Még
mindig az irodalom témájánál vagyok leragadva – ha úgy tetszik, mert
esetleg az ízlés, neveltetés, gondolatvilág úgy kívánja -, röghöz kötve,
de hát hol az ördögben toporoghatnék, ha nem a számomra legkedvesebb
művészeti kifejező erőnél?
Az
irodalom számomra nem egyszerű lehetőség, hogy szóljak, írjak,
gondolatokat, színeket, képeket, eseményeket, szereplőket áramoltassak,
ez nálam lényegesen összetettebb, magasabban helyet foglaló szemlélet;
azt mondanám, számomra az irodalom a teljesség megkísértése, és –
olykor – megcsapolása. Egészen ifjú fővel, pontosan kilenc éves
koromban elém kerültek irodalmi művek, és én vég nélkül, töretlen,
rendíthetetlen hittel olvastam mindent, ami csak elém került: II.
Rákóczi Ferenc életéből kiindulva a különböző Fekete István műveken át
egészen Jules Verne kiváló regényeiig, tulajdonképpen mindent
elolvastam. Éveken keresztül nem foglalkoztam mással, mint különböző
regényekkel, novellákkal, verseket alig, vagy egyáltalán nem olvastam.
Mindig érdekelt, hogyan írtak régen az írók, különösen lenyűgözött
engem Fekete István csodálatos nyelvezete, aki – érzésem szerint – az
egyik legjobb magyar író ma is, de ide lehetne sorolni legalább még egy
tucat írót, ha venném a gyenge, alig érezhető fáradtságot.
Amikor
a középiskolák és a fiatal lányok viszontagságai közben bekövetkező
szünet után visszatértem az irodalom magasröptű művészetéhez, már
komolyabb műveket olvastam: kétszer kiolvastam rövid idő alatt Móricz Erdély-trilógiáját, Pillangó című regényét is górcső alá vettem, elolvastam a Sárarany
című csodálatos művet is… Szívesen leírnám még különböző olvasmányaimat
felsorolásszerűen, de nem témája ennek a szövegnek, ezért most
maradjunk meg Móricz Zsigmondnál, akit mindig is az egyik legjobb, ha
nem a legjobb írónak tartottam. Elolvastam a nagy műveit, a kicsi,
magukban alig megmaradó novelláit, majd szépen lassan, saját szakállamra
és szórakozásomra elkezdtem az életével is foglalkozni; érdekelt
engem, hogyan élt, mikor merre járt a nagyvilágban, hogyan jutott el az
elismertségig, és egyáltalán odáig, hogy Magyarországon ünnepelt íróvá
váljon. Ahhoz, hogy a tízes-húszas-harmincas évek magyar irodalmát
teljes egészében felfejtsük, ahhoz legalább három kötetet kellene
megtölteni, erre pedig nem – legalábbis egyelőre nem – vállalkozhatom,
leginkább a kellő tudás hiányában. Irodalmár titulusom többek között
abban nyilvánul meg, abban teljesedik ki, hogy én nem pusztán író
vagyok, majd ebből következően figyelmes, odaadó, szenvedélyes olvasó,
hanem irodalom kutatónak is tartom magam, aki viszont teljes erejéből
ódzkodik a lélektelen, száraz vers- és műelemzések ellen. Irodalmár
vagyok, akinek nagy szerelme a regény- és novellaírás – ez kétségtelen…
Összességében szeretem kutatni az irodalmat, tehát amikor elolvasok egy
regényt, mindjárt megjelenik bennem a vágy, hogy utánajárjak a regény
keletkezésének, a saját korában meglévő szerepének (hogyan fogadták az
akkori emberek…), később hogyan lett belőle film, vagy színpadi előadás
(ha készültek ilyenek a műből…); engem mindig érdekelt, hogy egy
szerző hogyan gondolkodott a saját művéről, mit látott ő a saját
kezének írásában, mit érzett a jóságos forrás kicsobogásában, tehát a
regény körüli eseményekkel szerettem foglalkozni, és közben
egyszer-kétszer kiolvastam a regényt, amelyet éppen vizsgálgattam
saját, személyes, egyedi szemüvegemen keresztül.
Ahogy
vizsgálgattam a tízes évek magyar irodalmát, azt láttam, hogy elég sok
mecénás szórta a bankókat bohém vagy kevésbé bohém íróknak, költőknek,
továbbá számos folyóirat, különböző lapok álltak rendelkezésre, ahol
publikálhattak mindenféle stílusú, világnézetű, gondolkodású szerzők. Az
akkori idők irodalmi élete hihetetlenül gazdag volt, a nemzeti
irodalom megfért a nemzetellenes irodalommal, a paletta hihetetlenül
széles, sokszínű volt, amit nem tartok feltétlenül rossznak, különösen
úgy, hogy ma a nemzeti irodalom száműzve van a valóságos irodalmi
életből… Bárki – akárcsak felületesen is – tanulmányozza a tízes évek
irodalmát, láthatja, hogy hihetetlen gazdag élet bugyogott Budapesten,
de az egész országban; az irodalom mindennapos társadalmi eseménynek
számított, tehát az emberek napi rendszerességgel olvastak. Egy írónak
(akár kiváló alkotó, akár népromboló sarlatán volt) hihetetlen hatása
érződött a társadalom sejtjeit képező emberek életében,
mindennapjaiban, gondolkodásában, tehát nyugodt szívvel kijelenthető:
egy műnek társadalomformáló szerepe volt az országban, jó száz
esztendővel ezelőtt.
Móricz
Zsigmond a tízes évek előtt már, de különösen a tízes évektől a magyar
drámairodalom kialakításában kívánt maradandót alkotni, ezért írta
szép számmal a műveket. Volt rá kereslet, egy időben akár több színház
is műsorra tűzte Móricz műveit, ami – valljuk meg – nem kis
teljesítmény, főleg akkor, ha a mai szegényes irodalmi- és színházi
életet nézzük! Ha az irodalom társadalmi erejét említettem, akkor
menthetetlenül beszélnem kell a színházról mint nemzetformáló erőről,
hiszen egykoron oly szenvedélyesen jártak az emberek színházba, mint
ahogy ma a fiatalok a mozik lehetetlen előadásait látogatják, volt rá
igény, határozottan igényelték az emberek a különböző műveket, ezért
vették a fáradtságot, és elballagtak egy őszi vagy téli estén a
színházba, hogy megnézzenek ilyen-olyan műveket. A jó művet kiváló
színészek jelenítették meg a szerepjátszásnak köszönhetően, ezáltal
közérthetővé tették az egyszerű emberek számára, akik azokat a műveket
is megérthették, amelyeket esetleg olvasással nem sikerült magukba
harapniuk.
Meggyőződésem,
hogy a XX. század elején bizonyos köröknek céljuk volt az irodalom
„felfuttatásával”, tehát rengeteg áramlatot bocsátottak az emberek elé,
hogy olvassanak, döntsenek saját ízlésviláguk szerint; ahogy fentebb
leírtam: megfértek egymással a különböző, szöges ellentétben álló
izmusok, ízlésvilágok is egyetlen palettán; ennek a „társaságnak”, amely
célul tűzte ki az irodalom népszerűsítését, rengeteg pénzt,
lehetőséget, kapcsolatrendszert bocsátott az írók, költők, színműírók
számára, hogy kiélhessék alkotási vágyaikat, és letegyenek az asztalra
halhatatlan műveket. Vizsgálódásaim során belém ivódott, teljesen
magamba ittam a XX. század elején élő magyar irodalmat, annyira
valóságosan, annyira tökéletesen közvetítette az élet rejtelmeit,
csodáit, valóságát az ember felé; az akkori alkotók lényegesen magasabb
szinten éltek (életminőségben, nem színvonalban!), mint a mai
művészemberek, akik nem is művészek – érzésem szerint… Ez egy terv része
volt, legalábbis a vizsgálódások alatt véremmé vált ez a szemlélet, s
bármilyen új információ kerül elém, ezen gondolatvilágot gazdagítja,
tudniillik, a háttérből manipuláló erők szándékosan felemelték az
irodalmat, hogy a későbbiekben le tudják zülleszteni, és ki tudják vonni
az emberek életéből a mindennapi irodalom szeretetét.
