Külföldi élettapasztalat, nyelvtanulás, de mindenekelőtt a normális megélhetés vonzotta ezt a négy diplomás magyar fiatalt Svájcba. Egyikük a tanári pálya helyett választotta a zürichi gyorséttermi munkát, másikuk éppen a svájcifrank-hitele miatt menekült ki. A menjek-maradjak dilemmáról, otthoni és kinti lehetőségeikről, a kelet-európaikkal szembeni előítéletekről és arról beszélgettünk, hogy látnak-e még visszautat Magyarországra.

„Egy picit becsapva érzem magam. Kislányként úgy képzeltem, hogy 28 éves koromra már lakásom és családom lesz. Mindjárt 28 leszek, és még a közelében sem járok egyiknek sem” – mutat rá a magyar viszonyokkal szembeni erős ellenérzésére a Baselben vegyész kutatói ösztöndíjjal dolgozó Évi.
2014 októberében hullafáradtan érkezett meg Svájcba, és nem az utazás miatt. „Két és fél éve voltam vegyész doktorandusz a Budapesti Műszaki Egyetemen. Az állami ösztöndíj 90 ezer forint körül van, ebből nem éltem volna meg, ezért a hétköznapjaim úgy néztek ki, hogy kilenctől ötig az egyetemen dolgoztam, aztán hattól tízig diákmunkában hoszteszkedtem. Két év után éreztem először, hogy ez a tempó tarthatatlan. Ekkor kezdtem el külföldi ösztöndíjakra pályázni. Egyébként otthon akkor sem lett volna jobb a helyzetem, ha egyetem után rögtön munkába állok. Az egyetemi csoporttársaim is nagyon nehezen találnak munkát. Akinek sikerül, annak általában van valamilyen protekciója is, de még így is csak 150 ezer forint körüli kezdő fizetésre számíthat.”

Hasonló tapasztalatokról számol be a lausanne-i egyetemen szociológus kutatóként dolgozó, 34 éves Ivett is: „Otthon az Akadémián 115 ezer nettóért dolgoztam. Ezt egészítettem ki mindenféle pluszmunkával havi kétszázra. Ez ment is addig, amíg a svájci frankban felvett, eredetileg havi 60 ezer forintos lakáshitelem nem ugrott egyik hónapról a másikra 90 ezerre. Akkor minden reménytelenné vált körülöttem, kétségbeesve próbáltam még több munkát elvállalni.”

Ivett másfél éve él Lausanne-ban, az egyetemtől hároméves munkaszerződést kapott. Azt mondja, mióta kijött, teljesen megváltozott a pénzhez való viszonya: „Új élmény volt itt megtapasztalni, hogy a fizetésed nem egy örökös problémaforrás, amiért aggódnod kell, számolgatni, beosztani. Néha még most is lelkiismeret-furdalásom van, ha megveszek egy ruhát, annyira belém rögzült otthon, hogy a hitelen, rezsin és ételen túl másra nem költhetek.”

Bár a múlt tavasszal tartott népszavazáson a svájciak leszavazták a havi 4000 frankos, mostani árfolyamon számolva 1,15 millió forintnak megfelelő minimálbért, a legalacsonyabb havi fizetések és a külföldi diákoknak kiutalt állami ösztöndíjak így is 3000-4000 frank között mozognak. Nagyon alacsony, 2-3 százalékos a munkanélküliség, viszont sokan csak részmunkaidőben dolgoznak. A 27 éves Robi is csak három napot dolgozik hetente egy zürichi élelmiszerboltban. Azt mondja, hogy így is 3000 frank körül keres, amiből 600 frankot fizet a lakásbérlésre, további 300 frankot pedig az egészségbiztosításra: „Ez a két nagyobb kiadás van havonta, mert ha kiváltottad a kedvezménykártyát, akkor már a közlekedés sem olyan drága. Igaz, az élelmiszerárak magasak, ezért a német, francia vagy olasz határ közelében élők gyakran másik országban intézik a heti nagybevásárlásukat. Én Zürichben vásárolok, de még így is félre tudok tenni havi 200-300 ezer forintot.”
Robi másfél éve végzett az ELTE-n történelem-földrajz szakos tanárként. Elnyert egy pályakezdő tanároknak kiírt svájci szakmai gyakorlatot, amivel egy évet taníthatott egy zürichi iskolában. Eleinte még azt gondolta, hogy mire vége az ösztöndíjnak, majd el tud helyezkedni tanárként Svájcban, de később azt tapasztalta, hogy ezekre az állásokra inkább a svájci diplomásokat favorizálják: „Mérnökökből, informatikusokból az egész országban hiány van, azokra az állásokra sok külföldit keresnek, viszont más diplomás állásokra inkább svájciakat vesznek fel.”
Robi azonban annak ellenére is maradni akart, hogy nem tudott a szakmájában elhelyezkedni. Először egy McDonald’sban dolgozott, most pedig bolti eladó: „Persze, szívesen dolgoznék tanárként otthon, de 130 ezer forintos kezdő fizetésből nem sok mindent tudsz csinálni. Abból a pénzből, amit itt keresek, nem kell meggondolnom például egy nyaralást. A szintén tanár végzettségű barátnőmmel családot szeretnénk alapítani, az sem menne otthoni fizetésből. A volt egyetemi csoporttársaim többsége is hasonló cipőben jár, a barátaim ötven-hatvan százaléka el sem kezdett tanítani, hanem az egyetem után rögtön külföldre ment dolgozni.” Ezzel együtt Robi és barátnője most pár évet otthon szeretnének tölteni: „A gyes feltételei sokkal kedvezőbbek Magyarországon, itt például csak 4-5 hónapig kapnak a nők állami támogatást az otthon maradáshoz. Az is szempont, hogy itt azért nagyon egyedül vagyunk, és egy kisgyerek mellé kell a családi segítség. De két-három éven belül újra vissza szeretnénk jönni Svájcba, és tartósabban letelepedni.”

