A
németek kitelepítése a németség lakóhelyéről való tömeges
kitelepítése, tervszerű etnikai tisztogatás volt a második világháború
után, amit a legtöbb helyen sok halálos áldozattal járó, brutális
kegyetlenséggel hajtottak végre.
Január 19-én indult az első vagon...
Az
ideiglenes magyarkommunista kormány valójában olyan csodaszernek
tekintette a németek kitelepítését, amely a világháború utáni
Magyarország összes kül- és belpolitikai gondját enyhítheti: A hazai
németek ingatlanaival kívánta a földnélküli magyar lakosság földéhségét
csillapítani. Mivel ugyanakkor a szomszédos országokban már folyt a
magyarság üldözése (lásd például benesi dekrétumok), a magyar kormánynak
német ingatlanokra volt szüksége ahhoz is, hogy a Csehszlovákiából,
Romániából és Jugoszláviából tömegesen érkező magyar menekülteket le
tudja telepíteni. Abban is reménykedett, hogy ha a győztesekkel
elfogadtatja a hazai német lakosság kollektív bűnösségét,
Magyarországot saját német lakossága áldozatának tüntetheti fel. A
kollektív bűnösség elvével akarta Magyarországot kivezetni a nemzetközi
elszigeteltségből.
Ezért
közölte Gyöngyösi János külügyminiszter 1945. május 16-án egy jegyzékben
Vorosilov marsallal, a SZEB elnökével, hogy Magyarország 300 ezer német
"volksbundistát" szándékszik kitelepíteni. Majd a
Dálnoki Miklós Béla vezette magyar kormány 1945. május 26-án
megerősítette ezen szándékát, amikor egy szóbeli jegyzékben tisztelettel
kérte "a Szovjetuniót, hogy a Magyarországról eltávolítandó németeket
Németországnak olyan területére telepítsék át, amely a Szovjetunió
haderőinek megszállása alatt áll."
Ilyen propagandával próbáltak híveket szerezni a magyar lakosság köréből
A II.
világháborúban győztes nagyhatalmak 1945. augusztus elején a potsdami
konferencián a magyarországi németek kitelepítését együtt tárgyalták a
Csehszlovákiából, illetve Lengyelországból kitelepítendő németekével. A
megállapodás XIII. cikkelye alapján a magyar kormány engedélyt kapott
arra, hogy a hazai német lakosságot vagy annak részeit úgymond
"rendezetten, humánus módon" Németországba telepítse ki. Az engedélyhez
novemberben csatolt keretszám (max. 4-500 ezer fő) lehetővé tette a
hazai németség akár teljeskörű kitelepítését is, ugyanis hazánkban akkor
Fehér István becsült adatai szerint legfeljebb 380 ezer főnyi német
nemzetiségű személy élt. Viszont nem kapott a magyar kormány
irányelveket arra, milyen jogi-bűnösségi kategóriák szerint jelölje ki a
kitelepítendőket.
A
minisztertanács 1945. december 22-i ülésén Nagy Imre belügyminiszter
(MKP) terjesztette elő a kitelepítési alaprendelet tervezetét, amely a
hazai németség kollektív bűnösségén alapult. Rá a jelenlévő 16
miniszterből kilencen igennel, ketten nemmel szavaztak, öten
tartózkodtak. A kormány az 12330/1945 ME sz. rendeletében (1945.
december 29.) csak látszatra nevezett meg politikai felelősség szerinti
kategóriákat. Kivételeket is csak formailag engedett meg. Valójában
ugyanis a hazai német lakosság teljeskörű kitelepítésére törekedett.
Ezért volt benne a kitelepítés elsőszámú indoka az, ha valaki magát
1941-ben, a népszámláláskor német anyanyelvűnek vagy német
nemzetiségűnek vallotta. A magyar kormány igyekezett azt a látszatot
kelteni, mintha a berlini Szövetséges Ellenőrző Tanács utasítására
rendelte volna el a kollektív bűnösségen alapuló, teljeskörű
kitelepítést. A SZEB 1946. január 25-i ülésén készült jegyzőkönyv
szerint a SZEB amerikai tagja, Key tábornok és szovjet elnöke, Vorosilov
marsall tiltakozásul felszólította a kormányt, hogy ne használja "a
SZET utasítására" kifejezést. Ugyanakkor Vorosilov óriási nyomást
fejtett ki annak érdekében, hogy az elrendelt teljeskörű kitelepítés
minél hamarabb megvalósuljon és lezáruljon. Ezzel akarta ugyanis
elősegíteni, hogy Csehszlovákia gyorsan kitelepíthesse az ottani
magyarokat Magyarországra.
Nagy
Imre kommunista belügyminiszter 1946. január 15-én adta ki a kitelepítés
végrehajtását szabályozó 70.010 / 1946 BM. számú rendeletet. Ebben az
állt, hogy a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatja meg a
járás, a megyei jogú város vagy a megye német lakosságának a 10%-át. Az
"ártatlanok" számát abszurd módon adminisztratív úton korlátozta. Nem
szolgálta a személyes politikai felelősség tényleges vizsgálatát. A
német nemzetiségűeket kiszolgáltatta egy belügyminiszteri biztos által
vezetett bizottságnak, amely helyben, kénye-kedve szerint dönthetett,
elismeri-e az ártatlanságot vagy sem. Ez az önkényes szabályozás újabb
hatalmi csatározásokhoz is vezetett a Független Kisgazdapárt és a Magyar
Kommunista Párt között. Sok helyütt a kommunista tagsági könyv lett az
egyetlen hatásos érv a mentesítéshez.
A
kitelepítés előkészítésében és végrehajtásában meghatározó szerepet
játszott a kommunista vezetés alatt álló belügyminisztérium. A
Népgondozó Hivatal, amelyet 1945-ben elsősorban a kitelepítés
lebonyolítására állítottak fel (vezetője idősb Antall József volt), a
belügyminisztériumnak volt alárendelve. Ez a minisztérium hatalmazta fel
és küldte ki azokat a kitelepítési biztosokat, akik helyben minden
hatóságnak utasításokat adhattak. Amúgy is a kommunista párt szerezte
meg 1945-ben a belügyhöz tartozó kulcspozíciók többségét. A kitelepítési
rendelet végrehajtásával a kommunisták újabb hatalmi eszközre tettek
szert.
A
magyarországi németek kitelepítése a magyar kormányok várakozásával
ellentétben nem lett kül- és belpolitikai csodaszer. Mint Kaltenecker
Krisztina írja, a kitelepítéssel járó jogtalanságok, törvénytelenségek
és embertelenségek megrázkódtatták az alkotmányosságot, kikezdték a
jogállamiság alapjait. A magyarországi németek kollektív bűnösségen
alapuló kitelepítése ráadásul tovább gyengítette a magyar kormány
pozícióit a szomszédos győztes államokkal, különösen Csehszlovákiával
szemben. A határon túli magyarok sorsát meghatározta a továbbiakban,
hogy a szomszédos országok a magyarországi németek kitelepítését
precedensnek tekinthették. Csehszlovákia például egy úgynevezett
kölcsönös szlovák-magyar lakosságcsere kikényszerítésére használta fel a
magyar kormánnyal szemben.
Hírfigyelő Szolgálat