Az üvöltés, kommunikációjuk legfontosabb eszköze
– Túl sok a puskás ember vidéken. És élvezettel gyilkolnak –
Ismét kiirtják hazánk őshonos Nádifarkasát a vadászok – Csapdákkal végeznek a kölykeikkel is.
Egyszer már megtették, most
megteszik újra. – Hihetetlen pusztítást végeznek az ismét megjelent, de
eredetileg őshonos aranysakálok között a magyarországi vadászok. Immár
véglegesen kiirtják őket.
…”Az Aranysakál hazánk
őshonos ragadozója, bár jelentős számban valószínűleg korábban sem élt
nálunk. Magyarország a faj elterjedési területének északi határa, ezért
jelenléte itt feltételezhetően mindig is változékony volt. A róka és a
farkas között mind viselkedésében, mind kinézetben elfoglalt köztes
helye miatt nevezték csikasznak, nádi farkasnak, kisfarkasnak,
toportyánnak is – emiatt nagyon nehéz eldönteni egy-egy feljegyzésről,
hogy ténylegesen rókáról, sakálról, vagy éppen farkasról van-e szó.
Minden jel szerint annak idején Nagyfalu – azaz Szalonta – mellett
Toldi Miklós is sakállal verekedett meg…
Feljegyzések szerint
Magyarországon 1942-ben ejtették el az utolsó példányt. Ezután több
mint ötven évnek kellett eltelnie, hogy újra bizonyítani lehessen
szaporodó párok jelenlétét. Ez volt az indoka annak, hogy 1990-ben
Vörös Könyves fajunk lett…
XX. század utolsó
harmadában részben a védelem hatására…, már a nyolcvanas évek elején
megfigyeltek kóborló példányokat, de visszatelepedéséről a kilencvenes
évek közepétől beszélhetünk…
A sakál erős szociális
szervezetben él; a családon belüli és a családok közötti kommunikáció
eszköze az üvöltés. A jellegzetes sakál-vokál különösen a tél-végi
kora-tavaszi időszakban hangzik fel, a napnyugta után általában egy
órával. Ez a hang semmivel össze nem téveszthető, az éjszaka sötétjében
gyakran ijesztő lehet, annak ellenére, hogy a sakál semmilyen veszélyt
nem jelent az emberre.” (Szent István Egyetem)
***
Mindennek ellenére az urizáló
vadászok gyilkolási vágya ismét lángra kapott: “A dél-dunántúli
régióban ejtik el a legtöbb Aranysakált a vadászok” írta a Pécsi Stop
A továbbiakban az 50-es évek örömködő termelési jelentéseinek hangulatát idéző cikkben a következőket írják:
“A
2017/2018-as vadászati idényben összesen 5831 egyedet lőttek ki a
vadászok. A lelőtt állatok több mint felét a dél-dunántúli régióban
ejtették el…
Az Aranysakálokból a 2017/2018-as
vadászati idényben az Országos Vadászati Adattár (OVA) információi
szerint 5831 egyedet lőttek ki. A legtöbb egyedet Somogyban (1668
egyed), Baranyában (1043 egyed), Bács-Kiskunban (773 egyed) és Tolnában
(563 egyed) lőtték ki a vadászatra jogosultak, az összes elejtett
állatnak több mint a fele, 3274 egyed a dél-dunántúli régióban élt.
A 2016/17-es vadászati idényben az OVA
adatai szerint Somogyban ejtették el a legtöbb aranysakált (1441
egyed), utána jött Baranya (785 egyed), Bács-Kiskun (577 egyed), majd
Tolna (299 egyed). Ekkor az összes elejtett egyed száma 4225 volt.
A két vadászati idény
összehasonlításából is látszik, hogy míg Somogyban, Baranyában és
Bács-Kiskunban viszonylag egyenletes tempóban nőtt az elejtett
aranysakálok száma egyik idényről a másikra, addig Tolnában majdnem
megduplázódott az elejtett toportyánok száma.
A 2015/16-os vadászati idényben a
legtöbb elejtett aranysakál a következő megyékből került ki az OVA
adatai szerint: Somogy (999 egyed); Baranya (707 egyed); Bács-Kiskun
(461 egyed); Tolna (303 egyed). Az összes elejtett aranysakál száma
3267 darab volt.
A 2014/15-ös idényben az OVA adatai
szerint így alakult az elejtett aranysakálok száma területileg: Somogy
(946 egyed); Baranya (511 egyed); Bács-Kiskun (406 egyed); Tolna (186
egyed). Az ebben az idényben elejtett összes aranysakál száma 2535
volt.
Jól látható, hogy az utóbbi négy
vadászati idényben (ha a 2014/15-ös idényt vesszük alapnak) az elejtett
aranysakálok száma több mint a duplájára nőtt…
Először az 1997/98-as vadászati idényben
jelezték az aranysakálok lelövését, akkor 5 egyedet Somogyban, 4
egyedet Baranyában, kettőt pedig Bács-Kiskunban ejtettek el a vadászok.
