkolja,
gyalázza!
Ma
már nincsenek államok, azonban ezt senki nem akarja tudomásul venni,
nemzetközi egyezményekre, különböző szerződésekre, alapítólevelekre
hivatkoznak, csak azt felejtik el, hogy ezeknek a szerződéseknek nincs
jogalapjuk, mert olyan jogrendszerre épülnek, amelynek nincs
szakralitása, nem kapcsolódik a hagyományokhoz semmiféle módon, ezek
önjelölt államférfiak olcsó hazugságain felfuttatott értéktelen
papírhalmazok, és ezeket szerződéseknek, egyezményeknek merik nevezni.
Létrehoztak „államokat”, aztán néhány év alatt kiderült, hogy
életképtelen országok, az együttélést nem ismerik, a nemzetiségek
elfogadására nem készültek fel, sovinizmusok pedig rothadó szagú. A
felelősséget még be kell zsebelniük azoknak, akik a létrehozók
bíborpalástjaiban parádézó férfiak örökségét hordozzák, meglehetős
dőreséggel vegyítve. Egyszer csak robbanni fog a képzeletbeli bomba, a
súlyos erőkkel lefojtott indulatok, ha megnövekednek, szét fogják vetni a
kalodát, ezt a rosszul összetákolt ketrecet.
Mindjárt
az alapoknál kezdte az ember a rombolás művészetét, hogy biztosan célt
érjen, ezért szétszakította a vallást, és létrehozott több egyházat.
Az így megosztott emberiség egymásnak esett, és valós vagy vélt
előnyök, parancsok, hívó szavak mentén védelmezte igazát, amely –
természetesen – nem volt igazság; harminc éven keresztül öldökölték
egymást, pusztán vallási alapra helyezve a háborút. A politika megtette
áldó hatását, levedlette az erkölcsöt, és egy nyakatekert mozdulattal
szentségesítette a háborúzást, csakhogy a politika soha nem volt szent,
mert mindent, ami a szentséghez kötné, megtagad. Szépen lassan
gyűrűzött befelé a gyalázat, az emberek elrúgták maguktól a vallást,
kiűzték a politikából a maradék hitet is, szétválasztották a vallástól,
így a politika elveszítette erkölcsi tartását, és már bármit
megengedhetett magának, bármit felszínre okádhatott, mindenre minden
helyzetben volt magyarázat, ahogy van ma is. Különböző ideológiákat
dolgoztak ki gondolkodóknak nevezett alakok, létrehozták a Jóistent
tagadó izmusokat, amelyek az anyagra, a kézzel fogható, tapintható
valóságnak hazudott tárgyakra tették le a voksukat, s hihetetlen
gyorsasággal elharapóztak, megfertőzve ezzel a lelkeket. Ahogyan
elvetették az Istent, úgy választottak maguknak bálványt, ez lett a
munka, amelyet a szocialista, kommunista elvtársak becitáltak a
társadalomba, majd amikor mindezt felszámolták, akkor a pénzt helyezték
előtérbe, munka nélkül, mindenféle küzdelem, produktum nélkül. A
felvilágosodás korától számítják az emberiség fejlődését, Kant szerint
kilépett kiskorúságából, azonban a valóság az, hogy a felvilágosodás
kora az elsötétedés, elbutulás kora volt, mert a Jóisten helyére az
embert emelte a világ, az Istent pedig száműzte a mennyek országából,
országával egyetemben.
