Külföldi élettapasztalat, nyelvtanulás, de mindenekelőtt a normális megélhetés
vonzotta ezt a négy diplomás magyar fiatalt Svájcba. Egyikük a tanári
pálya helyett választotta a zürichi gyorséttermi munkát, másikuk éppen a
svájcifrank-hitele miatt menekült ki. A menjek-maradjak dilemmáról, otthoni és kinti lehetőségeikről, a kelet-európaikkal szembeni előítéletekről és arról beszélgettünk, hogy látnak-e még visszautat Magyarországra.
„Egy picit becsapva érzem magam.
Kislányként úgy képzeltem, hogy 28 éves koromra már lakásom és családom
lesz. Mindjárt 28 leszek, és még a közelében sem járok egyiknek sem” – mutat rá a magyar viszonyokkal szembeni erős ellenérzésére a Baselben vegyész kutatói ösztöndíjjal dolgozó Évi.
2014 októberében hullafáradtan érkezett
meg Svájcba, és nem az utazás miatt. „Két és fél éve voltam vegyész
doktorandusz a Budapesti Műszaki Egyetemen. Az állami ösztöndíj 90 ezer
forint körül van, ebből nem éltem volna meg, ezért a hétköznapjaim úgy
néztek ki, hogy kilenctől ötig az egyetemen dolgoztam, aztán hattól tízig diákmunkában hoszteszkedtem. Két év után éreztem először, hogy ez a tempó tarthatatlan.
Ekkor kezdtem el külföldi ösztöndíjakra pályázni. Egyébként otthon
akkor sem lett volna jobb a helyzetem, ha egyetem után rögtön munkába
állok. Az egyetemi csoporttársaim is nagyon nehezen találnak munkát.
Akinek sikerül, annak általában van valamilyen protekciója is, de még így is csak 150 ezer forint körüli kezdő fizetésre számíthat.”
|
|
Hasonló tapasztalatokról számol be a lausanne-i egyetemen
szociológus kutatóként dolgozó, 34 éves Ivett is: „Otthon az Akadémián
115 ezer nettóért dolgoztam. Ezt egészítettem ki mindenféle
pluszmunkával havi kétszázra. Ez ment is addig, amíg a svájci frankban
felvett, eredetileg havi 60 ezer forintos lakáshitelem nem ugrott egyik
hónapról a másikra 90 ezerre. Akkor minden reménytelenné vált
körülöttem, kétségbeesve próbáltam még több munkát elvállalni.”
Ivett másfél éve él Lausanne-ban, az egyetemtől hároméves munkaszerződést kapott. Azt mondja, mióta kijött, teljesen megváltozott a pénzhez való viszonya: „Új
élmény volt itt megtapasztalni, hogy a fizetésed nem egy örökös
problémaforrás, amiért aggódnod kell, számolgatni, beosztani. Néha még
most is lelkiismeret-furdalásom van, ha megveszek egy ruhát, annyira
belém rögzült otthon, hogy a hitelen, rezsin és ételen túl másra nem
költhetek.”
|
|
Bár a múlt tavasszal tartott népszavazáson a svájciak
leszavazták a havi 4000 frankos, mostani árfolyamon számolva 1,15
millió forintnak megfelelő minimálbért, a legalacsonyabb havi fizetések
és a külföldi diákoknak kiutalt állami
ösztöndíjak így is 3000-4000 frank között mozognak. Nagyon alacsony, 2-3
százalékos a munkanélküliség, viszont sokan csak részmunkaidőben dolgoznak. A 27 éves Robi is csak három napot dolgozik hetente egy zürichi élelmiszerboltban. Azt mondja, hogy így is 3000 frank körül keres, amiből
600 frankot fizet a lakásbérlésre, további 300 frankot pedig az
egészségbiztosításra: „Ez a két nagyobb kiadás van havonta, mert ha
kiváltottad a kedvezménykártyát, akkor már a közlekedés sem olyan drága.
Igaz, az élelmiszerárak magasak, ezért a német, francia vagy olasz határ közelében élők gyakran másik országban intézik a heti nagybevásárlásukat. Én Zürichben vásárolok, de még így is félre tudok tenni havi 200-300 ezer forintot.”
Robi másfél éve végzett az ELTE-n történelem-földrajz szakos tanárként. Elnyert egy pályakezdő tanároknak kiírt svájci
szakmai gyakorlatot, amivel egy évet taníthatott egy zürichi iskolában.
Eleinte még azt gondolta, hogy mire vége az ösztöndíjnak, majd el tud
helyezkedni tanárként Svájcban, de később azt tapasztalta, hogy ezekre az állásokra inkább a svájci diplomásokat favorizálják: „Mérnökökből, informatikusokból
az egész országban hiány van, azokra az állásokra sok külföldit
keresnek, viszont más diplomás állásokra inkább svájciakat vesznek fel.”