Hányatott
sorsról nyugodtan beszélhetünk. A mai alkotók roppant nehéz helyzetben
vannak, amikor önerőből, saját tehetségük erejéből kívánnak a világ
elé járulni, hogy előadhassák szépen megmunkált produktumaikat; sokkal
előnyösebb helyzetben vannak a háttérben munkálkodó erőkre piócaként
tapadó alkotók, akik bár gyatra műveket írnak, mégis élvezik a média
áldását, segítő kezét, ezáltal az emberek szeretetét. A média kártékony
ereje elmozdító erővel bír az irodalomban: sikeresen mozdítja el a
névtelenségből a megalkuvó, semmivel nem törődő egyéneket, hogy
felemelje őket egy nem éppen szilárd, áldatlan piedesztálra. Ha egy
szerző képes önerőből felemelkedni egy magas pozícióba, az mindig
tartósabb, mintha külső segítséggel ért volna el eredményeket, ugyanis a
külső kéz lefelé is taszíthat, nem csak felfelé emelhet…
A
XX. század eleji magyar irodalom olyan halhatatlanságokat nevelt ki,
mint Ady Endre, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond; éppen csak ezt a három
nevet említeném meg. De nem kell nagyon kutakodni, számtalan kiváló
művész borongott végig a vészterhes korszakon, miközben forrt a levegő
Európában, Magyarországon aktív, mindenre kiterjedő irodalmi élet folyt.
Ezt
azért nem tartottam feleslegesnek megemlíteni, mert ma, amikor azt
mondják, hihetetlen léptékben halad az ország előre, fejlődik minden, az
ország jobban teljesít, nincs olyan művészeti élet, mint jó nyolcvan
évvel ezelőtt… Valahol valami hiba van…
Nem
tudom, a múltban hogyan juttatták el a kéziratokat a kiadóknak,
folyóiratoknak, ma elég az internetet igénybe venni, érdemes írni egy
érdeklődő levelet, hogy lehet-e kéziratot küldeni. Ez a bevett szokás
nálam: elküldök egy levelet, és megtudakolom, hogy elküldhetek-e
kéziratot… Nem hazudok, ha azt írom, a legtöbb esetben nem is
válaszolnak, tehát nemhogy a kéziratot nem tudom elküldeni, még egy
érdeklődő levélre sem válaszolnak!
Általában,
ha eljutok egy kiadónál odáig, hogy kézirat kiadásáról beszéljünk,
rögtön megjelenik az anyagi érdek, és a kiadó elmagyarázza nekem
részletesen, hogyan is működnek a dolgok. Pénz kell egy kötet
megjelentetéséhez, mert fizetni kell a lektort, a szerkesztőt, a
grafikust, aki borítótervet készít, aztán fizetni kell a nyomdában, majd
a reklámokért, és a terjesztésért. Világos minden, hiszen józan
paraszti ésszel végig lehet gondolni, hogyan működik az ilyesmi… Az
azonban már megdöbbent, hogy a kiadó semmiféle rizikót nem hajlandó
vállalni, mert bár tetszik nekik a szöveg, a szerzőnek legalább a kiadás
összköltségének a felét állnia kell, mert mi van akkor, ha az emberek
nem veszik a megjelent könyvet… A kiadó mint intézmény, semmiféle módon
nem károsulhat anyagilag, ez a mai tendencia!
Békési-krimijeimre
azt mondta egy kiadó szerkesztőnője, hogy nagyon jó mű, ahhoz képest,
hogy krimi, el is gondolkodtatja az olvasót, csak a korral van
probléma, nem szívesen emlékeznek vissza az emberek a Kádár-rendszer
idejére, hiába hisszük azt oly sokan… Nem is firtattam tovább a dolgot!
Ahogy
én megfigyeltem az időben visszanyúlva - közben folyamatosan a
jelenben tapogatózva - az irodalom helyzetét, rá kellett döbbennem,
hogy egy agyafúrt, szándékos bomlasztással állok szemben. Mert, ahogy
pénzhiányra hivatkoznak, az túlságosan nevetséges, hogy azt ne írjam,
gyalázatos, hiszen mindenre van pénz ebben az országban, ha bizonyos
emberekről van szó, irodalmi művek kiadására nincs anyagi keret!
Ez csak az egyik probléma!
A
másik, hogy ezzel egyenesen arányosan – teljesen tudatosan – lenyomták
a közízlést, hogy az emberek még véletlenül se olvassanak komoly
értékekkel bíró regényeket, ha mégis, akkor arra megvannak a házi
bértollnokok, akik parancsszóra azt írnak, amit elvárnak tőlük… Igény
sincs, mondhatnánk erre, és azt láthatjuk, hogy valóban nincs igény, de
azért ennél egy fokkal árnyaltabb a kép… Az emberek azt olvasnak, amit
kapnak, amik megjelennek a könyvesboltokban, könyvesházakban; ha egy
kötet nem jelenik meg, értelemszerűen hiába keresik az érdeklődő
olvasók.
Tény,
hogy a mindennapi életből kikopott az irodalom iránti igény, az
emberek a pénzért való hajszában egyre inkább elfordulnak az értelmes
időtöltéstől, és a televíziók víziói felé fordulnak, hogy némi
gondolatmorzsát csipegethessenek fel a képernyőről. Minek olvasni, ha az
egyének helyett gondolkodik a tévéből ömlő szemét?
Egyáltalán
nem a keserűség íratja velem ezeket a sorokat, nem is a lázadó,
megalkuvást nem ismerő nyughatatlan természetem, hanem a féltő, óvó
szeretet, amellyel a magyar irodalmon keresztül a magyarság felé
fordulok. Amikor nemzeti ügyről van szó, felül kell emelkedni önös,
egyéni érdekeken, az egyén ilyenkor megszűnik fontosságában létezni,
csak a közösség számít, hogy külső segítséggel, tiszta, emberi
erényekből új intézményeket építsünk azért, hogy ne afféle kóborló
ördögök legyünk ebben az országban, ahová születtünk, hanem szívvel és
ésszel élő emberek, akik hisznek a teljességben, a lét magasabb
lehetőségében. Elanyagiasodott világunkban a szépség már csak pénzhez,
drága árakhoz köthető, az önmagában igaz és szép és jó dolgok már nem
számítanak…
Érdemes volna végiggondolni, milyen kegyetlen utakon kellene ma járnia Móricz Zsigmondnak, hogy megjelentesse Pillangó című kisregényét, vagy egyik-másik novelláskötetét…
Nem
tudom elégszer hangsúlyozni, hogy a nem is oly régen még csillogó,
ragyogó, fenséges irodalmunk helyén ma már csak vérző, üszkös csonkok
maradtak, amelyekről néhány írónak nevezett hiéna nyalogatja a
megfeketedett vért… Megjelennek művek, és nincs azokról konszenzus, nem
borulnak elmélkedőbe a nagyoknak nevezett írók társasága, és nem írnak
rövid kis tanulmányokat róla, vitatkozó hangnemben, mert az egész nem
számít, ha esetleg egyik-másik mai író ír a kortársa művéről, az
leginkább reklámerőt képvisel, és kiöltött nyelvvel való csahos lihegést
jelent… A kritikusok és a szerkesztők abszolút dilettantizmusban
fetrengve hajítják messzire a beérkezett kéziratokat, és jó, ha
egyáltalán elolvassák őket…
A jelenlegi magyar irodalom sorsa rengeteg tényezőtől függ, ezt nem árt leszögezni!