Ennek
a felvilágosodásnak voltak előszelei, filozófusok, fizikusok,
matematikusok, írók, költők, államférfiak, uralkodók tették le a
voksukat egyfajta fejlődés mellett, majd amikor tetőpontjára ért ez az
eszmeáramlás, akkor csökkentették az uralkodók, és egyáltalán a
királyságok erejét, racionális alapokra helyezték a tökéletesen
felépített ostobaságot, és az ember butulni kezdett, noha éppen felfelé
kellett volna fejlődnie. Michel de Montaigne és René Descartes fektette
le az alapjait ennek a hatalmas áramlatnak, majd Benedictus de Spinoza
Etikájában ért el egyfajta csúcspontot. Itt már Istent
összevonták a Természettel. Pascal, Leibniz, Galilei – csak néhány név
azokból, akik nagy hatással voltak a felvilágosodásra, mint szellemi,
cselekvő elődök, de ide kell sorolni még Sir Isaac Newtont is. Ezekből
fejlődök ki szépen lassan, vált kézzelfogható valósággá a deizmus
áramlata, amelyben elismerték a Jóisten létezését, a világ teremtését
is neki tulajdonították, ám mindezeken túl az Isten kivonult a
világból, magára hagyva az emberiséget önnön háborúival,
gondolkodásával, irodalmával, életvitelével.
Maga
Kant is sokat foglalkozott a Jóisten és az ember szembeállításával,
problémát kreált a nem létező problémából, majd az ő gondolatmenetén
végighaladva, a későbbi gondolkodók arra jutottak, hogy az embert kell
feljebb emelni Istenhez. A felvilágosodás korszakában indult meg
rohamosan egy olyan folyamat, amely teljes egészében átformálta Európa
jogi és állami térképét, berendezkedését, hitrendszerét, és ez
visszalépés volt, előrelépés helyett.
Maga
az antiklerikalizmus hozta el az egyházak gyalázatát, amelyben
hatályon kívül helyezték a vallást a politikából, először csak mint
elméletet, aztán megvalósították a gyakorlatban is, hogy teljes legyen a
fejlődésnek nevezett folyamat. Az emberi ostobaság növekedésnek
indult, és a felvilágosodás korában már nem a helyén kezelték Istent,
hanem valahová elmozdították, egy nem éppen jól felépített, megalkotott
pontra.
Bizonyos
értelemben ez kényelmes lehetett, hiszen egy sor kérdésre hamis
válaszokat adott, ugyanakkor irányíthatóvá gyúrta az emberiséget,
természetesen nem azonnal. Az egyházak birkanyájait a politika
igyekezett átvenni, ehhez azonban szükség volt jelszavakra, hangzatos
tanulmányokra, kiötöltek különféle módozatokat, hogy a hit világától
elcsábítsák a nyomorgó rétegeket, mondván, hogy a Jóisten nem segít
rajtatok. Tény, hogy az egyházak teljesen erőtlenül léptek fel ezzel
szemben, nevetséges szigort próbáltak ott alkalmazni, ahol könyörületre
és alázatra lett volna szükség, valamint a hívek megbecsülésére.
A
hit adta legitimációt felváltotta a racionalista gondolkodáson
keresztültörtető szkepticizmus, és ennek betetőzése az volt, amikor
megjelentek az illegitim államocskák, a belőlük fakadó államférfiak,
politikusok, akik humánumról beszéltek, és közben gyilkosságokat,
népirtásokat rendeztek, és nem átallották olykor a hit jelképeit
pajzsukra pingálni. Nevetséges módon olyan jelszavakat tűztek a lobogó
zászlókra, amelyek a Bibliából származtak, ugyanakkor éppen a hit ellen
vezették a képzeletbeli hadakat, s ezzel teljesen megtévesztették az
egyszerű, dolgozó, szenvedő kisembereket. Ennek a folyamatnak ma sincs
vége…
A mai problémák vizsgálatára rengeteg szempontot fel kell térképezni,
sok mindent végig kell kutatni, hogy bárki mélyreható, tökéletesen
objektív választ tudjon adni, amely egységesen képes megmagyarázni,
pontosan mi is zajlik manapság. Valami zajlik, az kétségtelen, de az
fals hangok sorozatára épülő undorító, hallgathatatlan zenemű, amelynek
se tartalma, se eleje, se vége, csupán létező, zajongó valami, aminek
próbálnak tartalmat adni, de senki nem képes arra, hogy feltöltse
tartalommal. A gondolkodás nem azt jelenti, hogy a mai nap eseményeire
gondol valaki, még csak azt sem jelenti, hogy aprócska pontokban előre
vagy hátrafelé tekint. A gondolkodás több ponton húzódó áramlás,
amelyben számba kell venni a múlt vívmányait, hibáit, azt megpróbálni
alkalmazni a jelenben, de úgy, hogy a jövőt szem előtt tartani, mert az
életteret egyszer majd át kell adni az utódoknak, a következő
generációnak. Mindezeket, lehetőleg, együttesen érdemes felhasználni,
remekül átlátni a rétegeket, csak így lehet objektív, mindenre
kiterjedő választ adni oly módon, hogy az ember használjon vele a
társadalomnak.
