Vijay Prashad amellett érvel, hogy az úgynevezett „szabályalapú nemzetközi rend” valójában nem jogokra és kiszámítható normákra épül, hanem erőpolitikára. Állítása szerint a Nyugat – elsősorban az Egyesült Államok – által hirdetett világrend inkább a fenyegetések, szankciók és katonai nyomás logikáját követi, amelyet ő „maffiaszabálynak” nevez: aki nem engedelmeskedik, azt gazdasági vagy katonai eszközökkel büntetik. 
Prashad hangsúlyozza, hogy valódi nemzetközi rend már létezik: ez az ENSZ Alapokmánya, amelyet százkilencvenhárom állam írt alá. Szerinte nem új dokumentumokra, hanem az Alapokmány következetes betartására lenne szükség. Ezzel összefüggésben pozitív példaként említi a Kína által kezdeményezett globális kezdeményezéseket, amelyek „emberközpontú” megközelítést, a béke, a diplomácia és a fejlődés elsődlegességét hangsúlyozzák. 
A film egyik központi állítása, hogy a „szabályalapú nemzetközi rend” kifejezés csak az elmúlt évtizedben terjedt el, akkor, amikor a globális Dél országai – köztük Kína – egyre határozottabban kezdték elutasítani a Washingtonból érkező utasításokat. Prashad szerint a Nyugat számára a „rend” valójában parancsuralmat jelent: ha egy ország nem követi az amerikai elvárásokat, szankciókkal vagy háborús fenyegetéssel kell számolnia. Ez azonban nem tekinthető valódi rendnek, mert kiszámíthatatlan, nem ad teret a tárgyalásnak, és aláássa a multilaterális együttműködést. 
Összegzésében Prashad arra a következtetésre jut, hogy a fenntartható és igazságos világrend alapja csakis az ENSZ-re épülő, többoldalú rendszer lehet, amelyet eddig éppen azok nem tiszteltek, akik ma a „szabályalapú rend” legfőbb védelmezőiként lépnek fel.