A
probléma rendkívül összetett, több komponensből tevődik össze szerves
egésszé, tehát gyenge, szellőhöz hasonló látszatintézkedésekkel nem
lehet sehova eljutni! Mert önmagában az írók szélnek eresztésével,
piedesztáljuk összezúzásával még nem érünk el eredményt, azzal csupán
lefejezzük ezt a művészet nélküli irodalmat; a szerkesztők leváltásával
sem jutunk előrébb, és a kritikusok megregulázásával sem, a kiadók
pénzelése pedig csak a korrupciót növeli, a sikkasztás rothadó
hézagainak segítségével; mindent egyszerre, egy időben kellene
megcselekedni, hogy teljes váltást lehessen beállítani a modern magyar
irodalom felemeléséért! Ahogy a politika nálunk végtelenül korrupt, úgy
az irodalom is az, csakúgy, mint a labdarúgásunk, közéletünk, és
minden, ahol pénzt, csillogást találhatunk!
Természetesen nem kell nekem hinni, elég körbenézni a szűk, majd a tágabb környezetünkben!
Egyéni
boldogulásom mellett érző szívvel tekintek a múlt felé, az egykori
írói hatalmasságok felé, akik még tudták, mit miért írtak le, és nem
önös érdekektől hajtva ragadták kezükbe a tollat, hogy másokat
ócsároljanak, vagy éppen isteni magasságokba emeljenek. A tiszta
véleményért érdemes harcba szállni, megvívni ezer meg egy csatát, hogy a
küzdelem vérgőzös felhőjéből éltető napfényt hívjunk elő, s nem a
rokkant hullák bűze felett kell keseregni, sem az elhullott idő
értelmetlenségén, hanem a gondolatot kell megérlelni, és azután hagyni,
hogy a tiszta gondolatot tett kövesse, és ennek igenis teret kell
nyitni!
Nem
tudom megmondani, milyen lesz a következő harminc-negyven esztendő
magyar irodalma, ha a most dívó helyzetből indulok ki, elfogultság
nélkül állíthatom, hogy borzalmas lesz, ha azonban hajlandóak az emberek
változtatni bizonyos dolgokon, mélységeiben képesek megragadni a
probléma megkérgesedett gyökerét, akkor lehet változtatni, nagy-nagy
változásokat véghezvinni.
Érzésem szerint az irodalom lényegesen több annál, hogy csak az írókra bízzuk annak művelését!
A
nemzeti irodalom kérdése – a nevéből tisztán következik – nemzeti ügy,
amely az anyanyelv éltető humuszából táplálkozik, és az ember
kapcsolatát segíti létrejönni a Forrással.
„A
mai dráma a legteljesebb rendszertelenség, a legzavarosabb céltalanság
képét mutatja… Kritikánk és dramaturgiánk éppolyan kevéssé tudja, hogy
mi a célja, hát bukdácsol a kor áramlataival. A nagyközönség pedig
zavarodottan áll, s készségesen engedi magát a pillanat színházi
sikereitől ide-oda ragadtatni, mohón szívja magába a kritika zavaros,
folyton ellentmondó tanításait, hall valamit harangozni új,
korszakalkotó, a régi formákat összetörő esztétikai és dramaturgiai
teóriákról, s ez a folytonos ingadozás és bizonytalanság végre is
bosszantja, s lassan-lassan közönyössé teszi. A komolyabban műveltek, a
kiváltságos tudásúak elfordulnak a színháztól, s lenézésüket a drámai
költészettel szemben is éreztetik, holott tulajdonképpen nem tudnák
érzésüknek határozott okát adni, s homályosan sejtik, hogy nincs meg az
igazi, megállapodott ítéletük, nincs meg a jól megokolt álláspontjuk a
drámával szemben.”
A szöveg Janovics Jenő 1907-ben kiadott A magyar dráma irányai című művéből származik. Én Hubay Miklós A dráma sorsa
című esszékötetének Móricz drámáit taglaló fejezetéből emeltem ki. A
két említett mű a magyar drámairodalommal foglalkozik, de ha feljebb
emelkedünk pusztán a dráma létén, és rávetítjük az egész irodalmi
életre, máris kapunk egy kulcsot, amely megnyitja a dolgok rákfenéjéhez
vezető masszív ajtót. Az idézett szöveg – a mai állapotra alkalmazva –
meglehetősen finoman, diplomatikusan fogalmaz, még akkor is, ha bő száz
évvel ezelőtt nem láthatta a szerző a mai áldatlan állapotokat. A
zavar szembetűnő, úgyszólván harsogó volta megkérdőjelezhetetlen, a
dőre áramlatok követése meghaladja az emberi képességet, az irodalommal
alig érintkező ember teljességgel elveszik ebben az önkényesen emelt
labirintusban, amelyet kortárs irodalomnak neveznek. Zavar és zavar és
zavar vonaglik végig a magyar literatúra minden egyes megnyilvánulásán,
félrevezető művek egész özöne kerül ki a pulpitusokra, és közben a
valódi tehetségek, a szívet melengető, valóban tanító alkotások
számítógépek mappáiban, vagy dohos fiókokban hevernek. Sok esetben a
legjobb szándékú tollforgatók viszik el veszélyes irányba a még
érdeklődő olvasókat, és vehemencia helyett langyos történelmet
csippentenek fel a múltat kutató könyvekből, hogy félremagyarázott,
félreértelmezett történelmet adjanak közre, legjobb esetben is selejtes
kiadások lapjain. Gyakorta csodálatos kiadványok jelennek meg, mégis
por és penész borong az oldalakon végig, anélkül, hogy valamit kapnánk a
csicsás borító mögött…
Hol van ma egy Adyhoz, Móriczhoz, Krúdyhoz, Szabó Dezsőhöz fogható író?
A
kérdés sikolyként, félelmetes süvöltésként támad az ajkamon, mert ez
már őszinte rettegés, abszolút félelem a teljesen tévútra tévedt
társadalomtól, amelyben a legelemibb emberi értékek sem élveznek
létjogosultságot! Nem és nem akarom elhinni, hogy a dőre, elzüllött
tévéműsorok jelenthetik csak és kizárólag a szórakozást; nem hiszem el,
hogy a pénz álnok világában a tiszta szépség nem élvezheti a napfényt!
Szeressük
egymást – ezt ordítják a tévéfilmek, reklámok egész özöne, ám érdekes
módon ez a szeretet pusztán a nadrágzsebig terjed, ha már pénzre fordul
a szó, a hamis szeretet kitárult kapuja egyetlen pillanat alatt
bezárul… Szabad szerelem alatt bármi érthető, mindenféle neműek együtt,
állatokkal, és különféle tárgyakkal közösülhetnek, de kérem szépen,
hol maradnak a pőre, hófehér női vállak, combok, vénuszdombok
kacérsága, felvillanyozó kéje?