Innen
vizsgálva a mai ember, az úgynevezett modern ember, ki lehet
jelenteni, nem képes gondolkodni, elképzelni sem tudja, milyen erők,
lehetőségek rejlenek a gondolatokban. Kapott demokráciát, álvallásokat,
gazdasági fejlődést, amely egyáltalán nem végtelen; rendelkezésére
bocsátottak jogállamot, jogot, alkotmányt, kormányt, országgyűlést,
szabad piacot, médiát, munkaerőpiacot, mégsem lehet szabad, mert
mindezek tetején egy szörnyeteghez hasonló rém trónol, amely lénynek
egyetlen célja van: ki akarja szipolyozni az emberiséget, mindenféle
értelemben. A demokratizmus az emberiség hatalmas becsapása, egy
félrevezető berendezkedés, amelyben mindenki egyenlőnek tűnik, de ez az
egyenlőség egyáltalán nem fenntartható, kivitelezhető, ráadásul
azonnal csorbul ez az egyenlőség, ha a nagy tőkét birtokló alakok el
kívánnak érni valamit, hirtelen megnyílik előttük a zárt kapuk
rendszere, és felülemelkedhetnek jogon, kiváltságon, kötelességen.
Akinek semmiféle vagyona sincs, nem rendelkezik kiváltságokkal, rá
könyörtelenül lesújt a törvény keze, és még olyan vétkekért is felelnie
kell, amelyeket el sem követett…
A
világ hivatkozhatna az igazságra, az lenne a legvégsőkig az egészséges
magatartás, csakhogy a világ elvetette magától az igazságot, immár
több évszázaddal ezelőtt, helyébe pedig mindenféle hazugságokat
ültetett. A többséget hívja segítségül, rá hivatkozik, őhozzá fordul
kérdéseivel, pedig ez csak relatív többség, amelyet ígéretekkel,
utasításokkal, hazug jelszavakkal, terrorral, önkénnyel fordított a
maga oldalára, a valós többség egyáltalán nem kíván demokráciában élni,
hiszen a szabadság szabadosságként magasodik föléje, ahol élni nem
lehet, és ahol nap mint nap korrupt gazemberekkel kell megküzdenie,
akik semmiféle erkölcsöt nem kívánnak betartani. A királyság formája
viszont egy személyben fogja össze a hatalmat, s ez a hatalommal bíró
személy bírja az ég áldását, az alattvalók szeretetét, s egymásért
élnek, dolgoznak, adakoznak, elvesznek; a földi javakat nem maguknak
gyűjtik, hanem a királyság összes alattvalójának, teljesen együtt
dolgozva. Hierarchia nélkül nem lehet fenntartani egy államot, a
mindenki tökéletesen egyenlő elvén pusztulásra ítélt társadalmak jönnek
létre, egyszerűen kell az irányítás. Jól működtek a diktatúrák is,
noha diktatúrában fegyverrel és terrorral tartják kordában az
alattvalókat, királyságban pedig a munka közösségével, a szeretet és
hit erejével, az együttes összhatás szentségével.