Robi azonban annak ellenére is maradni akart, hogy nem tudott a szakmájában elhelyezkedni. Először egy McDonald’sban dolgozott, most pedig bolti eladó: „Persze, szívesen dolgoznék
tanárként otthon, de 130 ezer forintos kezdő fizetésből nem sok
mindent tudsz csinálni. Abból a pénzből, amit itt keresek, nem kell
meggondolnom például egy nyaralást. A szintén tanár végzettségű barátnőmmel családot szeretnénk alapítani, az sem menne otthoni fizetésből. A volt egyetemi csoporttársaim többsége is hasonló cipőben jár, a barátaim ötven-hatvan százaléka el sem kezdett tanítani, hanem az egyetem után rögtön külföldre ment dolgozni.” Ezzel együtt Robi és barátnője most pár évet otthon szeretnének
tölteni: „A gyes feltételei sokkal kedvezőbbek Magyarországon, itt
például csak 4-5 hónapig kapnak a nők állami támogatást az otthon
maradáshoz. Az is szempont, hogy itt azért nagyon egyedül vagyunk, és
egy kisgyerek mellé kell a családi segítség. De két-három éven belül újra vissza szeretnénk jönni Svájcba, és tartósabban letelepedni.”
Évi is hosszabb távra tervezne Baselben: „Most egyedül a barátom miatt mondanám azt, hogy az ösztöndíj végén valószínűleg visszatérek majd Magyarországra. Neki középfokú végzettsége van, és azzal nehezebben találna itt állást, illetve egyelőre nem akarja feladni az otthonit. De
ha neki is sikerülne kijönni, akkor biztos tovább maradnék, mint egy
év. Nem vágyom semmi extrára, csak arra, hogy egy normál
középosztálybeli életet élhessek, és keressek annyit, amennyiből el tudom tartani a leendő családomat.
Magyarországon szerintem ez most nem nagyon lehetséges. Végzettségem
szerint ott is tartozhatnék a középosztályhoz, de akármennyit dolgoztam
is, ez anyagilag nem sikerült. Egy kicsit kényszerhelyzetnek élem meg,
hogy el kellett jönnöm. Először gimnázium után el a szülővárosomból, Miskolcról Pestre, mert ott voltak csak lehetőségek.
“
Most pedig Pestről is el kellett jönnöm azért, hogy valaha lakásom lehessen majd Magyarországon.
Robihoz hasonlóan
Évi sem idegenkedik a pályaelhagyás gondolatától: „Szeretek kutatni,
szeretek vegyészként dolgozni, de ha csak úgy van esélyem normális
életre, hogy egyszerűbb munkákat vállalok itt el az ösztöndíj után, akkor lehet, hogy azt fogom választani. A Vöröskereszt
például rendszeresen indít külföldi bevándorlóknak három hónapos
ápolónői tanfolyamot. Egy magyar ismerősöm nem régen helyezkedett el
ezzel a képzéssel egy baseli kórházban, 6000 frankot (1,7 millió forint) keres havonta.”
|
|
A Szegedi Tudományegyetemen
pszichológiát végzett, 27 éves Lilla eleve a luganói egyetemre
jelentkezett doktori képzésre: „A legnagyobb motiváció nálam a
nemzetközi környezet volt, világot akartam látni, más kultúrában élni
egy kicsit. És persze nem akartam három évig 90 ezer forintos állami
ösztöndíjon tengődni.
Nem panaszkodhatom, itt kényelmesen megélek abból az ösztöndíjból, amit
kapok, de azért a családom, az otthoni barátaim nagyon hiányoznak. A
Skype és a Facebook nem tud pótolni egy közös
vásárlást a barátnőiddel. A magyar nyelv is nagyon hiányzik, meg az
ismerős szituációk, amiben nem kell találgatnod, hogy most mire gondol,
vagy mit szeretne a másik. Egy magyar nagyjából tudja, hogy hogyan
szóljon a másikhoz, mi vicces, és mi sértő. Másfél éve élek kint Luganóban, de a kulturális különbségek miatt még mindig történnek velem kisebb félreértések.”
|
|
A kezdet egyiküknek sem
volt könnyű. Mind a négyen egyetértettek abban, hogy Svájc nem az az
ország, ahová legalább egy havi kezdőtőke és munkaszerződés nélkül
érdemes lenne elindulni. 500 ezer forint körüli összegre saccolták azt a minimumot, amivel az első havi fizetésig szűkösen ki lehet húzni, igaz, ebben már benne van a lakbér is.