Az
irodalom rosszabb esetben teljes mellszélességgel kiáll a züllés eme
ördögi rándulása mellett, jobb esetben mélyen hallgat, noha szólnia,
kiáltania, ordítania kellene! Az izmusok és a pénz világában nincsenek
vélemények, csupán érdekek feszülnek vékony cérnaszálakon, amelyek nem
bírnának el egy hatalmas, mindent elsöprő kataklizmát. És csak ülnek
azok, akik nyakatekert ideológiákra ránduló sötét alakok hívó szavára
óbégatva káromolják a Nemzetet; akkor ülnek csendesen, amikor szót
kellene emelni a természetes értékek mellett, s vadul fintorognak,
gyakorta káromkodnak, támadnak, amikor aljas kis érdekeik úgy kívánják…
Egykoron Móricz Zsigmond megírhatta a Sári bíró
című örökérvényű drámáját, a színházak kapui kitárultak, rendezők
álltak haptákban, és vezényeltek, a színészek meg egy mozdulatra
dobbantottak előre, majd hátra, hogy a nézők csodát láthassanak a
színpadon, ma pedig a színházak gyáva, sunyi módon visszaaraszoltak a
kiégett, orrvérzésig játszott klasszikusokhoz, és mindenütt
Shakespeare-t, Csehovot, Shaw-t, Ibsent játszanak, a mai szerzőket pedig
elsüllyesztik önnön fiókjaik mélyére. Ez megint a drámáról szóló
gondolat, de alkalmazhatjuk nyugodtan az egész irodalom helyzetére! A
gyávaság nagy úr, különösen akkor, ha ezt a gyávaságot ilyen-olyan
izmusokhoz tapasztják holmi elvnek nevezett büdös sárral…
Igény
szembetalálkozása az anyagi érdekek mentén dőzsölő hitványsággal, s
ennek nászából született meg a mai társadalom torz, korcs, kiebrudalásra
érdemes gyermeke…
Micsoda
botrányos helyzet, hogy ebben a világban kell élnie egy alkotónak, aki
valóban tiszta akarattal született; itt, ebben a közegben kell élnie, s
oly módon kell feltörnie a kemény héjat, hogy közben elfogadja ennek a
kornak álságos, káros voltát; élnie kell, elszenvednie a percenként
felcsapó gyalázatot, ebből kell építkeznie, oly módon, hogy közben
lerombolja a használhatatlan részeket, csökevényeket!
Gondolataim
nagy részét, mondhatom, hogy túlnyomó részét mindig az építésre
fordítottam, építeni és építeni akartam, hogy valami tető alá kerüljön,
legyen valami, amit egy tág, sokféle embert magába foglaló közösség
magáénak érezhet, de idővel rá kellett jönnöm, ahhoz, hogy építsek,
először bizony rombolni kell. Nem feltétlenül vérrel és kőporral,
szikrázó lángokkal és fegyverropogással, hanem tollvonással, büszke
akarattal, szenvedélyes, görcsmentes mosollyal, és kitartóan,
határozottan, ahogy kell! Ha azt mondom, a mai irodalom áldatlan
állapotát le kell rombolni, tulajdonképpen nem mondtam semmit. Mert
önmagában a rombolás csak bontás: lebontjuk a régi, elkorhadt, elrohadt
vázakat, és valami újat hozunk létre, valami olyasmit, amely talán időt
állóbb, stabilabb, mint a tönkrement előzmény. Rombolás után sóval be
kell hinteni ennek a fertőzött társadalmi vonaglásnak minden aprócska
felületét, hogy még írmagja se maradjon, ahogy a régi magyar nyelv
mondja. És ez egyáltalán nem vicc, nem holmi bohó kinyilatkoztatás, ez
nagyon is fontos eleme a majdani építkezésnek, azt is mondhatnám: ez a
jövő elengedhetetlen életfeltétele, záloga!
Nem
volna haszontalan visszavarázsolni a dualistakori Magyarországot annak
minden káros izmusától, dőre társadalmi megmozdulásától mentesen, mert
meggyőződésem, hogy a mélyben fortyogó erők a XIX. század végén, XX.
század elején erőteljes aknamunkával meggyengítették a Magyar Királyság
tartópilléreit, s amikor Trianon arcátlan, gyilkos pörölye lecsapott
rá, az egész Királyság gyenge monstrumként összeomlott. Hozzá kell
mindehhez tenni, hogy a századforduló utáni irodalmi fellendülés éppen a
társadalom züllésének volt köszönhető, nem egy író megörökítette az
arisztokraták pezsgőtől habzó orgiáit, amikor rekedt torokkal üvöltötték
a nagyurak az éppen divatos ideológiákat, s amikor kellett, a
tisztességgel félrevezetett magyarság önként, barom módjára járult a
toborzóirodák biztosai elé, hogy önnön magukat cipeljék az európai
vágóhídra. Idegen szívvel érző, idegen ésszel gondolkodó tanáremberek
nevelték a fiatalokat; idegen tollakat használó újságírók köpködték ki
fertőzött cikkeiket; idegen érdekek mentén szónokló ügyvédek védték a
gyilkos eszméktől feltüzelt sehonnaiakat; idegen izmusok képétől torzult
politikusok vergődtek végig választásokon át, hogy mandátumokhoz
jussanak; idegen művészek fúrták folyamatosan a kialakulni készülő
nemzeti irodalmat, művészetet, és mindezek felett ott őrködött,
akarnokként basáskodott az idegen tőke szerteágazó polipteste, hogy
amikor úgy diktálja az érdek, megfojtson egy-egy ébredező embert…
Egy
adott kor irodalmából mindig hű tükröt kaphatunk arról a korról,
amelyben íródott, mert a művészember akaratlanul is szűk környezetéhez
nyúl, amikor eseményeket, alakokat formáz tollának vonásaival, szavainak
előcsobogtatásával; hiába teremt új világot bármelyik íróember, nem
csinál mást, mint kopírozza saját életterét, és némileg átvariálja, hogy
fikció szülessen. Ha a századforduló irodalmi és társadalmi életét
kívánjuk vizsgálni, mindenképpen el kell olvasnunk Szabó Dezső Az elsodort falu
című igen nagy terjedelmű regényét. (Anélkül, hogy itt méltatnám vagy
elmarasztalnám ezt a művet, csak halkan megjegyzem: készülök az említett
regényről egy nagyobb lélegzetvételű, részletes tanulmányt írni!) Az elsodort falu
igen szemléletesen, közérthetően jeleníti meg a század eleji budapesti
irodalmi életet, s bár könnyedén kihámozhatjuk, milyen gazdag irodalmi
élet folyt akkoriban a fővárosban, sajnos azt is látnunk kell, hogy az
akkor élő alkotók többsége irigy, korrupt, tehetségtelen, ezáltal önző
és becstelen volt!
Igaz,
hogy leginkább Móricz munkásságát emeltem ki a szöveg első felében, és
ettől nem kívánok eltérni, egyszerűen csak tettem egy kitérőt egy
másik halhatatlanság felé…
Nem
árt vizsgálat alá venni a mecénásokat, bőkezű támogatókat sem, hiszen
azok nemzetisége, politikájuk célja különös dolgokra világít rá.
Fontos, hogy az egyik legnagyobb pártoló, aki fiatal művészeket
pénzelt, Hatvany (Deutsch) Lajos, nem volt magyar ember, ő abszolút
idegen volt. Különböző vállalatainak bonyolult útvesztőin keresztül a
század elején virágzó „modern” irodalomba fektette be a pénzét, többek
között Kodolányi Jánost támogatta. A fentebb említett férfiú adott
pénzt arra is, hogy Ady költészetét és tárcáit terjesszék a Nyugat
című folyóiraton keresztül, ám ennek a támogatásnak fejében Ady
tollát, s vele együtt lelkét igényelték, magyarul: megélhetésért
olyasmiket írjon, amelyek megfelelnek az idegen érdekeknek, kivájja a
nemzeti érzelmek gránithegyének barlangjait, hogy áthatolhassanak rajta
a betolakodók. Ez nem puszta hipotézis, elvakult szemlélet, inkább
realitásnak nevezném. Ha valaki veszi a fáradtságot, és akár csak
felületesen visszakapaszkodik az időben, hogy tanulmányozza az akkori
kor irodalmi életét, rögtön, szinte első pillantásra észreveszi, hogy
valamiféle külső behatás, úgy is lehetne írni, mereven megszabott úton
haladt az irodalom, amely csak annyiban volt rugalmas, hogy egy-egy
átütő, lehengerlő író kifejthette a lelkében lobogó tűz programját,
tehát lényegét kiadhatta a világnak.