Legitim
csak a tiszta hagyományokkal tisztában lévő királyság lehet, amely
birtokolja a nemesség, a papság, a polgárság, és a parasztság együttes
bizalmát. A demokratikus csürhébe tömörült országok a legmesszemenőbben
illegitimek, mert elrugaszkodtak a Jóistentől, tagadják is azt minden
fórumon, és saját halálukat kívánják. Az életigenlés egyáltalán nem
elvetendő cselekedet, magatartás, de a túlzott liberalizmusba fulladt
demokrácia már nem tud semmit kitalálni fejlődés címén, ezért aberrált
vonásokat erőszakol magára, valamint az emberiségre, gondolok itt a
prostitúcióra, kábítószerek legalizálására, pedofíliára, szexuális
forradalomra, manipulált médiára, homoszexualitásra, csupa olyan
dologra, amely az emberrel ellentétes, nem természetes. Egyáltalán nem
vall haladó szellemiségre az, ha valaki nyíltan a homoszexuális reklámok
mellé áll, és az sem haladás, hogy normalizálják a pedofíliát, ezek
súlyos aberrációk, ferdülések, a groteszk vonások összezúzása aljassá.
Bő
öt évszázad történelmét kellene feltárni a mai napig bezárólag, hogy
érdemben lehessen nyilatkozni a most végighömpölygő gyalázatról, hogy
fel lehessen fejteni a szakadozott posztót teljes egészében, hogy
láthatóvá váljék maga az igazság; rengeteg olvasmány felemésztése,
művelődés nélkül nem juthat senki előrébb, de ez még nem minden, alig
valami, nem elég olvasni és művelődni, meg is kell érteni a sorokat,
mondatokat, könyveket, és kívül kell rekeszteni a dőre izmusokat,
amelyek nem szolgálták, nem is szolgálják az emberiséget, látni kell és
hallani, figyelni minden percben, akkor eljuthat a vizsgáló valahová,
ahol komoly válaszokat lelhet. Amit ma kap az ember csicsás csomagolásba
burkolva, az a valóságtól messzire elszakadt valami, meggyalázott
valóság, fals hangok halmaza, rímtelen költészet, becsvágyó irodalom és
zsurnalisztika, médiabirodalom, amely rothadást hint szüntelenül. Senki
nem tesz semmit ennek megakadályozására, még csak feltérképezésére
sem, hiszen mindez fáradságos, masszív, erőt felőrlő munka, erre pedig
sem ereje, sem ideje nincs a mai embernek, aki inkább dolgozik,
minthogy gondolkodjon. Bizonyos értelemben szánalmas az egész élet,
amely már régóta nem lét… Szánalmas, mert rohadt; hamis, mert mindent
elrúg maga mellől, ami a valósághoz érdemben, ténylegesen odakötné.
Olcsó hívságokkal megrakott hétköznapok vonulnak el, s az ember
leginkább megúszásra játszik, meg akarja úszni a munkát, a sok
vesződséget, a pénztelenséget, a problémák áradását, lehetőleg mindent
megúszni, csak kényelemre, szórakozásra, utazásra vágyik, és persze
elveti magától messzire a magányt, az egyedüllétet; a csendet úgy
kerüli, mint az állatok a lobogó tábortüzet, fél, hogy önmaga égeti meg
saját lelkivilágát.
Ezt
a mostani világot nem lehet sokáig nézni. Egyrészt undorító, másrészt
fárasztó, harmadrészt mellőz mindenfajta szentséget, mindenfajta
csodálatosságot. Hiába jönnek manapság a spirituális tanítók, a nagy
ezoterikus írók, a mélylélek nagy ismerői, valójában nem ismernek ők
semmit, hitük álhit, vallásuk soha nem volt vallás; azért nem tudnak
érdemben adni semmit, mert – néhány embertől, tanítótól eltekintve – nem
képesek mélységében megérteni a mai világ üzenetét, nem látják a
szemük előtt végigvonagló tébolyt, pusztán arra képesek, hogy saját jól
bejáratott mondatait ismételjék, ezek pedig egyenesen elvezetik őket
az ostoba szajkózáshoz. Papolnak, noha messze vannak a papoktól.
