Alig egy héttel ezelőtt a különböző célokkal meghirdetett civil tüntetések aktualitása kapcsán végeztünk egy gyors megkérdezést, amiben arról kérdeztük olvasóinkat, hogy hogyan reagálnának, ha egy civil tüntetésen azt látnák, hogy valaki előveszi az Európai Unió zászlaját. Az eredmény a megkérdezés jellegénél és formájánál fogva nem reprezentatív. Ennél fogva nem is mondhatunk olyanokat, hogy a magyarok 19 százaléka provokációnak tartja az uniós zászlót. Emellett olvasóink egy része (53%) azt a választ adta, hogy eleve ki sem menne semmilyen tüntetésre. Aki viszont kimenne, azok között volt 103 ember, aki azt a választ adta, hogy aki az uniós zászlót akarja lobogtatni egy civil tüntetésen, azt megkérné, hogy ne tegye. Emellett volt 118 válaszadó, aki szerint az uniós zászló nyílt provokáció, és ha valaki egy civil tüntetésen uniós zászlót akar a magasba emelni, elvenné tőle. Tehát a potenciális tüntetők közt jelen van 221 ember, aki ugyan kimenne a kormányellenes tüntetésekre, de nem tűri, hogy mindez az Európai Unió zászlaja alatt történjen, és ezért tenni is kész. Az pont harmad annyi, mint amennyien a tegnapi kormányellenes tüntetésre kimentek.

Távolról sem mondhatjuk, hogy ez reprezentatív válaszarány lenne. Ennek ellenére látható, hogy a magyar társadalomban markánsan jelen van egy olyan réteg, ami bár a kormányt elutasítja, arra már nem hajlandó, hogy a nyugat zászlaja alatt tegye mindezt. Ezek az emberek ott lehetnek bármelyik civil tüntetésen. Mint minden más tüntető, elutasítják a kormány valamely intézkedését, vagy a kormány politikájának egészét, de ugyanakkor nem tűrik, hogy az Európai Unió, vagy bármely másik párt az Európai Unió nevében rátelepedjen a kormányellenes megmozdulásokra. Van egy markánsan jelen lévő népréteg, aki részt venne a kormányellenes tüntetésen, de tenni is hajlandó azért, hogy azt utólag ne lehessen egy EU-párti tömegmegmozdulásként felmutatni.
Olyan mentalitás ez, amiről azt gondolnánk, hogy a magyarságban már rég nincs jelen. Az elmúlt 25 év során az embereket terelgették egyik pártból a másikba, és gyakorlatilag bárkit meg lehetett szavaztatni, aki épp nincs kormányon, de elég hangosan szidja a kormányt. Most előállt egy olyan helyzet, hogy a demokratikus váltógazdaság megakadni látszik. Jönne a kormány helyett egy újabb nyugatbarát párt, de az embereknek már nem kell. Ha ezen a 221 tüntetőn múlik a kormányellenes tüntetések sorsa, ha ők lesznek döntéshelyzetben, akkor nem is lesz olyan fotó, amin az Európai Unió zászlaja büszkén leng, alatta pedig birka módjára áll a magyar, egy újabb megvezetés áldozataként. Olyan mentalitás ez, amiről mindenki megmondta nekünk, hogy nincs. Megpróbálják velünk elhitetni a történészek, hogy a magyar nép nem ilyen, és soha nem is volt ilyen, mert ezt a fajta ellenállást kitaláltuk. Pedig van rá történelmi példa.
Antonio Bonfini „A magyar történelem tizedei” című művében így írta le a nándorfehérvári győzelem egy részletét:  "A törökök akkora lendülettel másznak fölfelé a falakon, hogy sokan felhágnak az oromzatra és a párkányra, úgy látszik, hogy több falszakaszon kitűzik a zászlójukat, de aztán a városbeliek visszavetik őket. Megemlékeznek egy magyar ragyogó hőstettéről, aki észrevette, hogy egy török ki akarja tűzni a császári jelvényt az egyik toronyra, mire a magasból a támadóval együtt levetette magát a mélybe, hogy továbbra is Corvinus zászlaját lássa mindenki."
Hídfő.net.ru | Dugovics Titusz
Ez a hőstett a maga valóságában egy látszólag elfelejthető cselekedet. A mai világban azt mondanák rá, hogy öt perc hírnév. Csakhogy az évszázadok rácáfoltak erre, és hiába bizonygatja a történészek egy része, hogy meg sem történt, rengeteg magyar számára még mindig példaként áll, hogy volt egyszer egy Dugovics Titusz, aki a vár védelmekor megpróbálta kicsavarni a török kezéből a megszállás zászlaját, majd miután nem bírt vele, magával együtt a mélybe rántotta. Ahogy akkor volt egy tettrekész magyar a forgatagban, ugyanez ma is előfordulhat. Egyszerűen azért, mert ilyenek vagyunk.
Meg lehet félemlíteni, félre lehet állítani konkrét személyeket, akár egész csoportokat, de a régi magyar virtus még mindig él, és soha nem tudhatják, hogy hol és kiben fog egy történelmi pillanatban újra felszínre jutni. Talán egyik tüntetőben, talán a másikban. Elvégre, aki az Orbán-kormány ellen tüntet, az a kormány ellen tüntet, nem az Európai Unióért.
Egyetlen cselekedet, ami az idegen hangok szerint meg sem történt, mégis emlékszünk rá, és ha ott lennénk, megtennénk újra és újra, ameddig az utolsó idegen zászló is le nem hullik a várfalról. Ez a régi magyar virtus, amit vissza kell vinni a politikai életbe, hogy ez az ország a miénk legyen. Nem személyek, nem szervezetek felelőssége, ez a magyar nép kollektív felelőssége, hogy így legyen. Öt perc hírnév? Nem. A történelmi emlékezet megőrzi az ilyen tetteket. Festmények, elbeszélések születnek róla, és az eljövendő generációk erőt merítenek belőle. Ameddig a magyar nép akár szórványaiban is megmarad, mindig előállhat valaki, aki a mélybe hajítja a megszállás zászlaját. Bizonyára voltak olyanok, nagy harcosok, neves vezetők, akikkel számolt a török, mint ellenféllel, akit lehetőleg semlegesíteni kell. De azt ők sem gondolták volna, hogy épp egy olyan valaki, akivel nem számoltak, a kritikus pillanatban hőstettet fog elkövetni.

http://www.hidfo.net.ru/2014/12/15/akik-nem-engedik-kituzni-gyarmatositas-zaszlajat