Ahogyan
Ady Endrét felhasználták, úgy József Attilával is játszottak, meg is
írta egy nagyszerű költeményében, ez pedig már igen autentikus
bizonyíték a magyar irodalom manipuláltságáról.
Móricz
számos munkájában: novelláiban, kisregényeiben többször felfejtette az
egyszerű, hétköznapi élet álságos voltát, de ezt megcselekedte olykor
erőteljes cikkeiben is. A valódi, tiszta forrásból táplálkozó művész
mindig tökéletesen látja az őt körülvevő világot, nem vakítja el se
pénz, se hírnév; politikai, gazdasági nyomás nem képes fogást találni
rajta – Móricz ebbe a fajtába tartozott, noha erőteljesen baloldali
ember volt. Baloldali ember volt, őt is megfertőzte akkoriban a divatos
politikai áramlat, a dőre izmusok halmaza, meg aztán, Móricz
parasztokban gondolkodott, tehát menthetetlenül balra húzott, mert ott
látta – tévesen – a parasztok helyzetének javulását. Egyébiránt
szívesen, többször is írt a munkások életéről, helyzetéről,
nehézségéről, Angyalföldről kiváló képet festett akaratos, tiszta
tollával. Biztos vagyok benne, annak ellenére, hogy nagyszerű művésznek
tartottam mindig is, hogy Móriczot is galád módon felhasználták,
pontosan akkor, amikor hagyni kellett volna az írói (szabad)
kibontakozást.
A hányatott sors nem mesebeszéd…
Miközben
ólomsúlyú léptekkel átnyargalt felettünk a történelem, ölt és rombolt,
pusztított és kivéreztetett, azalatt a művészi élet – leszámítva a
béke éveit – több ponton feltöredezett, mint egy nagyon öreg
betondarab, és a repedések, vaskos törésvonalak mentén előtünedeztek a
gyomok. A XX. században összesen tíz esztendő volt, amikor Európát
meggyötörte két háború, két súlyos, rendkívül dőre konfliktus, amely
egyetlen embernek sem volt érdeke, ha leszámítjuk a nagyhatalmak
íróasztalai mögött trónoló törpékké zsugorodott hatalmasságokat; a
háború nem hozott jót, gazdagsági összeomlást adott, lelki válságokat,
emberi sorsokat roncsolt össze, családokat tépett apró fecnikre, talán
adott az íróknak témát, mégsem tudták tökéletesen a javukra fordítani.
A
szigorúan vett történelem, mintha hatalmas szörnnyé puffadt volna,
megzabálta értékeinket, majd kiköpött helyette egy rothadó, évtizedek
óta bűzlő köpetet. Ezzel kell valamit kezdenünk ma, legalábbis nekünk
íróknak, mert a széles nagyközönség – ahogy már leírtam – nem olvas!
Kívül esett az érdeklődési körön a könyvek világa, különösen ma, amikor a
televízió mindent képes megadni az érdeklődőknek; a különböző pénzzel
átitatott stúdiók megfilmesítenek mindenféle regényt, az már más
kérdés, hogy autentikusságát felesleges firtatni. Jönnek a producerek,
előteremtenek pénzt innen-onnan, majd jönnek a forgatókönyvírók, a
rendezők, majd a színészek, és forgatnak hónapokon keresztül, aztán a
végén megvágják az egészet, és már mozikba is kerül az alkotás, majd a
televíziókba. Rövid, alig egy év, a lefutási idő…
Könyvek helyett dőre filmek botorkálnak az emberi értelem légüres terében…
Szükség
volna színvonalas kortárs irodalomra, hasonló nagy formátumú
alkotókra, mint Móricz Zsigmond, Ady Endre, Krúdy Gyula, helyettük
névtelen alakok firkálnak, mert nem írnak, az biztos… (Ha a kortárs,
vagy a modern irodalomra gondolok, nem a nyakatekert izmusok mentén
operáló szövegirodalomra gondolok, hanem a tiszta, társadalomformáló,
vonzó irodalomra, amelyet kortól és nemtől függetlenül olvasni lehet!) A
filmművészet és az irodalom szent frigyét is létre lehetne hozni
emberi jóérzéssel karöltve, ha elveti a társadalom a pénzizmus mentén
feltörő egyéni vágyakat, amelyek aljasságon kívül nem szülnek semmit.
Az érvényesülés lázában, valamint az anyagi szűkösségre hivatkozva
művészi hatalmasságok véreznek el, immáron több évtizede!
Érdekes,
hogy a politika mindenbe igyekszik beleszólni, még olyan dolgokba is,
amelyekre néznie sem lenne szabad. Krúdy Gyula belekontárkodott a
Tanácsköztársaság idején a politikába, ezért a megtorlás nevében éveken
keresztül előfizetőket kellett toboroznia megjelenő műveihez,
kuncsorognia kellett a kiadók, folyóiratok szerkesztőségeiben, hogy némi
aprópénzhez jusson, hogy egyáltalán élni tudjon… Apró botlásokért a
„hatalmasok” képesek ellökni az élettől az alkotót, pedig Krúdy irodalma
ma is hatalmasságában fénylik, él, lélegzik, gondolatok ad.
Én
író vagyok, nem mondhatom meg, miket kellene tenni, hogy az egész
megváltozzon, hogy az irodalmi élet újra pezsgő alkotói műhellyé váljon,
én csak a problémákat tudom felvázolni, s ha eljön egy személy, vagy
egy egész társaság, hogy változtasson az áldatlan állapotokon,
felhasználva az általam leírt bajokat, akkor lehet előrébb lépni. Egyet,
kettőt, hármat… Persze, el kell ismerni, hogy ez egy folyamat lehetne,
a megtisztulás folyamata, de valahol el kell kezdeni!
Ma
különösen divat, hogy írók bértollnokokká válnak, elvetik
művészetüket, és mások szájíze szerint alkotnak regényeket, novellákat,
esszéket, cikkeket, tárcákat, s minden mást. Az ilyen emberek, akik
anyagi javakért, népszerűségért, értéktelen kitüntetésekért elvetik a
tisztaságot, nem művészek, bárhogy is tupírozza őket a média szédítő
fertője. Ilyenkor vetődik fel a laikus többségben a kérdés, hogy akkor
miből is élnének meg az írók? Természetesen a művekből, a publikációk
után járó honoráriumokból, jogdíjakból, kitüntetések után járó
pénzekből, továbbá egy társadalomnak kötelessége ellátni az érte dolgozó
írókat, költőket, hiszen munkájuk a Nemzetért, az egész közösségért
készül, hogy az élet megújhodjon, gazdagodjon, a kultúra virágozzon. A
probléma ott van, amikor különböző „művészek” azért kiáltanak ki
valamit, azért énekelnek valamiről, mert arra „megkérték” őket, s akkor a
megrendelő abszolút erővel, a pénz erejével maszturbálja bele
mondanivalóját az immár csak tollforgatóvá, levitézlett zsurnalisztává
alacsonyodott művészemberbe…
Bonyolult
kapcsolatrendszerek kusza szövevényén keresztül lehet ma igazán
érvényesülni, gondolom, ez nem lehetett másként ezelőtt száz esztendővel
sem, ha valaki akár egyetlen apró ponton képes volt csatlakozni a nagy
irodalmi vérkeringéshez, kivívhatott magának némi helyet, engem csupán
az bosszant, hogy mintha a XX. század elején sokkal több irodalmi
nagyság jutott volna szóhoz, mint manapság. Számomra kifejezetten
érdekes a dolog, és ha jobban, mélyrehatóan meggondoljuk, akkor
láthatjuk, hogy a Nyugat folyóirat sem csinált mást, mint teljesen
elnyirbálta a tradíciókhoz kötődő szent szálakat, s a modernitás
jegyében olyan dőreségek szivároghattak be az országba, mint a liberális
rothadás, a feminista pusztítás, és a baloldalról kiinduló, ott
pöffeszkedő hazugság: a szociáldemokrácia… Elismerem, hogy ez már vérbő
politika, de éppen itt van a jó öreg kutya elásva: már a XX. század
elején felhasználta az átkos politika az irodalmat szócsövének,
gondolatainak megjelenítéséhez, a társadalom formálásához. Amíg nem
létezett a televízió, ahol mindenféle propagandát le lehet zakatoltatni,
addig a folyóiratok, heti- és napilapok töltötték be a szócső
szerepét, hogy az emberek megkapják a káros dózist a bomlasztásból!