Akarnak, de akarásuk nem egyéb, mint dőre próbálkozás a világban
elhintett penészfoltok felcsipegetésére. Hit nélkül nincs semmi a
világon! Ma, szorosan a jelenben megragadva, kijelenthető, hogy
vallások sincsenek, csak meggyalázott, kifacsart, groteszk módon
szétdúlt egyházak fekélyes halmaza.
Hamvas Béla hagyományról beszélt, amelynek betetőzése a kereszténység…
És
ma a kereszténység messze elkerült önmagától, tanítójától, Jézustól,
elvesztette alapját, felépítését, csak egy puha vallás van helyette,
amelybe néhány egyház tartozik, amelyek azonban nem képesek érdemben
megszólítani az emberiséget. Ennek is évszázadokra nyúlik vissza a
történelme… A ősi hagyományt, az ember legcsodálatosabb hagyományát kell
megtalálni, hogy a világ felderüljön, és le tudja magáról rázni ezt a
pestishez hasonlatos uralmat, amely a magasból fröcsög naponta. A szent
hagyományt kell felkutatni, mélyen bent, a lélek mélyén, és akkor lesz
új kereszténység, amely tiszta könyörületre épül, akkor lesz
társadalom, lesz kultúra, civilizáció, becsületes államok közössége,
akkor majd lesznek országok, uralkodók, tisztességes vezetők… Addig
azonban nem kell csodát várni, a mai emberiségnek nem valók a királyok!
Dölyfösek, ostobák, falánkak, hazugok, alázat nélküliek, és erre még
büszkék is, büszkék arra, hogy milyen ostobák…
A
pénz hatalmának begyűrűzésével, ugyanakkor az erkölcs eltűnésével
egyenes arányban jelent meg a családi árulások gyalázatos valósága;
hányszor lehet hallani olyan esetekről, amikor a szülőket gyermekeik
semmizik ki, és fordítva… A profit érdekében cégek, gyárak, hatalmas
vállalatok dolgoznak ki jogszabályokat, segítségül híva a kormányokat,
és minden lehetséges módon kiszívják az emberek utolsó fillérjeit is,
fojtogatva ezzel az életet. Ennek természetes következménye az
elvándorlás, a fiatal elhagyják szülőföldjüket, mert a nemzeti érzelmek
nem kötik őket, az anyanyelv szeretete számukra semmit nem jelent, úgy
lettek nevelve, hogy mindenük a pénz, a bankók értéktelen halmaza.
Nincs
Isten, helyette van felszínes élet, korrupt világ, hazugságokkal
operáló média, és vannak elvtelen, mocskos háborúk, amelyekben csak a
nagytőkések, a pénzügyi világ urai nyerhetnek. Ha megmaradtak még
itt-ott királyságok, azok az alkotmányos monarchia nevetséges pózában
lézenghetnek, s a király nem más, mint kirakatbábú…
Mindezek
önmagukban szörnyű dolgok, de az még szörnyűbb, hogy manapság
történészek, filozófusok, írók, költők, filmrendezők, színházi rendezők,
a művészvilág „elitje”, a politika „elitje” élteti ezt a rendszert,
természetesen ez érthető, hiszen a rendszertől várják boldogulásukat,
honoráriumukat, és mindent, amihez csak képesek karmaikkal hozzáférni.
