A
kort, amelyben élünk, az adekvát időfelfogás és időátélés
szerint Kali-Yugának, vagyis Sötét Korszaknak nevezzük, ahogy az a
tradicionális hindu felfogásban és tanításban (Yuga-vada)
megjelent. „A holt király megannyi elmosódott arca / Halad
fényképszerűen az idő tátongó űrjén át / A tompa dob puffanása és
döngése / Nem hősi harc ütem / Ez az óra szürke fogaskereke /
Nem hősök lobogói / Vagy zászló melyet röptetni szeretnénk / Ezek
nem büszke árbocszalagok / Hanem a bebörtönzött tudat rongyai / A
páholyban álló ember csonkjai / Nem hangja vagy szavai /
Istennek vagy isteneknek / A porviharok formái ők...”
Végül is
csaknem semmit sem mondunk azonban a Kali-Yugáról, ha megmaradunk a
moralizáló korkritikák és semmitmondó általánosságok ilyen és
hasonló szintjén: „A ciklus utolsó korszaka a Kali-Yuga „a
fekete kor” vagy „vaskorszak” akkor áll be, amikor a gonoszság
túlerőre jut, úgyhogy a jónak és igaznak már elkeseredett
küzdelmet kell folytatnia a sötét, anyagias hatások ellen; az
élet tele van szenvedésekkel, az igazság elhomályosul, a gonosz
gyakran győzedelmeskedik, s a jó elbukik, mert immár csak a
szellemi síkon érvényesülhet, az anyagi síkon ritkán tud
eredményesen szembeszállni a gonoszsággal.” Szinte semmit nem
mondtunk így a korszakról, amely úgymond lassan, de biztosan
túllépi már Hamvas „Karnevál”-ját is, s amelyről egy hindu Szent
Irat, a Visnu Purana így ír: „Végül még a látszata is eltűnik a
civilizációnak: az emberek állati létre fognak süllyedni, csupaszon,
legfeljebb fakéregbe öltözve fognak járni, az erdők vadon termő
növényeivel fognak táplálkozni, az elemek kényének-kedvének
kiszolgáltatva. Se férfi, se nő nem él majd huszonhárom évnél hosszabb
ideig.”
Nem kell különösebben bizonyítanunk a kapcsolatot,
amely a Kali-Yuga s az indiai Kalí (Kali) alakja között áll fenn,
aki Maha-Devi („a Nagy Istennő”) vagy Maha-Sakti („a Nagy Úr
egyetemes hatalma vagy asszonya”) egy speciális és részleges,
„démoni” megnyilvánulása.
Különféle formákban és ideológiai
leplek alatt szóródtak szét mára a világban Kalínak, a féktelen
és pusztán sötét aspektust képviselő istennőnek egykori, helyi és
faji sajátosságokhoz alkalmazott meghatározott kultuszai,
félreértve és túlértékelve ezeket, amelyek Durga kultuszaiban
tartották eredeti-tradicionális rendeltetésüket. Különböző
öntudatlan és hibás formákban terjednek tehát Kalí kultuszai
(álkultuszai), amelyek különösen említett verziójukban a
kasztrendszer végleges összeomlása előtt még a látszatát sem
keltették semminemű alávetettségnek és teljes behódolásnak (lett
légyen bármilyen aktív is a szóban forgó „tisztelet”) a szóban
forgó istennő felé ellentétben a modern álmítoszokkal és
álkultuszokkal, amelyeknek viszont ezek legfőbb sajátjai.