Az irodalomban vaskos véleményeket kell átadni, nem pedig érdekeket dédelgetni…
Nincs
lehetőség levedleni a művészetből fakadó szentséget, tisztaságot,
véresen komoly bölcsességeket; ha az ember eladja tollát a pénznek, és a
pénzt uraló hatalmasságoknak, hátat fordít a Mindenségnek, annak az
erőnek, amely őt művésszé teszi, amelynek köszönheti valódi,
hamisítatlan, egészséges gazdagságát, ez pedig a legmesszemenőbbekig
dőre cselekedet. Ebből egyenesen következik, hogy nagy alkotók szinte
minden esetben magányos alkotók voltak, akik nem csatlakoztak egyetlen
közösséghez, társasághoz, de még igazán egy folyóirat gárdájához sem,
mert így tudták tökéletesen megőrizni természetes egyediségüket,
egyéniségüket.
Az
egészen biztos – legalábbis számomra szembetűnő -, hogy manapság az
ilyen egyedül alkotó művészek vannak leginkább ellehetetlenítve,
korlátozva, semmibe véve; helyette úgy rendezték el az életet, hogy
bizonyos érdekvédelmi körök mentén lehessen haladni, ha valaki előbbre
szeretni jutni, akár csak egy-két lépéssel. Mintha a magányos alkotó
fertőző beteg lenne, holott csupán tiszta, vagyis teljes!
Ahogy
a századfordulón felfedezhető, hogy milyen gazdag művészeti élet folyt
Magyarországon, úgy ez a mai nap már abszolút nem mondható el, alig
egy évszázad alatt gyökeresen megváltozott minden. Az 1900-as évek
elején felemelkedett néhány, jó egy tucat rendkívül kiváló alkotó,
közben eljött a Nemzet életében – az I. világháború gyalázatával – egy
fájdalmas törés, elhunyt a költőkirály, majd a konszolidációnak
nevezett förtelmen felbuzdulva az ország belesodródott a II.
világháborúba; az azt követő szocialista berendezkedés idővel felemelte
a söpredéket a legfelsőbb szintre, és így mindenféle hulladék alakok
kerülhettek az irodalmi és művészeti élet krémjébe, ahol
kirobbanthatatlan elemekké váltak…
(Hiába
próbálom egyszerűen, közérthetően elmagyarázni a folyamatot, az Olvasó
csak alapos vizsgálódás után érheti meg igazán ezen szöveget, s csak a
történelem tanulmányozásával képes magáévá tenni a szöveg
megkérdőjelezhetetlen értékét!)
Ha
jobban meggondoljuk, és ebből fakadóan eljutunk a természetes
végkövetkeztetésig, világosan látnunk kell, hogy a történelmi és
társadalmi változások óriási hatással voltak a tényleges irodalom
állására – ez nem csak a feldolgozott témákban mutatkozott meg, hanem a
különböző kisebb korok népszerű íróiban is, vagyis, hogy ki került
piedesztálra -, valamint maga a politika is egyfajta szájízt képviselt a
művészeti életben, nem ritkán önkényesen, határozott kardcsapásokkal
vágott utat egy-egy olyan alkotónak, amelyik hajlandó volt tollát
szolgálatba állítani, és hajlandónak mutatkozott arra, hogy társadalmi,
történelmi, politikai változásokat népszerűsítsen. Ha ezt az
elgondolást magunkévá tesszük, máris kinyílik egy újabb kapu, és
tisztán láthatjuk, hogy az irodalom társadalomformáló ereje, valamint a
társadalom irodalomformáló ereje kölcsönhatásban van, amelyet
semmiféle módon nem szabadna bolygatni, különösen a hatalmat zárnám ki,
hogy még véletlenül se szólhasson bele a művészeti fejlődésbe.
Láthatóvá
válik a XX. század folyamán – ha lebontjuk azt egyes évtizedekre -,
hogy minden egyes kicsi korban valakik a háttérből belenyúltak az
irodalom fejlődésébe, amelyet egyszerűen nem tudok fejlődésnek nevezni,
lévén, hogy nem az! Különböző irányzatokat dolgoztak ki az 1900-as évek
első évtizedében, majd a tízes, húszas, harmincas években, és így
tovább, eljutva egészen a 2000-es évek legelejéig. Azért használom a
kidolgoztak szót, mert ezek soha nem természetes módon fejlődtek ki, nem
maguktól buktak ki az alkotókból, mindig volt valahol a
világirodalomban egy vagy két költő, író, aki, vagy akik valamiféle
irányzatot hoztak létre, majd a sajtó termékein keresztül ráerőszakolták
az emberiségre. Fejlődés helyett dekadenciának nevezném az irodalom
alakulását a XX. század elejétől napjainkig; ez a folyamat egyfajta
erőteljes, őrült tempóban loholó rothadás.
(Itt megjegyezném, hogy ez a fajta hanyatlás sokkal erőteljesebben nyilvánul meg a festészetben és a zenében…)
A
valódi gyöngyszemeket a nagy könyvesházakban elvétve találhatjuk meg,
csak akkor, ha egy-egy régi klasszikust varázsolnak új borítók mögé,
egyébként manapság érdemes inkább antikváriumok dohos könyvei között
válogatni. A jelenkor íróit – vegyük ide immár az egész világirodalmat –
olvashatatlan embereknek tartom, mert a szöveget messzemenően a
történet fölé helyezik, nem számít, hogy honnan merre tartunk, csak a
szöveg számít, amelyet legjobb esetben sem nevezhetünk nívósnak.
Természetesen, tiszteletet érdemelnek a kivételek, ám azok a fehér holló
kategóriába esnek…
Szemléletesen
úgy tudnám megfelelően érzékeltetni, hogy Ady Endrétől eljutottunk
Parti Nagy Lajosig, Móricz Zsigmondtól Esterházy Péterig… Ha élnek még
Magyarországon olyan emberek, akik rajonganak a magyar irodalomért
(ahogy én is!), azok máris láthatják, az előbbi mondatból, mekkora
züllés gördült végig Hazánk irodalmán, mert a halhatatlanok helyére
hitvány szövegfirkászokat ültettünk. Azért merem leírni, hogy mi magunk
ültettük őket, mert az általunk megválasztott kormányok tüntették ki a
jelenkorban alkotó írókat, költőket Kossuth-díjakkal, és mindenféle
plecsnikkel.