Ha valaki megpróbál tisztán élni a mai világban, megtagadva a
korrumpálódást, rögtön kiközösítik, mert nem úszik az árral, elvetik
művészetét, tudományát, minden egyes vívmányát, noha az emberiségnek
éppen a tiszta emberekre lenne szüksége. A tisztaság ára a mellőzöttség,
a szilenciumra ítélés keserű kenyere, a hírnév elkobzása, s minden
javak megvonása…
A
modern ember választás elé van állítva: vagy megmarad tisztának,
érinthetetlennek, és akkor éppen csak meg tud élni, szegénységben,
gazdagság nélkül, vagy korrumpálódik, akkor viszont megkap mindent, amit
akar: pénzt, karriert, hírnevet, közönségsikert. Komoly válság ez,
mégsem veszi észre a túlnyomó többség, hanem önként és dalolva árulja el
a fel nem ismert értékeket, eladja magát földi hívságokért. Különösen a
jelenben felnövő tehetségek szenvedik a jelenkor álságos voltát, azok
az emberek, akik valamiféle isteni tudással születtek, számukra ez a
világ – bizonyos értelemben – a temetőt jelenti. Sokkal könnyebben
érvényesülnek a tehetségtelen, félresikerült alakok, hiszen ők
irányíthatóak, hajlandók aprópénzre váltani gyengécske értékeiket, azok
pedig, akik valódi értékeket képesek közvetíteni, félretolva várhatnak a
csodára, a történelem szelének változására, a társadalom fordulására.
Válság van, mindenféle értelemben…
Gazdasági,
kulturális, lélektani, emberi… A civilizáció került végveszélybe,
azonban nem érdemes arra gondolni, hogy az emberiség kipusztul, eltűnik a
bolygóról, sokkal inkább arra kell gondolni, hogy változás következik
be. A változás mértékét nem lehet előre meghatározni, mindenesetre az
biztos, hogy radikális, az életet teljes egészében felforgató változásra
van szükség, mert ez a mostani világrend életképtelen,
emberiségellenes. Olyan a mai társadalom felépítése, mintha örökösen
visszafelé tekintene, pontosan azért, mert a múltban lelheti meg igazi
gyökereit, a jelen nem képes számára boldogságot, megoldást nyújtani;
visszafelé ható mozdulattal le kell bontani legalább az elmúlt két
évszázad rosszul megrögzült áramlatait, és az alaptól kell újra
építkezni, hogy masszív, hihetetlenül erős várat lehessen építeni. A hit
kulcsfontosságú lehet ebben az építkezésben. Minden félelem,
aggodalom, harag, düh, keserűség, méreg csak árthat az emberiségnek, és
a ma divatos bűntudatkeltés is meg kell, hogy szűnjön. Az emberiségnek
napfényre, mosolyra, nevetésre, ölelésre, bátorításra van szüksége,
hogy a félelmeket, a gyalázó magatartást felváltsa a testvériség
magasztos érzése.
Mintha
utópiáról lenne szó… A mai világból kiindulva nehéz elképzelni, hogy
lehetne-e másképp! Természetesen, lehetne, sőt ennél sokkal jobban is
lehetne szervezni az életet, de a ma regnáló hatalmak oly makacsul,
őrülten, félelemtől eltelve ragaszkodnak a hatalomhoz, amelyet nem
képesek birtokolni, hogy az valami hihetetlen. Gyilkosságsorozatot
szervez, ha ezzel megóvhatja pillanatnyi, öröklétet sosem látott
hatalmát; képes felrúgni hamis szerződéseket, elpusztítani
népcsoportokat, háborúkat viselni, ha valaki vagy valami veszélyezteti
állami berendezkedését. Kritizálni nem lehet, hiszen aki a hatalmat
gyakorolja, nem viseli el a kritikát, ugyanis a kritika mindig a
legfájóbb pontokon hat, másrészt a kritika elfogadása a gyengeség
jelének minősülhet. A gyengeség pedig sokkal inkább erőt jelent, mint az
erőnek hitt agresszió; aki képes elpihenni gyengeségében, valójában
sokkal több erőt mutat fel, mert kiteszi magát a világ szeleinek,
viharainak; aki erőnek erejével operál, az leginkább gyáva és gyenge…
A
felvilágosodás (elsötétedés) korához visszakanyarodva megállapítható,
hogy a válogatott nemzetek gondolkodói többet ártottak műveikkel az
emberiségnek, mint a két pusztító világháború! Abból a korból gyűrűzik
ki az undorító fekália, hogy elnyelje az egész emberiséget, minden jó
vívmányával együtt, vallását és emberségét is magával rántva. Emberség
helyett ma embertelenséget lehet felállítani, becsület helyett rothadó
becstelenséget, Isten- és életimádat helyett pénzimádatot, családi
szentség helyett széthullott társadalmat…
Megoldást
az élet teljes feltérképezése jelenthet, majd a hosszú út végén
beteljesedő megértés. Bárki eljuthat erre az állapotra, kortól, nemtől
függetlenül, pusztán éberség szükségeltetik hozzá, kitartás, művelődés,
abszolút figyelem. Az emberi ostobaság háttérbe szorítása nem
lehetetlen vállalkozás, valahol el kell kezdeni.