Annak az
Istennőnek való alávetettségről van szó, aki „legyilkolt saját
fiainak fejéből készült nyakláncot” visel; aki csakis „démoni
cselekvést” képes reprezentálni; s akinek ereje egy olyan „démon”
(Raktavíra) erejéből származik, akinek „minden csepp elvesztett
véréből ezer ugyanolyan démon született, mint ő”. „Egy alkalommal
magának Sivának kellett a Kalí által leöldökölt démonok közé
vegyülnie, és el kellett tűrnie, hogy a győzelmi táncát járó
istennő rátaposson, mert másképpen nem lehetett Kalít [isteni
erővel és fortéllyal] észre téríteni, s a világot megmenteni attól, hogy
minden összeomoljon.” Egy Istennő „öntudatlan imádata”,
aki minden különbözőséget eltöröl; egy Istennőnek való behódolás,
akivel „hálni nem lehet, mert ő hál velünk, s nem mi vele”
(vagyis aki „urát legyőzte”) mindez jól reprezentálja számunkra
a Sötét Kort vagy Korszakot, amelyet a „feloldódás korának” (the
age of dissolution) is neveztek, szemben a „tudatos és szupraracionális
feloldással” (Laya).
A PAP, A TITÁN ÉS A TÖMEG
Mint
„tömegesedés” homályosság, alaktalanság , a principális
minőségek eltüntetése és önelveszítés definiálhatjuk a kort,
amelyben jelenleg él a földi-emberi világ, s vele együtt mi is,
mint földi-emberek. Mint ilyenek, amennyiben együttműködünk a kor
erőivel és sodortatjuk magunkat azzal, fokozatosan elveszítünk
minden olyan javat, értéket és minőséget, amelyek egy tradíciókban
foglalt lehetőséghez, „az Idő birtoklásához”, egyszersmind
felülmúlásához, kondíciói alóli felszabaduláshoz vezethetnek.
Világos, hogy ezek az „értékek” mint ilyenek, végülis csak
principális minőségek lehetnek. Sajátként birtokolt és
egyszersmind meghaladott hierarchikus „kvalitások”.
Az
Idő-felettiség ideája többnyire mint Aranykor és az „Aranykor
visszahódítása-visszaállítása” jelent meg a spirituális hagyományokban.
Az Aranykor ideájához egy „Sziget” témája és a „totális királyság”
gondolata kapcsolódott, amely utóbbi a „mindenki király”
maximájának visszfényében is kifejezésre jutott, míg az előbbi
„Sziget” (Hyperborea, Thule, Avallon, Ógügié, Leuké) olyan szerzők
műveiben hagyta nyomát, mint Homérosz, Plutarkhosz, Plinius,
Sztrabón és sokan mások. Nem kell említeni népmeséket, amerikai,
sőt, ausztráliai mítoszokat, ahol a „Poláris sziget”
Aranykor-témája még homályosabban, de szintén megtalálható.
Az
„Idő birtoklásához”, az „Aranykor spirituális restaurációjához”,
az Idő-kötelékek alóli felszabadulásához vezető útként azonban
azon alapminőségek megismerésének követelménye áll fenn, amelyekké
az Idő-felettiséget kifejező aranykori királyi kvalitás az idők
folyamán degenerálódott. Nyugati világunk ebben a tekintetben
szerencsésnek mondható, mert Hésziodosz révén az Arany-, Ezüst-
Bronz- és Vaskor gondolatának hagyományai révén rendelkezik
olyan saját vonatkoztatási pontokkal, ahonnan a „ciklusok tanításának”
említett indiai doktrínája (Yuga-vada) legalább részleteiben
megérthető.
A kérdés, amely mindezek értelmében számunkra
elsődleges, a következő: Egyfelől, melyik az az „alapminőség”,
amelyik az aranykori „mindent betöltő király” állapota után az
alászállás első lépcsője; másfelől, melyik az az „alapminőség”,
amely a „tömegek korával”, a Kali-Yugával szemben, az első
valamiféle többletet mutatja, csekély, ámbár tényleges minőséget
az általános disszolúcióval-minőségtelenséggel szemben?
Az
Aranykor (Satya- vagy Krta-Yuga) totális-egyetemes, birodalmi-királyi,
szoláris, poláris és „arany” voltát az adja, hogy némiképp
paradoxonnal élve „természet-feletti természetű” volt, a
természetfelettit reprezentálta. A világ és a „legfelsőbb centrum”
egy volt; egyetlen szétszakíthatatlan, mindent betöltő, ezen
„természetfeletti természetét” érvényesítő birodalom.