Nincs
ma olyan ember, vagy társaság, amely aktívan, gondosan átrostálva a
műveket, komoly irodalomszervező szerepben működhetne. Rengeteg
folyóirat hömpölyögteti nevenincs alkotók firkálmányait, amelyek
különböző devianciákról szólnak; az életet próbálják megragadni, közben
fogalmuk sincs az élet valódi súlyáról, az események mibenlétéről;
írnak fiatal írók, még társaságuk is van, de vajon érdemes azért
mindezeket fenntartani, hogy a semmiről írjanak? Folyamatosan olyan
érzésem van – és minél inkább lejjebb ások, annál inkább -, hogy
valakik bizonyos érdekek miatt nem akarják, hogy a magyar irodalom
fenségesen tündököljön, igaz értékeket adva az embereknek. Más
magyarázatot jelenleg nem tudok elképzelni, ezért borzaszt el a jelen
állapot, a magyar irodalom hányatott sorsa, amely tulajdonképpen száz
esztendeje végigkíséri Magyarország történelmét, mint egy súlyos,
tébolyult sötétség, amely megfojt, megbénít – szándékosan – minden
alulról szerveződő próbálkozást. Azok a fórumok, szövetségek, kiadók,
amelyek arra lennének hivatottak, hogy nemzeti irodalmat, valamint
építő jellegű műveket bocsássanak a társadalom egésze elé, némán
hallgatnak, amint ténylegesen előremutató szövegekkel találkoznak,
mintha a minőségi irodalmat cenzúrázni kellene ebben az országban;
cenzúrázzák is.
Érdemes
utánajárni mindennek, amit az ember hall, lát, tapasztal, érzékel
valami módon, mert a mai világ minden fronton a becsapás művészetével
él: az egyik oldalon elővarázsol valamit a cilinderből, adományoz valami
jónak látszót, majd a másik oldalon kilopja a pénztárcát, a
lehetőséget, az adomány tiszta értékét a nadrágzsebből.
Miért nincs ma nemzeti irodalom?
Ez
a kérdés unos-untalan kicsuklik belőlem, mintha csak félrenyeltem
volna néhány gondolatmorzsát; akik ma írnak, csupán magyarországi írók,
ez pedig igen távol áll a magyar íróktól. Versek is születnek a jelen
kor viharvert hétköznapjaiban, ez igaz, de azok a versek semmiféle
módon nem kapcsolódnak a múlt nagy költőihez, márpedig belőlük
táplálkozva, felfelé kellene fejlődnie az irodalmi alkotásoknak, mert
ha Adyt vagy Móriczot vesszük szellemi alapnak, akkor a mára felépült
ház nem más, mint egy kiváló alapra épített rogyadozó, leomlásra ítélt
épület. Ha az ember felfelé fejlődik - márpedig fejlődés esetén arról
kell beszélnünk, hogy valahonnan eljutunk valahová, és mindig az
előzőnél jobb és jobb dolgokat hozunk létre -, akkor egy tisztes
szemlélő értetlenül áll a mai állapotok előtt, mert a jelen helyzet oly
bárgyú képet fest, mintha hirtelen a villamosság korából visszatértünk
volna a kőkorszakba. A velős, fájdalmasan valóságos művek helyett
hitvány regényirodalmat produkálnak, varázslókat és vámpírokat és
házasságtörő szeretőket alkotnak a szerzők, természetesen hatva ezzel
az olvasótáborra, miközben úgy próbálják beállítani, hogy mindezt a
való életből vették, ők már készen kapták a történetet, éppen csak
leírták; az egész gondolat arra enged következtetni, hogy ismét fel
kellene újítani a tyúk és a tojás történetét: vajon melyik volt előbb?
Nem tudom, mikor volt a hazai irodalom utoljára ilyen botrányosan
szétzilált helyzetben…
Nem
kívánom megkerülni az emberiséget, mert ők adják a nagy művészeket,
akik aztán hozott anyagból munkálkodva rávilágítanak a kor
visszásságaira, dőreségeire, ez persze csak akkor van így, ha a művészek
igazi tehetségek, ezáltal becsületesek, és gondot fordítanak arra,
hogy előrébb tereljék az elbutított társadalmat, ha ez nincs így, akkor
egyszerű módon meg kell kérdőjelezni az alkotó művésziességét, tehát
kijelenthető, hogy az illető egyáltalán nem művészember; a kiadók azért
nem foglalkoznak komoly értékekkel bíró regények, novellás- és
verseskötetek kiadásával, mert azokra nincs igény, az emberek
szívesebben foglalkoznak ponyvákkal, tudományos-fantasztikus
irodalommal, különféle manókkal, démonokkal, varázslókkal, mert nem
képesek felfogni a velős mondandókat, nem képesek átlátni egy-egy komoly
mű eszme- és gondolatvilágát, ezért fordulnak a könnyed témák felé,
amelyek értékeket nem képviselnek, és mivel az emberek inkább a hitvány
művek felé nyúlnak, és a kiadók csak és kizárólag a profitért
dolgoznak, elvetve a művészet dicső alkotói, formálói erejét, ezért nem
jelentetik meg azokat a műveket, amelyek valódi értékekkel bírnak,
mert az emberek nem vásárolnák meg a köteteket. Ha még megjelentetik a
művet, akkor nevetségesen alacsony példányszámban, mert a piacon nincs
rá kereslet, örülni kell, ha néhányszáz darabot el lehet adni belőle…
Nem
hiszem, hogy a teljes egészében végiggördülő hanyatlás pusztán száz
esztendő terméke volna, biztosra veszem, hogy az egész folyamat jóval
előbb elkezdődött. A XX. század az egészet csak felerősítette, a
rothadást felgyorsította, érezhetővé tette, méghozzá oly módon, hogy az
emberek ebből szinte semmit nem vettek észre. A filmgyártás, ahelyett,
hogy felemelte volna az irodalmat, ahogyan kellett volna tennie, s
karöltve, boldog frigyre lépve halhatatlan műveket hoztak volna létre,
természetes módon elkorcsosították az irodalmat, többek között azzal,
hogy nyakatekert, lehetetlen módozatokkal ültették át az írott művek
fenséges világát a filmvászonra. Nem állítom, hogy minden egyes film
rossz, vagy szándékos torzításokkal operáló alkotás lenne, mert tény,
hogy készültek kiemelkedő alkotások, de többségében ártott az
irodalomnak a film „művészet”.
Móricz Úri muri című
könnyed, mégis igen komoly regényét 1949-ben dolgozták fel, az az
alkotás kommersz mivoltában nem lett kiemelkedő film, de itt-ott
felfedezhető benne a régi korok igényessége, az, hogy a rendező a
színészekkel karöltve igyekezett valamit létrehozni, ám a pár évvel
ezelőtt készült Móricz regények adaptációi már a botrányosan gyenge
minőséget sem igen viselik el; gondolok itt az Égi madár és a Pillangó című produktumokra.
A
szövegnek nem tiszte filmkritikai hangot megütni, sem azt nem hivatott
boncolgatni, hogy milyen furcsa kötelék lehet az irodalom és a
filmművészet között, pusztán érzékeltetni szerettem volna, hogy a
vizuális „művészet” milyen módon satnyította el az írott művek érdemi
létezését. Komoly tanulmányokat igényelne a két művészeti ág
összevetése, továbbá kötetekre rúghatna a megírt gondolatok sokasága, ez
a szöveg terjedelmét tekintve nem alkalmas arra, hogy kielégítő,
abszolút velős gondolatokat bemutasson.