Az elővárosi részeken valamivel olcsóbban, 600-1000 frank körüli
összegért lehet lakásokat bérelni, de például Lausanne vagy Zürich
belvárosában 1500 frankba is belekerülhet egy egyszobás stúdiólakás havi
bérleti díja.
A Svájcban régebb óta élő magyarokkal és magyar baráti társaságokkal csak Évi és Robi tartja a kapcsolatot. Évi Baselben egy régóta kint élő magyar család házában bérel egy szobát, rajtuk keresztül több, ’56 után emigrált idősebb magyart ismert meg, akikkel néha együtt vacsoráznak. Robi pedig egy zürichi magyar baráti társaság rendezvényeire jár el rendszeresen: „A lakás- és később a munkakeresésben
egyáltalán nem tudtak segíteni, viszont az is nagy segítség volt, hogy
elmagyarázták, hogyan nyissak bankszámlát, vagy hogy milyen papírokkal
jelentkezhetek egy lakásra. Amikor először
kijössz, ezek a dolgok lehetetlenül bonyolultnak tűnnek, mert minden
engedélyhez kell egy újabb és újabb engedély vagy támogatási
nyilatkozat.”
|
|
A svájciak bevándorlókkal szembeni előítéletével csak a Lausanne-ban élő Ivett találkozott: „Olyankor érzek
csak egy kis visszautasítást, amikor valamilyen svájci ügy kerül szóba.
Például a boltok vasárnapi zárva tartása itt is nagy vitatéma, ha
ebben én is állást foglalok egy svájci társaságban, akkor néhányukon
érzek egy kis neheztelést, hogy én külföldiként miért szólok bele az ő ügyeikbe.”
Randevúkon viszont többször is nyíltan a tudtára adták, hogy bizalmatlanok a bevándorlókkal:
“
Amint megtudják, hogy kelet-európai vagyok, rögtön felteszik a kérdést, hogy ugye svájci férjet keresek az állampolgárságért.
Ugyanakkor pozitív
prekoncepciókat is köszönhet Svájcnak: „Amikor Magyarországról mentem
nemzetközi konferenciákra, az előadásom után a kutya sem jött oda
hozzám beszélgetni, most, hogy Svájcból megyek előadást tartani,
mindenki kapcsolatot akar velem építeni.”
Arra a kérdésre, hogy mit volt a legnehezebb megszokni Svájcban, a lányok nevetve emlegették a mosási időt. A családi házak kivételével Svájcban nincsenek saját mosógépek a háztartásokban. Egy társasháznak egy-két közös mosógépe van az alagsorban, és a lakók beosztják egymás között, ki mikor moshat a héten: „Az első albérletemben kéthetente egy délutánunk volt csak a mosásra. Ezen kellett osztoznom még két lakótársammal. Ilyenkor őrült iramban hajtottuk a mosógépet. A mosási idő annyira szent itt, hogy még a munkahelyedről is elengednek, ha éppen munkaidőre esik” – meséli Lilla.
|
|
Érdekes módon, mióta
Svájcban élnek, sokkal jobban követik a hazai politikai eseményeket.
Lilla és Évi is a nagyobb magyar hírportálok átböngészésével kezdi és
fejezi be a napot. Ivett pedig mostanában azon gondolkodik, hogy mi az ő személyes felelőssége a jelenlegi magyar
politikai helyzetben: „Sokáig úgy éreztem, hogy Magyarország több
küszködést adott nekem, mint örömöt. Azt gondoltam, miért is kéne felelősséget éreznem az otthoni történések, problémák miatt. Aztán néhány hónapja egy nemzetközi konferencián találkoztam egy német sráccal.
Meglepődtem, hogy ugyanannyira képben volt az aktuális magyar
politikai történésekkel, mint én. Megkérdezte tőlem, hogy szerintem ki a
felelős a kialakult politikai helyzetért. Én mondtam, hogy szerintem sokan, a politikusaink meg az Európai Parlament is, hogy nem tesz semmit. Erre ő teljesen kiborult, és azt kérdezte, hogy nem érzem-e, hogy én személyesen is felelős vagyok. Egyszerű családból jöttem, mindenért magam dolgoztam
meg, amit eddig elértem, a doktori fokozattól kezdve a lakásomig.
Talán ezért sem gondoltam soha magamra tipikus középosztálybeliként. De
a német fiú kérdésén azóta sokat gondolkozom.
“
Mert végül is fiatal értelmiségi vagyok, nekem is tennem
kéne valamit, hogy változzon otthon a helyzet, és én még mindig
Svájcban élek.
Hírfigyelő Szolgálat