Az
involúció létét a történelem igazolta számunkra, a maga minden
politikai, társadalmi, kulturális változásával és átalakulásával,
sőt, minden „szelleminek” mondott úton is (amelyek, így, végül, is
nem lehettek szellemiek). A Kali-Yuga tapasztalható léte egyébként
elég bizonyíték.
Az alászálló tendenciák első lépcsője az Ezüstkor
(Treta-Yuga), s megalapozott feltételezéseink szerint e ciklusnak
kell lennie annak, amely mint „Sziget” megfogalmazza az
Aranykort. Az, elsősorban már mint „cél”, mint „viszonyba állítás”
és nem mint szuprarealitás jelenik meg ekkor. Távlatilag, és
inkább potencialitásként képviselik. „A Hold [melynek az „ezüst”
megfeleltethető fémje] az a feminin csillag, amely nem birtokolja
önmagában miként a Nap saját fényének princípiumát.” (J.
Evola) A királyság, a királyi jelleg dominanciáját felváltja a
papi jelleg és tekintély. Távolról, de ide tartozik minden, ami
„tanítói”, s csak másodsorban avagy mint manapság: egyáltalán
nem realizáló és képviselő. Tanítja a magasrendű létét, de nem
tanítja, nem taníthatja annak birtoklását. Olyan rátekintés, amely
megelégszik az uralomról való „tudással”. Az uralom és uralkodás
elvével szemben megjelenik egyfajta „panteista elragadtatottság”
és „misztikus extatizmus”. Eltávolodás a szellemi autoritástól.
„Innen az átlépés mindabba, ami közvetítés révén meghatározott
vagy extrovertált spiritualitás, amelyet [végül] a megbocsátás, a
lemondás, a szerető, vagy statikus elragadtatottság attitűdje
jellemez. Így ragadjuk meg gyökerében a szoros értelemben vett
„vallásos” jelenséget, theisztikus-devocionális változataitól
kezdve a misztikusokig”, s hasonlóképpen a jobboldali
ideológusok „intellektuálizó” társadalmi reformjait (Molnár,
Benoist, Bloom, Sombart, és másokét) is. Az Aranykor „birodalmi
állandóságától” mindez vezet át bennünket a Bronzkor vagy Érc-,
esetleg Rézkor (Dvapara-Yuga) valóságába. E harmadik alászállási
ciklust a titánok „korának”, vagy „világának” is nevezik.
A
Bronzkor jelenti tehát az alászállás második lépcsőjét ahhoz, hogy
lényegesen határozottan elzárasson előlünk az Idők alóli
felszabadulás lehetősége, illetve az Aranykor, amely ennek kifejeződése.
A Bronzkor „alapminősége” a titáni. Ennek a jellegnek uralma (ami
magát a Bronzkort adja) természetes következménye az
Ezüst-kornak: annak papi dominanciája és szemlélődés-központúsága
valósággal kiprovokálta a cselekvés férfias erőinek
degenerációját, ami a „titáni” egy lehetséges meghatározása. A
tudás nem foglalta magában a „virilis” tettet, így állt be
szellemi formák elleni reakcióként felfogható maszkulin-animális
cselekvési vágy uralma: a titánok kora. A pap lunáris-feminin
annyiban, amennyiben ágál a cselekvés ellen; a titán pusztán
„maszkulin” és nem szoláris-virilis annyiban, amennyiben támadja
és nélkülözi a tudást. Titáni minden, ami merőben harcias, s
nélkülözi a szellemi „önfeláldozás” heroikus tettét.
Cselekvés-mánia és erőszak jellemezheti, mert hozzánőtt harcának
eszközeihez és célpontjaihoz, amelyek nélkül már nem is létezhetne.
„Erő győzelme a szellem felett” (J. Evola), érzés győzelme az
intellektus felett. Titáni minden, amely abban az értelemben
„mozgat”, mert egyébként léte már a „tömegbe” (Vaskor) esne;
mindenre szeretné rátenni kezét, mert már nem rendelkezik a mindennel.