Egyébként
is az irodalom, ezen belül a magyar irodalom az, amely hozzám közel
áll, úgy is mondhatnám, az én sziámi ikerpárom, hozzám van nőve, és fáj,
ha ütik, gyalázzák, bagatellizálják; magyar íróként csak és kizárólag a
Magyar Nemzet irodalmát tudom megváltoztatni, megújítani,
felvirágoztatni, hacsak fel nem lépek én is Joseph Conradnak, aki
lengyelként megújította az angol irodalmat. Magyar író vagyok, és nem
magyarországi, számomra a magyar életérzés azt jelenti, hogy teljes
egészében felvállalom magyarságom, a magyar hitvilág és hagyomány
egészét, a magyar történelmet minden buktatójával, gáncsoskodó alakjával
együtt; magyarságom azt jelenti, hogy ennek a dőre népnek
gyomorforgató aljasságait kívánom tisztességesen megváltani, átformálni
szent cselekvéssé, hogy az örökkön-örökké csak bólogató, fejet hajtó
mitugrászok helyett végre büszke Nemzet lehessünk, egységben.
Ha
pontosan utánaszámolok, immár tizenhat éve foglalkozom írással. Eddigi
életem nagyobb részét szövegek olvasásával és megírásával töltöttem, a
magyar és a világirodalom tanulmányozásával, valamint a különböző
korok és tájak, országok költészetének olvasásával. Engem minden
érdekelt, és érdekel ma is, ezért szívesen olvasok komoly
gondolkodóktól esszéket, különféle irodalomtörténeti tanulmányokat,
mert engem az is mindig foglalkoztatott, vajon egyik-másik író miként
vélekedett a kortársairól, vagy az előtte lévő időkben alkotó
művészekről. Nekem mindig nagyon tetszett, hogy egyes írók hajlandónak
mutatkoztak arra, hogy komoly kérdésekkel foglalkozzanak: leírják egy
adott ország helyzetét, mindenféle értelemben, vagy akár egy egész
régió jövőjéről elmélkedjenek hosszú oldalakon keresztül.
Amilyen
gyalázatos a magyar irodalom jelen helyzete, olyannyira nagyon
szüksége volna ennek a hányatott sorsú intézménynek aktívan dolgozó
művészekre, akik valóban hajlandóak lemerülni a szegény emberek
szintjére, akik képesek hátrahagyni az interjúk bársonyszékeit, a
stúdiókat, a szalonok hivalkodó rothadását, és képesek arra, hogy
leüljenek szalonnázni egy nagykőrösi parasztemberrel, vagy belépjenek
egy külvárosi koszos kocsmába, hogy megigyanak néhány kisfröccsöt a
törzsvendég segédmunkásokkal. Az emberközpontúságot emberek nélkül el
sem lehet képzelni. Aki csak egy bizonyos szint felett képes
érvényesülni, működni, élni, az hiába ír az élet gyalázatos fertőjéről,
sorai hiteltelenül kavarognak a hideg szélben, napfény és áldás
nélkül.
Móricz
Zsigmond gyalog járta az országot, hogy élményeket szerezzen, hogy
beszélgessen a parasztokkal, hogy lássa a vidéki élet nehézkes
alakulását, majd az élményeit beleszőtte szépen a műveibe, s ezzel
halhatatlan regények, novellák sokaságát adta közre, a világ
gazdagítására. Rendkívül egyszerű ez a fajta életvitel, talán éppen
ezért esik nehezére sok-sok gazdagságba szakadt szerencsétlennek, akinek
minden idejét a pénz óvása, fukar kezeinek ápolására pazarolja.
Abban
hiszek, hogy meg lehet újítani a magyar irodalmat, fel lehet
virágoztatni, de ahhoz drasztikus, mindent felforgató változásokra van
szükség, különben megmarad ez a rothadással terhes állapot. A bűz
érezhető, teljesen szétroncsolja az orrot, nem értem, hogy mások miért
nem érzik.
Hiszek
a szabadságban, annak megtartó, felemelő erejében; hiszek abban is,
hogy minden embernek joga van hozzá, mégis, akik ma a demokráciáról, s a
demokratikusan felálló irodalomról papolnak, soha nem is ismerték a
szabadságot, képtelenek megérteni valós tartalmát. Márpedig más
választás nincs, csak az, ha teret engedünk mindenkinek, aki értékekkel
bíró, időtlen műveket képes kiadni a kezei közül!
Talán
nem elvetendő az a gondolat, hogy aki írónak vagy költőnek születik,
már az anyaméhben átok szállt rá, mivel az irodalmi életben nehéz
érvényesülni, ugyanakkor a halhatatlan műveket őrző asztalfiókok
degradálják, egészen megnyomorítják a papírlapokon nyugvó Isteni
kinyilatkoztatást, innen kiindulva az alkotó érezheti elátkozottnak
magát, mert nem képes érvényesíteni a szent forrásból táplálkozó
tudását. Szabó Dezső egykoron megírta Az elsodort falu című
kiváló regényében, hogy nincs szomorúbb látvány egy magyar tehetségnél,
akinek tudását álszent ügyeskedők, sötétből munkáló kérlelhetetlen
mitugrászok zsigerelik ki, s azok fölözik le a művek nyomán keletkezett
földi javakat, a művész pedig nehézkes körülmények között, éppen csak
tengődve tölti életét.
Ha
valaki remekül ír, akkor nem ritkán elhallgatják létezését, ha mégis
előtérbe vetítik művészetét, mások élik fel a mű által megtermelt
javakat, de még akkor is félremagyarázzák a velős regényeket,
színműveket, költeményeket, ennél pedig nem lehet elképzelni nagyobb
ostobaságot. A szándékosság oly híven felfedi az érdekek ösvényeit, hogy
csak a vak nem látja át a hálózat ezernyi buktatóját, aljas csapdáját!
Nincs
pénz az irodalomra, ez a hivatalos gondolat; én azonban azt mondanám,
hogy addig nem is lesz, amíg meg nem jelenik az akarat, mert a
korrupcióra milliárdokat is elő tudnak bányászni, írott művészetre ennek
a töredékét sem; ha megjelenik igényként a művészi magyar nemzeti
irodalom, akkor lesz rá pénz, ha nem, akkor ily áldatlan állapotok kötik
gúzsba a nagy művészeket. Amíg a társadalom elbutított műsorok ezreit
kapja, és a sport álmegoldásaival operálnak a világban, addig lassan
elvérzik az irodalom, és a nagy írók, költők az asztalfiókba rejtik
csodálatos műveiket. Márpedig szükség van szellemi táplálékra, hogy az
ember fogékony legyen a szépre és a jóra, meglássa a dolgok mögött
lappangó képmutatást, a hazugságot, a gyalázatot; szükség van magyar
nemzeti irodalomra, hogy a magyar ember magyar lehessen saját hazájában,
amelyet az ősök szereztek meg vérük hullásával, s tartottak meg testük
gyötrésével, a munka erejével; szükség van arra, hogy ezt a kibelezett
Nemzetet végre új vérrel töltse meg az írók, költők, irodalmárok bölcs
együttese…
Ezen
szöveg csak kísérlet, hogy egy sebtében felvázolt képet mutassak az
Olvasónak. Egy olyan képet, amely képes rávilágítani néhány vaskos
hiányosságra, ám terjedelmét tekintve nem alkalmas, hogy mélyen szántó
erősséggel megoldásokat nyújtson a pusztító betegség orvoslására; azért
írtam, hogy felkiáltsak a magyar irodalom hányatott sorsa miatt, és
hogy bebizonyítsam felszínesen ívelt mondataimmal, hogy nem minden
olyan, amilyennek látszik…
http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/mveszetek/sz-kovacs-peter/3679-a-magyar-irodalom-hanyatott-sorsa