20 év alatt a 11 elejtett egyed aranysakál száma 5831 egyedre nőtt…
Az Aranysakál óvatos állat, az
embereket messzire elkerüli, elejtése ezért is nehézkesebb – bár, ahogy
a számok is mutatják, egyre többet tudnak a vadászok kilőni közülük…”
Ugyanakkor már 2014-ben nem mindennapi
vadászzsákmányról számolt be a sonline.hu: a cikk szerint egy vadász a
Drávánál egy albínó Aranysakált kapott puskavégre.
A sakál erős szociális szervezetben él, a család tagjai szorosan együttműködnek, s kitartanak egymás mellett…
Ez hát a jelenlegi szomorú
helyzet, a Vadgazdálkodásnak nevezett, de valójában örömvadászatok
terén Magyarországon. A fent leírt adatok tükrében, mely a vadászok
saját információira épül, – úgy tűnik, lőnek ezek mindenre, ami mozog.
A jelek szerint, bármennyire is titkolják; élvezik a gyilkolást.
Ennek fényében nem lehet csodálkozni az egyre szaporodó u.n. vadászbaleseteken sem, amikor már nemcsak egymást, de
a hajtókat is kilövik a vadászok. Legutóbb első kézből hallottunk egy
esetről, amikor egymás után két hajtót is eltalált egy vadász
Közép-Magyarországon.
“A vadászat sport és szórakozás.” Ezt maguk a vadászok mondják.
Sokan nem tudják, de a pszichológiai vizsgálatok szerint a valós helyzet az, hogy az ölés, mint tevékenység hihetetlen módon rombolja az elkövető személyiségét,
s kiöl belőle minden szánalmat, empátiát, együttérzést. Nota bene,
kiöli belőle az emberséget. Még akkor is, ha “csak” egy állat
megöléséről van szó. És, ha már az ölés örömérzéssel is okoz neki, akkor
valódi személyiség torzulásról beszélhetünk.
Ezek után aztán könnyebben jöhet akár egy valódi királyi vad; az ember legyilkolása is.
Arról is tudunk, hogy egyes
vadászok u.n. kumulatív lőszert használnak, mely nem más, mint egy
továbbfejlesztett “Dum-dum” lőszer, ami a testbe csapódáskor szinte
szétrobban, hatalmas kárt okozva az állat testében, iszonyú
fájdalommal. Ezt a fajta lőszert már a XIX. században betiltották, a
nemzetközi konfliktusokban.
A régi mondás: “Aki állatkínzással kezdi, az emberkínzással végzi.”
Számtalan bizonyíték van rá, hogy sok sorozat és tömeggyilkos, állatkínzással kezdte a pályafutását.
“Teljesen kikészítettek idegileg, aztán
agyonlőttek két aranysakált Székkutason” írta a HVG tavaly novemberben.
“Kétnapos fácánvadászatot tartottak a hétvégén Székkutason. A
résztvevő vadászok közben arról értesültek, a falu szélén, az
úgynevezett hármas erdősávban a lakóházaktól sem messze aranysakálok
vették be magukat a sűrűbe. Az első hajtásra a ragadozók meglapultak az erdőben, itt rájuk sem lehetett lőni, de
a második riasztásra az idegeik felmondták a szolgálatot, kirontottak az erdőből a vadászok elé…”
” A vadászat sport és szórakozás.” Vagyis, örömforrás.
Véleményem szint az ölés erkölcsileg csak akkor elfogadható, ha arra
feltétlenül szükség van. Például, ha enni akar az ember, s nem
vegetáriánus.
Az embernek kötelessége a un.
‘húsforrásként’ tartott, tenyésztett állatokkal tisztességesen bánni,
míg azt le nem vágja, vagy akár le nem lövi, mert ez a vadgazdálkodásra
is érvényes. És, ha végez vele, azt is kíméletesen kell tennie, a
fölösleges szenvedést elkerülve.
Erre csakis azok a emberek képesek, akik
erre ki vannak képezve. Szakavatott böllér, mészáros, vagy hivatásos
vadász. Akiknek tisztelniük kell az állatot.
Ha az ember nem szükségletből,
vagyis nem táplálékszerzés miatt öl, – akkor az már gyilkosságnak
mondható. (Az önvédelemből történt ölés más lapra tartozik.)
És ha az ölés egyben
szórakozást is jelent, s örömet okozzon valakinek, azon túl, hogy
erkölcsileg nem elfogadható, de véleményünk szerint ez a komoly
személyiség torzulásának a bizonyítéka.
Lehangoló látvány fogadja az embert,
amikor az ‘aranysakál’ címszóra a Google-on rákeres. A sakál képein
túl, sok többnyire fiatal puskás ember fotóját is látni, akik, büszkén
feszítenek egy-egy agyonlőtt aranysakál eltorzult teteme fölött, s
szemmel láthatóan meg vannak győződve arról, hogy ők milyen ügyes és
kemény fickók. “Hisz’ milyen szép trófeát szereztek”. (Viszont a puskán
legtöbbször távcső van. Az úgynevezett: ‘hosszú lövéshez’ melyet nagy
távolságból adnak le. Igazán bátor dolog. A sakál persze nem lő vissza, esélye sem volt velük szemben.)