Teljesen mindegy, hogy ezt minek a nevében teszi „tradíció”,
„szellem”, „értékek” , valójában nem ezekért teszi, hanem
fontosságának és „hatalmának” érzetéért, ami nélkül senki sem
volna. Guénon, Burckhardt, Schuon gyakran hívták fel a figyelmet
„istenek és titánok (asurák és devák) harcára”: valójában, ha egy
titán a cselekvés ellen szól is, nem másért teszi, minthogy
„mozgatás vágyának” (a máshoz való tapadás értelmében), saját
fontosságának tudatát érezhesse. Érzés, élet és harc
(természetesen az „élet” jegyében) ezek meghatározó irányulásai.
Nem nehéz itt felismernünk politikai vonatkozásokban e század
valamire még törekvő mozgalmainak ismertető jegyeit is. A titán,
mivel alapvető mozgatórugója az őt megsemmisítő tudás elleniség,
ha a „minőség” jegyében lép is fel, valójában már „feltaláló”,
„kivitelező”, „ügyes” és „okos”, általában „nyelvművelő” és
„stilisztikus”. Nem zavarja, hogy valamiképpen ő is mindig
kapcsolatba hozható azzal, amit profán világban „szájhősnek”
mondanak; az sem, hogy büszkesége nem lehet állandó. Nélkülözi a
büszkeség feladásának képességéből származó igazi, önmaga előtti
tekintély méltóságát. Harcos, határozott fellépése mögött nem
zavarja mindazon kivételes pillanatok lehetőségének az
elszalasztása, amelyek megmutatnák számára, hogy valójában miért
is „kell” mindig az erőre, vitalitásra és harcra alapoznia. Bátor,
de nem rendelkezik lénye megingatásának spirituális érzékenységével,
amely a tiszta felszabadulás felé vihetné, ha képes lenne mindezt
felvállalni, s olyan „próbatételek” felé elindulni, ahol „maszk”,
„fegyver”, „erő”, „önvédelem” azzá válik, ami: nem lényeggé,
hanem merőben eszközzé, noha fontos eszközzé. A titán valójában
nem ismerheti a harc dionüszoszi mámorának pozitív távlatát,
amelyben Apollón a Hős megszülethet, sem az aphroditéi
tevékenység szépségét, amellyel Apollón együtt élhet.
Azonban: „Ki
kell emelni, hogy ha »titánon« azt értik, aki nem fogadja el az
emberi kondíciót és el akarja rabolni az isteni tüzet, akkor csak
egy vonás választja el a hőstől”. A titáni minőség az, amely
pozitív értelemben egyszersmind el is választ még a „tömegtől”,
„jóléttől”, s mindentől, amely a mai demokratikus polgárság
bálvány-imádásának tárgya (a merőben földi „érték”, emberi „súly”
és a kényelem jegyében). A titán szembefordul a kényelemmel, amely
jelenleg már nem csak az úgynevezett materiális életet határozza
meg. Nem kíméli azt, amit nem kell kímélni. „A titán típus ...
lényegében a hős matéria prímája”.
A HŐS ÉS A KIRÁLY
A RESTAURÁCIÓS CIKLUS IDEÁJA
A
ciklusok és korok vonatkozásában a király mint Aranykor, a pap mint
Ezüstkor, a titán mint Bronz-kor, a tömeg minőségtelensége,
egyenlősége, merevsége mint Vaskor mutatkozik. Az alapvetően szellem
nélküli minőségizmus, formalizmus, értékizmus titáni volta végül
Vaskorrá lesz, végképp elsikkad és elsikkadhat a Kali-Yuga feloldó
tendenciái közepette. A titán tömeg felé gravitál. Evola látta meg és
emelte ki Hésziodosz műve nyomán azt a lehetőséget, amely a Bronzkor
és Vaskor közötti átmenet ciklusként való megragadásában jelentkezik. A
titán a tömegek által képviselt tendenciák felett itt még Hérosszá,
nem szokványos értelemben vett Hőssé alakulhat, aki legyőzve hübriszét
és mániáit, „restaurálhatja az Aranykort” (amit, mint mondtuk, itt az
Idő kondíciói alól való felszabadulás kifejeződéseként fogunk fel). Ez a
lehetőség lenne a „hősök kora” vagy „heroikus ciklus” tapasztalása és
megvalósítása. Nyilvánvaló, hogy azok a vonatkozások, amelyek az
említett „alap Idő-minőségek” adekvát felfogásának-megismerésének
tekintetében általánosan rendelkezésre állnak, a Kali-Yugának
megfelelően gyakran férevezethetőek. Mégis, a Kali-Yugán belüli Bronz-
és Vaskor (Dvaparalpa-Yuga, Kalyalpa-Yuga) közötti átmenet még
hozzávetőlegesen és úgyszólván „háromszáz évig” tapasztalható marad, s
megfelelő intellektuális és intuitív beállítottsággal megvilágíthatóak
lehetnek ennek azon „benső” megfelelései, amiket megvalósítva a szóban
forgó ciklus vagy kor ténylegesen is realizálható.