Évi is hosszabb távra tervezne Baselben: „Most egyedül a barátom miatt mondanám azt, hogy az ösztöndíj végén valószínűleg visszatérek majd Magyarországra. Neki középfokú végzettsége van, és azzal nehezebben találna itt állást, illetve egyelőre nem akarja feladni az otthonit. De ha neki is sikerülne kijönni, akkor biztos tovább maradnék, mint egy év. Nem vágyom semmi extrára, csak arra, hogy egy normál középosztálybeli életet élhessek, és keressek annyit, amennyiből el tudom tartani a leendő családomat. Magyarországon szerintem ez most nem nagyon lehetséges. Végzettségem szerint ott is tartozhatnék a középosztályhoz, de akármennyit dolgoztam is, ez anyagilag nem sikerült. Egy kicsit kényszerhelyzetnek élem meg, hogy el kellett jönnöm. Először gimnázium után el a szülővárosomból, Miskolcról Pestre, mert ott voltak csak lehetőségek.
“
Most pedig Pestről is el kellett jönnöm azért, hogy valaha lakásom lehessen majd Magyarországon.

Robihoz hasonlóan Évi sem idegenkedik a pályaelhagyás gondolatától: „Szeretek kutatni, szeretek vegyészként dolgozni, de ha csak úgy van esélyem normális életre, hogy egyszerűbb munkákat vállalok itt el az ösztöndíj után, akkor lehet, hogy azt fogom választani. A Vöröskereszt például rendszeresen indít külföldi bevándorlóknak három hónapos ápolónői tanfolyamot. Egy magyar ismerősöm nem régen helyezkedett el ezzel a képzéssel egy baseli kórházban, 6000 frankot (1,7 millió forint) keres havonta.”