A vérző tetemeken felül a sok
puska látványa is aggasztó, melyek a jelek szerint olyan emberek
kezében vannak, akiknek az ölés örömet okoz.
Ez hát a szomorú helyzet jelenleg, s
ezek az adatok nemcsak a hazai állatvédelem siralmas helyzetéről
tesznek tanúbizonyságot, hanem hazánk mentális állapotáról is.
Ahol sok ezer puska használata okoz örömet tulajdonosaiknak, ott valami nagyon nem stimmel.
A vadászpuska is fegyver, nem is akármilyen, s ennyi fegyver magán kézben, véleményünk szerint nem helyes, sőt veszélyes.
Társadalmunk biztonsága és tovább
fejlődése érdekében ezen sürgősen változtatni kellene, hiszen
Magyarország nem felfegyverzett ország, mint pl. Amerika, itt nem
létezik a szabad fegyverviselés törvénye.
A magyar vidéki élet, ahol egyes
helyeken szinte nyüzsögnek a felfegyverzett magán személyek, nem az
erőszakról kellene, hogy szóljon. Ezen sürgősen változtatni kéne, míg
véglegesen és végzetesen el nem torzítja a társadalmunkat a sok fegyver
birtoklása. (És azoknak a gyengébbek ellen történő használata).
Ám a fegyvertartás szigorítása, az
örömvadászatok és az állatok brutális legyilkolászásának megtiltása
terén hazánkban addig nem is várható változás, míg például olyan
percemberek, mint Kapiller Zoltán, a hangzatos nevű Magyar
Kullancsszövetség elnöke, azt nyilatkozhatja a Kossuth Rádióban (május
16-án), hogy az Aranysakál újbóli megtelepedése hazánk déli megyéiben, –
a kullancs fertőzöttsége és a húsevő életmódja miatt – ‘kész ökológiai
katasztrófa’. (Hát persze Kapiller az, aki rendkívül ért ahhoz, hogy
mit jelent az “Ökológiai katasztrófa), – s állatorvos létére,
lényegében egy hazánkban őshonos állatfaj ismételt kiirtására szólít
fel. Hiszen nyilvánvalóan, a sakálok miatt van annyi kullancs az
országban. Legalábbis szerinte.
De nem is kell értenie a számára
bonyolultnak tűnő ökológiához, hogy az örömvadászoknak imígyen további
indokokat szolgáltasson a fajta újbóli és immáron teljes kiirtásához.
Mert azok kapva kapnak az alkalmon, ezt az irtást szívesen, s teljes
erejükből véghez is viszik.
Az ország fővadásza pedig, a
miniszterelnök helyettese is egyben. Aki amúgy szívfájdalom nélkül
lelövetné az összes kóbor kutyát és boldog lenne, ha egy (amúgy
fokozottan védett) Jegesmedve trófeája is gazdagítaná gyűjteményét.
(A kóbor kutyák kiirtása
nagyjából össze is jön, az Info rádió értesülései szerint, évente
legalább 5 ezer kóbor ebet lőnek ki a vadászok.)
Aranysakál anya, kölykével …
Nem tudható azonban, hogy a Semjén
Zsoltról eddig kialakult anti-állatvédelmi képbe hogyan illeszthető be,
a miniszterelnök helyettes által a minap Csopakon felavatott Szent
Ferenc szobor. Csak remélni tudjuk, hogy kormányzati szinten valami
mégis csak változik, hiszen a kormány által hirdetett európai
keresztény világképbe nagyon is beleillik az állatokkal való humánus
bánásmód.
Szent Ferenc nyomdokain, s az ő tetteinek szellemében. (Lásd. pl. Szent Ferenc és a gubbiói farkas története).
Ám egyelőre a magyar vidéken
többségben van a barbár, sőt az állatkínzásokat alkalmazó bánásmód;
mert pl. nemcsak puskával, csapdával is irtják az aranysakálokat,
szemérmesen gyérítésnek nevezvén az állatkínzást.
Vadászati források szerint; “a gyorsan növekvő szaporulat visszafogására csapdákat is állítanak. A sakál az emberre szinte teljesen veszélytelen,
de biztonsági okokból az erdő azon részein, ahol a csapdák fel lesznek
állítva, figyelmeztető táblákat helyeznek majd ki.” Amit, ha egy
kiránduló nem vesz észre észre, akár ő maga is beleléphet a csapdába.
Vagy a kutyája.
Csapda pedig nem egy kíméletes
szerkezet. Csontot tör, csúnya, véres sebet okoz. Hosszú, gyötrelmes
kínhalálra kárhoztatván a csapdába esett állatot.
De akár vallásos valaki,
akár nem, akár keresztény valaki, akár nem, – legyen bármilyen
vallású,- ha civilizált kultúrember, s tisztában van a humánus
viselkedés alapjaival, nem tűrheti meg a környezetében az állatkínzást.
Nem is lehet erre mást mondani, csak a világtörténelem egyik legjelentősebb erőszakmentes államférfiját idézni:
“Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik.” (Gandhi)
Fort András / Szabad Riport