A Hős alapvetően
nem lunaritás és papiság ellenes; birtokolni igyekszik ezek értékeit és
lehetőségeit. A Hős ugyanekkor azonban valóban képes túlhatolni nemcsak a
titánon, hanem a papon (mint a feminin princípium kifejezőjén) is:
képes megőrizni saját-karakterét azon Erő és Hatalom mellett is,
amelynek segítségével mint amilyen a harc és a tudás átalakult és át
fog alakulni. Királlyá válhat, mert képes a papiságot virilis
realizációs kvalitásokkal kiegészíteni, amelyek által célját az sem
önmagán kívül keresné és találná meg. „A nő [mint a papiság megfelelője
is], különösen Özvegyként, az elhallgatás korát, vagyis a tradíciót, a
már nem birtokolt erőt vagy hatalmat fejezi ki, azt hogy elveszítette
„emberét” és egy új urat, vagy hőst vár: ezzel analóg a fogva tartott
„Szűz” jelentése, aki arra vár, hogy kiszabadítsa és feleségül vegye egy
erre predesztinált lovag”. A szóláris Héroszok számára „egy ilyen fajta
felszabadulás nem jelenti [azonban] a belső feszültség megszűnését,
ezért egy további próba a férfias kvalitás adekvát formában történő
újramegerősítéséből áll az érzékfeletti síkon, aminek következménye
pontosan az Olümposzi [aranykori] transzformáció, annak a méltóságnak az
elnyerése, amelyet az iniciatikus hagyományok mindig „királyiként”
jelöltek.”
Mindezen összefüggésben a Kali-Yuga nyerhet egy értelmet,
mégpedig azt, ami által nemcsak fokozottan tapasztalható, hanem a
felszabadító aktív megismerés révén át is törhetők korlátai. A
harciasság és a szembenállás principiális „hősiességgé” alakítható,
amely képes lesz felismerni és „megtartani a Királyt”. A Kali-Yuga ezen
fokozott tapasztalására vonatkozólag itt még a mitikus vonatkozásokat
idézzük: „Akkor Visnu Kalki alakját ölti magára a megtestesülésben.
Kalki [„a Bűnök Eltörlője”] szigorú tekintetű, ragyogó ifjú képében
jelenik meg, koronával a fején, szárnyas, hófehér paripa hátán, kezében
karddal, hogy véget vessen a [...] lesüllyedt földi világnak. Fényessége
elárasztja az egész Földet, szeméből tűzláng sugárzik, és felemeli
vakítóan villogó kétélű kardját. [...] Visnu a végítélet bírájának
rettentő alakjában elpusztítja a földi életet, [...] de felmagasztalja
azt a kevés igazat, aki szíve mélyén még megőrizte a törvényt.”
