Neil Oliver podcastjában kendőzetlenül feltárja a nagy hazugságot, amelyben élünk. A II. világháború utáni „szabályokon alapuló rend” mindig is illúzió volt: valójában mindig is az erősebb volt az igazság, a demokrácia pedig csak a naivaknak szólt. Az adók csak a kisembereket terhelik, míg a világot irányító „bűnszervezet” szabadon nyomtat pénzt, mossa a vagyont, háborúkat üzletként használ, ember- és gyermekkereskedelemmel foglalkozik, mindennapos szórakozása pedig a pedofília és a véráldozat. Oliver szerint a valóság lassan, de egyre gyorsabban tárul fel előttünk – ezt pedig nem a nagyhatalmak vagy intézmények, hanem egyszerű, bátor emberek teszik lehetővé: azok, akik hajlandóak kimondani azt, amit látnak, még akkor is, ha ez karrierjükbe vagy egzisztenciájukba kerül. Egy világban élünk, tele hazugságokkal: kis hazugságokkal, nagyokkal és olyan totálisakkal, amelyek már-már felfoghatatlanok. A hazudozók olykor igazat is mondanak (mint a megállt óra naponta kétszer), de a lényeg a hazugságok áradatában rejlik. Ma már a pszichopata, antihumán elit nyíltan közli velünk, mit tesz, miközben teszi – sőt, élvezi, ha orrunk alá dörgölheti, majd gázlángol, ha valaki szóvá meri tenni. Mindez nem újdonság. A legrégebbi mesék is erről szólnak: egy ártatlan kisfiú volt az egyetlen, aki ki merte mondani, hogy a császár meztelen. A történelem tele van olyanokkal, akiket kinevettek, bebörtönöztek, megkínoztak vagy megégettek az igazságuk miatt – csak hogy később, halála után kiderüljön: nekik volt igazuk. Oliver szerint nem könnyű kimondani az igazságot, de éppen ezért érdemes. A kisemberek bátorsága az, ami végül mindig ledönti a hazugságok birodalmát.