Neil Oliver monológjában kifejti, hogy a Covid-időszak során nem pusztán hibák történtek, hanem rendszerszintű visszaélések, amelyeket ma is aktívan eltakar a politika, a média és az intézményi hatalom. 
Kiindulópontja egy Guernsey-n tartott nemzetközi konferencia, ahol orvosok, kutatók és szakértők a Covid utáni egészségügyi következményekről – különösen az oltásokkal kapcsolatos aggályokról – beszéltek. Oliver szerint a konferencia létezéséről a közvélemény szinte semmit sem tud, mert a mainstream média tudatosan elhallgatta. 
Fő állítása, hogy: • az „igazság magától felszínre kerül” elve nem működik egy olyan rendszerben, amelynek érdeke az igazság elnyomása; • egyre több adat és személyes történet utal súlyos oltási mellékhatásokra, amelyeket nem vizsgálnak ki megfelelően; • az áldozatokat magukra hagyták, miközben az intézmények tagadásba és kommunikációs védekezésbe menekülnek; • a hatalom nem elszámoltatható, mert ugyanazok az aktorok ellenőrzik az információt, akik a döntéseket hozták. 
Oliver hangsúlyozza: nem elég „észrevenni” a problémát vagy beszélni róla. Valódi igazságtételre, nyílt vizsgálatokra és erkölcsi felelősségvállalásra lenne szükség, különben a társadalom normalizálja azt, hogy tömeges károkozás következmények nélkül maradhat. 
A beszéd végkicsengése kifejezetten morális: ha a Covid-korszak tanulságait nem nevezzük nevükön, akkor precedens születik arra, hogy ugyanez újra megtörténhessen – még nagyobb léptékben, még kevesebb ellenállással.