*
Az „Aranykor-előttiség” vagy
„Aranykor-felettiség” gondolatáról kell még szólni. Az Aranykor ideája
mellett, azt nem kizárva, sőt azzal lényegileg ekvivalensen, gyakran
megjelent a spirituális hagyomány egy radikálisan-kiélezettebben
történelem-feletti koncepciója. Mindez igen kitűntetetté válik a
ciklusok tanításához, az „örök visszatéréshez” időközben társult
deviatív elgondolások miatt is. Lényegében az abszolút (ćternális) és a
relatív (perenniális) örökkévalóság megkülönböztetésének képességéről
van szó azzal, hogy „Aranykor-felettit” mondunk. Mindennek értelmében
nemcsak a restaurációs törekvések váltak megköveteltté, hanem azoknak ki
kellett egészülniük a „párhuzamos valóságok” állításának tudásával, és
az abszolút halhatatlanság feltétlenségének metafizikájával.
Ami a
ciklusok „örök visszatérésének” gondolatával kapcsolatos deviációt
illeti, ez abban áll, hogy a ciklust magát veszik öröknek és
feltétlennek, holott az mint láttuk mindig meghatározott,
feltételekhez kötött. Weöres Sándor egy gondolatát idézhetjük itt,
hozzávetőlegesen idézve: „Nem az életük, hanem a haláluk nyúlik
évszázadokra vagy évtízezredekre”. Eltévelyedés az, hogy a ciklust
pusztán „kint”, a „történelemben” keresik, majd pedig az, hogy a
ciklicitásban rejlő visszatérés (amely egyébként perenniális)
megnyugvással és könnyed passzivitással, avagy „aranykori utópizmussal”
tölti el a legtöbbeket.
László András, René Guénon idevonatkozó
feltárásait pontosítva és sokkal világosabbá téve, felhívta a figyelmet a
Yuga-vada ismertebb Srs±i „ciklusain” kívül a Pralaya vonatkozásaira
is, amely a Kali-Maha-Maha-Yugát követi, s a Sötét Kor minden
összezavarodottságának, „minőségtelenségének” mintegy „okkult okát” és
szükségszerű következményét képezi. A Pralayát a mitikus interpretációk
így összegzik: „Így ér majd véget az utolsó ítélettel a mostani nagy
világkorszak. A teremtett világ elpusztul, és helyét betölti a Semmi
Óceánja.” „A Föld elpusztul, beáll a korszakkört lezáró nagy Éjszaka
sötétsége, s ennek vizei mindent elborítnak.”
„A Pralayán belül az
emberi élet Kali-Yuga alatti lesz függetlenül attól, hogy a
»fehérszürke lovon vágtatva megjelenő« (esetleg fehérlófejű
Kalki-Avatara a nagy megtisztulás után megmenti az Új Aranykor csíráit
jelentő emberek tudati erőit. Noha vannak hullámhegyek és hullámvölgyek a
Kali-Yugán belül, a Kali-Yuga sőt, minden Megnyilvánulás lényegéhez
tartozik az, hogy a Megnyilvánulások Megnyilvánulatlan Megnyilvánító
Urának kivételével minden hanyatlásban van.” Minthogy Hősök „koráról”,
heroikus „cik
lusról” beszéltünk, valójában tehát ez is alávetettje
magasabb meghatározóknak, amelyek végül is Kalkit mint
megnyilvánulást sem kímélik. Mégis, egy igazi heroikus transzmutáció
avagy „próbatétel” még ezt is érthetővé abszolúte felülmúlhatóvá
teheti számunkra. A „heroikus transzmutáció” irányulhat elsősorban nem
is a „hősre”, hanem a teljesen kondícionálatlanra, s tulajdonképpen
minden igazi „heroikus transzmutáció” elsődlegesen éppen csakis az
abszolúte kondicionálatlan által valósulhat meg.
Elképzeléseink a
szóláris hősről ma inadekvátak és Kali-Yuga-beliek, nem nélkülöznek
megannyi „pszichikus” szempontot sem, amelyeknek semmi köze nincs ahhoz a
harcoshoz, aki „hőssé alakítható”. Az abszolút halhatatlanság
törekvése, a természetfeletti (Idő-feletti) Tradíció pontos ismeretein
és birtoklásán keresztül, mégis mindig átvilágítottá tehet mindent; a
világban pedig mint „korok” vagy „ciklusok” megismerése, és azok
hierarchiája jelenik meg.
http://jovonk.info/2015/01/09/horvath-robert-hosok-kora