A
változásnak, amely majdan megdöngeti a világot, el kell söpörnie az
emberi érdekek természetellenes tobzódását, szét kell zúznia a
pénzéhséget, és a különféle javak utáni sóvárgást, vissza kell állítania
a Katolikus Egyház régi szellemiségét maradéktalanul, és meg kell
teremtenie egy keresztény királyság alapjait, különben a változás
értéktelenségében hullik a mérhetetlen szakadékba. Az árulás botrányos
voltát fel lehet ismerni, és rá kell döbbenni, hogy amit eddig az ember
természetes állapotának hitt, nem más, mint múló dőreség, értelmetlen
cselekedetek halmaza.
Az
embereket két csoportba lehet osztani: az egyik csoport másokból kíván
megélni, a másik csoport másokért szervezi meg életét; nem nehéz
kikövetkeztetni, melyik az életrevalóbb csoport, és melyik van ma
túlsúlyban. A végtelenségig nem tartható fent ez az állapot, mert a
készletek kimerülnek, a türelem elfogy, az emberekre erőszakolt békesség
egyszer csak kifakad. Elmével békét teremteni őrültség, mert az elme
csak diktálni képes, az pedig nem béke, amelyet az egyik társaság
rákényszerít a másikra; a kényszerített béke mögött mindig feldereng az
elégedetlenség, a megnyomorgatott társaság végiggondolja az őt ért
gyalázatokat, és – jó esetben – öntudatára ébred, összefog, egységet
teremt. Egység nélkül nem létezik semmi, államot egészen biztosan nem
lehet szervezni, de lehet olcsó, puha frázisokat fröcsögni, értelem és
józanság nélkül. Ez a rákfenéje a mai világnak: egységet hirdetnek, de
közben gyanúsan szemlélik azt, ha két ember összeül egy kiadós
diskurzusra… Társaságokat hoznak létre izmusok mentén, aztán erőltetik a
létezését, pedig maga a természet rendje tiltakozik, hogy életben
maradjon az aberrált kreálmány…
Az emberek türelmetlenek, érvek nélkül próbálnak vitatkozni, és ha
valaki éppen ostobaságának köszönhetően nem képes felfogni az ember
érveit, rögtön hadakozni kezd, hogy miért nem értik, pedig az élet
arról szól, hogy az ember megértse életének feladatát, küldetését, majd
áldozatos munkával, hithű türelemmel közeledjen a tévelygők felé. A
férfinak férfiként kell viselkednie, a nőnek nőként, a szerepek csak
valamiféle aberrált ideológia alapján cserélhetők fel. Élvezni az
életet teljes valójában – erre szólítanak fel mindenkit a szent
könyvek, azonban a mai világban nagyon nehéz élvezni bármit is, a
jelenkor rendszere erre építi hatalmának egyik pillérét. Miközben az
egyik oldalon minden erővel az igazság ellen harcol, addig a másik
oldalon mérgezi a társadalmat, a levegőn és a médián, valamint a
táplálékokon keresztül; aljas harcában bukásra van ítélve, mert ezek a
gyalázatos cselekedetek nem maradnak megtorlatlanul. A szent család
intézményét óránként, sőt percenként meggyalázzák, kivénhedt, abszolút
erkölcstelen műsorok szolgáltatják a bomlasztó, rothasztó adásokat, és
az emberek nézik, hallgatják ezeket a műsorokat, függőségben élve
hozzájuk fordulnak, mert a tévében válaszokat kapnak kérdéseikre, nem
kell gondolkodniuk.
