Alig egy héttel ezelőtt a különböző célokkal meghirdetett civil tüntetések aktualitása kapcsán végeztünk egy gyors
megkérdezést,
amiben arról kérdeztük olvasóinkat, hogy hogyan reagálnának, ha egy
civil tüntetésen azt látnák, hogy valaki előveszi az Európai Unió
zászlaját. Az eredmény a megkérdezés jellegénél és formájánál fogva nem
reprezentatív. Ennél fogva nem is mondhatunk olyanokat, hogy a magyarok
19 százaléka provokációnak tartja az uniós zászlót. Emellett olvasóink
egy része (53%) azt a választ adta, hogy eleve ki sem menne semmilyen
tüntetésre. Aki viszont kimenne, azok között volt 103 ember, aki azt a
választ adta, hogy aki az uniós zászlót akarja lobogtatni egy civil
tüntetésen, azt
megkérné, hogy ne tegye. Emellett volt
118 válaszadó, aki szerint az uniós zászló nyílt provokáció, és ha
valaki egy civil tüntetésen uniós zászlót akar a magasba emelni,
elvenné tőle.
Tehát a potenciális tüntetők közt jelen van 221 ember, aki ugyan
kimenne a kormányellenes tüntetésekre, de nem tűri, hogy mindez az
Európai Unió zászlaja alatt történjen, és ezért tenni is kész. Az pont
harmad annyi, mint amennyien a tegnapi kormányellenes tüntetésre
kimentek.
Távolról sem mondhatjuk, hogy ez reprezentatív válaszarány lenne. Ennek ellenére látható, hogy a magyar társadalomban markánsan
jelen van egy olyan réteg, ami bár a kormányt elutasítja, arra már nem
hajlandó, hogy a nyugat zászlaja alatt tegye mindezt. Ezek az
emberek ott lehetnek bármelyik civil tüntetésen. Mint minden más
tüntető, elutasítják a kormány valamely intézkedését, vagy a kormány
politikájának egészét, de ugyanakkor nem tűrik, hogy az Európai Unió,
vagy bármely másik párt az Európai Unió nevében rátelepedjen a
kormányellenes megmozdulásokra. Van egy markánsan jelen lévő népréteg,
aki részt venne a kormányellenes tüntetésen, de tenni is hajlandó azért,
hogy azt utólag ne lehessen egy EU-párti tömegmegmozdulásként
felmutatni.
Olyan mentalitás ez, amiről azt
gondolnánk, hogy a magyarságban már rég nincs jelen. Az elmúlt 25 év
során az embereket terelgették egyik pártból a másikba, és
gyakorlatilag bárkit meg lehetett szavaztatni, aki épp nincs kormányon,
de elég hangosan szidja a kormányt. Most előállt egy olyan helyzet,
hogy a demokratikus váltógazdaság megakadni látszik. Jönne a kormány
helyett egy újabb nyugatbarát párt, de az embereknek már nem kell. Ha
ezen a 221 tüntetőn múlik a kormányellenes tüntetések sorsa, ha ők
lesznek döntéshelyzetben, akkor nem is lesz olyan fotó, amin az Európai
Unió zászlaja büszkén leng, alatta pedig birka módjára áll a magyar,
egy újabb megvezetés áldozataként. Olyan mentalitás ez, amiről mindenki
megmondta nekünk, hogy nincs. Megpróbálják velünk elhitetni a
történészek, hogy a magyar nép nem ilyen, és soha nem is volt ilyen,
mert ezt a fajta ellenállást kitaláltuk. Pedig van rá történelmi példa.
Antonio Bonfini „A magyar történelem tizedei” című művében így írta le a nándorfehérvári győzelem egy részletét: "A
törökök akkora lendülettel másznak fölfelé a falakon, hogy sokan
felhágnak az oromzatra és a párkányra, úgy látszik, hogy több
falszakaszon kitűzik a zászlójukat, de aztán a városbeliek visszavetik
őket. Megemlékeznek egy magyar ragyogó hőstettéről, aki
észrevette, hogy egy török ki akarja tűzni a császári jelvényt az
egyik toronyra, mire a magasból a támadóval együtt levetette magát a
mélybe, hogy továbbra is Corvinus zászlaját lássa mindenki."
Ez a hőstett a maga valóságában egy
látszólag elfelejthető cselekedet. A mai világban azt mondanák rá, hogy
öt perc hírnév. Csakhogy az évszázadok rácáfoltak erre, és hiába
bizonygatja a történészek egy része, hogy meg sem történt, rengeteg
magyar számára még mindig példaként áll, hogy volt egyszer egy Dugovics
Titusz, aki a vár védelmekor megpróbálta kicsavarni a török kezéből a
megszállás zászlaját, majd miután nem bírt vele, magával együtt a
mélybe rántotta. Ahogy akkor volt egy tettrekész magyar a forgatagban,
ugyanez ma is előfordulhat. Egyszerűen azért, mert ilyenek vagyunk.
Meg lehet félemlíteni, félre lehet
állítani konkrét személyeket, akár egész csoportokat, de a régi magyar
virtus még mindig él, és soha nem tudhatják, hogy hol és kiben fog egy
történelmi pillanatban újra felszínre jutni. Talán egyik tüntetőben,
talán a másikban. Elvégre, aki az Orbán-kormány ellen tüntet, az a
kormány ellen tüntet, nem az Európai Unióért.
Egyetlen cselekedet, ami az idegen
hangok szerint meg sem történt, mégis emlékszünk rá, és ha ott lennénk,
megtennénk újra és újra, ameddig az utolsó idegen zászló is le nem
hullik a várfalról. Ez a régi magyar virtus, amit vissza kell vinni a
politikai életbe, hogy ez az ország a miénk legyen. Nem személyek, nem
szervezetek felelőssége, ez a magyar nép kollektív felelőssége, hogy
így legyen. Öt perc hírnév? Nem. A történelmi emlékezet megőrzi az
ilyen tetteket. Festmények, elbeszélések születnek róla, és az
eljövendő generációk erőt merítenek belőle. Ameddig a magyar nép akár
szórványaiban is megmarad, mindig előállhat valaki, aki a mélybe
hajítja a megszállás zászlaját. Bizonyára voltak olyanok, nagy
harcosok, neves vezetők, akikkel számolt a török, mint ellenféllel,
akit lehetőleg semlegesíteni kell. De azt ők sem gondolták volna, hogy
épp egy olyan valaki, akivel nem számoltak, a kritikus pillanatban
hőstettet fog elkövetni.