A Szegedi Tudományegyetemen pszichológiát végzett, 27 éves Lilla eleve a luganói egyetemre jelentkezett doktori képzésre: „A legnagyobb motiváció nálam a nemzetközi környezet volt, világot akartam látni, más kultúrában élni egy kicsit. És persze nem akartam három évig 90 ezer forintos állami ösztöndíjon tengődni. Nem panaszkodhatom, itt kényelmesen megélek abból az ösztöndíjból, amit kapok, de azért a családom, az otthoni barátaim nagyon hiányoznak. A Skype és a Facebook nem tud pótolni egy közös vásárlást a barátnőiddel. A magyar nyelv is nagyon hiányzik, meg az ismerős szituációk, amiben nem kell találgatnod, hogy most mire gondol, vagy mit szeretne a másik. Egy magyar nagyjából tudja, hogy hogyan szóljon a másikhoz, mi vicces, és mi sértő. Másfél éve élek kint Luganóban, de a kulturális különbségek miatt még mindig történnek velem kisebb félreértések.”
A kezdet egyiküknek sem volt könnyű. Mind a négyen egyetértettek abban, hogy Svájc nem az az ország, ahová legalább egy havi kezdőtőke és munkaszerződés nélkül érdemes lenne elindulni. 500 ezer forint körüli összegre saccolták azt a minimumot, amivel az első havi fizetésig szűkösen ki lehet húzni, igaz, ebben már benne van a lakbér is. Az elővárosi részeken valamivel olcsóbban, 600-1000 frank körüli összegért lehet lakásokat bérelni, de például Lausanne vagy Zürich belvárosában 1500 frankba is belekerülhet egy egyszobás stúdiólakás havi bérleti díja.
A Svájcban régebb óta élő magyarokkal és magyar baráti társaságokkal csak Évi és Robi tartja a kapcsolatot. Évi Baselben egy régóta kint élő magyar család házában bérel egy szobát, rajtuk keresztül több, ’56 után emigrált idősebb magyart ismert meg, akikkel néha együtt vacsoráznak. Robi pedig egy zürichi magyar baráti társaság rendezvényeire jár el rendszeresen: „A lakás- és később a munkakeresésben egyáltalán nem tudtak segíteni, viszont az is nagy segítség volt, hogy elmagyarázták, hogyan nyissak bankszámlát, vagy hogy milyen papírokkal jelentkezhetek egy lakásra. Amikor először kijössz, ezek a dolgok lehetetlenül bonyolultnak tűnnek, mert minden engedélyhez kell egy újabb és újabb engedély vagy támogatási nyilatkozat.”
A svájciak bevándorlókkal szembeni előítéletével csak a Lausanne-ban élő Ivett találkozott: „Olyankor érzek csak egy kis visszautasítást, amikor valamilyen svájci ügy kerül szóba. Például a boltok vasárnapi zárva tartása itt is nagy vitatéma, ha ebben én is állást foglalok egy svájci társaságban, akkor néhányukon érzek egy kis neheztelést, hogy én külföldiként miért szólok bele az ő ügyeikbe.”
Randevúkon viszont többször is nyíltan a tudtára adták, hogy bizalmatlanok a bevándorlókkal:
“
Amint megtudják, hogy kelet-európai vagyok, rögtön felteszik a kérdést, hogy ugye svájci férjet keresek az állampolgárságért.

Ugyanakkor pozitív prekoncepciókat is köszönhet Svájcnak: „Amikor Magyarországról mentem nemzetközi konferenciákra, az előadásom után a kutya sem jött oda hozzám beszélgetni, most, hogy Svájcból megyek előadást tartani, mindenki kapcsolatot akar velem építeni.”
Arra a kérdésre, hogy mit volt a legnehezebb megszokni Svájcban, a lányok nevetve emlegették a mosási időt. A családi házak kivételével Svájcban nincsenek saját mosógépek a háztartásokban. Egy társasháznak egy-két közös mosógépe van az alagsorban, és a lakók beosztják egymás között, ki mikor moshat a héten: „Az első albérletemben kéthetente egy délutánunk volt csak a mosásra. Ezen kellett osztoznom még két lakótársammal. Ilyenkor őrült iramban hajtottuk a mosógépet. A mosási idő annyira szent itt, hogy még a munkahelyedről is elengednek, ha éppen munkaidőre esik” – meséli Lilla.
Érdekes módon, mióta Svájcban élnek, sokkal jobban követik a hazai politikai eseményeket. Lilla és Évi is a nagyobb magyar hírportálok átböngészésével kezdi és fejezi be a napot. Ivett pedig mostanában azon gondolkodik, hogy mi az ő személyes felelőssége a jelenlegi magyar politikai helyzetben: „Sokáig úgy éreztem, hogy Magyarország több küszködést adott nekem, mint örömöt. Azt gondoltam, miért is kéne felelősséget éreznem az otthoni történések, problémák miatt. Aztán néhány hónapja egy nemzetközi konferencián találkoztam egy német sráccal. Meglepődtem, hogy ugyanannyira képben volt az aktuális magyar politikai történésekkel, mint én. Megkérdezte tőlem, hogy szerintem ki a felelős a kialakult politikai helyzetért. Én mondtam, hogy szerintem sokan, a politikusaink meg az Európai Parlament is, hogy nem tesz semmit. Erre ő teljesen kiborult, és azt kérdezte, hogy nem érzem-e, hogy én személyesen is felelős vagyok. Egyszerű családból jöttem, mindenért magam dolgoztam meg, amit eddig elértem, a doktori fokozattól kezdve a lakásomig. Talán ezért sem gondoltam soha magamra tipikus középosztálybeliként. De a német fiú kérdésén azóta sokat gondolkozom.
“
Mert végül is fiatal értelmiségi vagyok, nekem is tennem kéne valamit, hogy változzon otthon a helyzet, és én még mindig Svájcban élek.



Hírfigyelő Szolgálat