A férfi férfiként éljen, a nő nőként…
Az
éppen fennálló rendszernek nem sok ideje van, ezt mutatják a jelenkor
eseményei. Borítékolható, hogy a vezetők nem fognak önszántukból
lemondani, számukra a hatalom birtoklása mindenek felett áll, az aljas
sakkjátszma úri gőgje elengedhetetlen függőséget okozott évszázadok
során, ettől függetlenül egyszer el kell jönnie a hatalmas szakadásnak,
amelyben a világ becsületes, építő jellegű nemzetei elválnak tőlük,
másképp fenntarthatatlan az élet. Minden kezdet nehéz… A becsület
visszatérésével, az erkölcs megszilárdításával el lehet érni bizonyos
dolgokat, előrébb lehet lépni a ma őrjöngő szembeszélben, de az élethez
kitartás kell, meg nem alkuvás, hajlíthatatlan erősség.
Minden
egyes embernek joga van választani, hogy másokból kíván megélni, vagy
másokért kíván ringbe szállni az élet hatalmas szorítójában; döntési
joga mindenkinek van, ez alól senki sem kivétel, a döntésekért viszont
illik vállalni a felelősséget. Célszerű úgy élni, hogy valamit alkosson
az ember, valami újat hozzon létre, és mindig lebegjen a szem előtt az,
hogy élhető világot adjon tovább az emberiség az utáni következő
generációknak.
Túlságosan
könnyű és olcsó kifogás, hogy majd a következő generációk megoldják
maguknak az életet; ez egyrészt tény, másrészt éppen elég gondjuk-bajuk
lesz, nem kell még azzal tetézni krízisüket, hogy olyan világot kapnak,
amelyik rohad… A tisztítás munkáját a lakásokban is el kell végezni,
nehogy megegye az embert a kosz, ugyanígy egy országban, vagy egy
kontinensen is lehet nagytakarítani, és akkor célszerű kirázni a
szemetet.
Felelősségvállalás és éberség, tiszta tekintet, tiszta érzelmek, gondolkodás, benső megtisztulás…
Lehetnének
ezek a kulcsszavak, persze, nem mindenki ezek mentén halad az életben.
Az emberiség krízisét először fel kell ismerni, csak aztán lehet
nekiállni a javítási munkálatoknak, de a modern ember még fel sem
ismerte a kapuit döngető problémákat, inkább igyekszik nem meghallani a
dörömbölést. Dőreségében a világ saját létét veszélyezteti, az
emberiséget próbálja kiirtani… Amíg ez az álláspont fennáll, addig igen
nehéz bármerre is haladni, de a hit segíthet, mindig mindenkor…
A
mai világ őrült bódultságában az ember nem más, mint álomkorban
szenvedő, tévelygő barom, de lehetősége van felébredni, hogy
rácsodálkozhasson az élő valóságra, ahol önmaga erejét használva élhet,
ahol nem kell elszenvednie a félelem mérgezett nyilait, ahol önként,
szabadon gondolkodhat, használhatja természetes erejét. A mai
hatalmasságoknak ostoba, gyúrható, alakítható emberekre van szükségük,
viszont az embereknek élhető világ kell, háttérbe húzódott hatalmak
nélkül!
Az
emberiségen múlik, hogy melyik utat választja: elindul a fejlődés
útján, vagy ezt a mai dekadenciát nevezi fejlődésnek. A választás
lehetősége adott, csupán élni kell vele…
http://tapnewswire.com/2015/09/31633/
Így múlik el USrael dicsősége…