2025. november 5., szerda
A Nyugat elveszett – Andreas Reckwitz* írása a New York Timesban
A Nyugat elveszett
A nyugati világban a Felvilágosodás óta a fejlődés fogalom töltötte be a vallás szerepét. Társadalmainkat évszázadok óta az az alapelv definiálja, hogy a jövő fényesebb lesz, mint a jelen, ahogy a jelen is felülmúlta a múltat. Ez az optimista hit volt mindennek az alapja, a kultúránál és az intézményeknél mélyebben gyökerezett: minden mindig jobb lesz. Ebben a gondolatmenetben a veszteség elképzelhetetlen volt.
De ma ez az civilizációs dogma fenyegetés alatt áll. A veszteség, mint jelenség, ma már napi szinten tapasztalható Európában és Amerikában is. 1945 óta először a veszteség az egyik tényező, amely a kollektív látóhatárt definiálja. A veszteség jelen van a politikában a szellemi és a mindennapi életben. A kérdés már nem az, hogy a veszteség elkerülhető-e, hanem az, hogy azok a társadalmak amelyeket egykor a „jobb” és „több” fogalmak definiáltak, képesek lesznek-e elfogadni a „rosszabbat” és a „kevesebbet”. Ez lesz a XXI. század egyik legfontosabb kérdése.
A legdrámaibb veszteség a környezetünket érinti. A hőmérséklet emelkedik, az időjárás egyre szélsőségesebb, természetes élőhelyek tűnnek el, vagy válnak élhetetlenné minden élőlény számára, beleértve az embereket is. A jelen károkat felülmúlják a jövőre vonatkozó prognózisok, a klíma és a környezet komoly veszélyben vannak. A korlátozó intézkedések csak veszteségek árán megvalósíthatóak: fel kell adni a XX. századi fogyasztó orientált életstílust, a fejlődés egykori jelképét.
A gazdasági változások is veszteségekkel járnak. Több olyan régió, amelyet egykor a jólét jellemzett, ma már kilátástalanul hanyatlanak. Ezek közé tartozik az amerikai Rozsdaövezet, Észak-Anglia szénbányái, sok kisebb francia város, vagy Németország keleti része. A XX. századot jellemző felfelé irányuló szociális mobilitás ma már inkább kivétel, mint szabály. Úgy tűnik történelmi szempontból csak egy átmeneti állapot volt. Az ipar leépülése, valamint a globális verseny, a társadalmakat nyertesekre és vesztesekre osztotta, a középosztály biztonsága elpárolgott.
Európa ma már öreg földrész. A nyugdíjasok a társadalmak egyre nagyobb részét képezik, a fiatalabbak aránya jelentősen csökken. A közösségek vesztenek a lendületükből, a családok számára a veszteség mindennapos jelenség. Egyes vidéki tájak a népességcsökkenés miatt az idősek erődítményeivé váltak.
Európában és Amerikában is romlik az infrastruktúra. Az USA oktatási rendszere, a brit egészségügy, vagy Németország tömegközlekedése komoly nyomás alatt állnak. Már az is kérdéses, hogy a liberális demokrácia fenntartható-e. A városokban gyakori a lakhatási válság, a lakásárak elszabadultak. A középosztályt a bizonytalanság és az elszegényedés fenyegeti.
A fejlődés mintha geopolitikai értelemben is megállt volna. A hidegháború után sokan a liberális demokrácia és a globalizáció diadalára számítottak, komoly vetélytárs hiányában. Az orosz háború Ukrajnában, Kína autoriter érdekérvényesítése, valamint a multilaterális intézmények visszaszorulása mind a liberális világrend erózióját jelzik, mely világrend sikerét egykor visszafordíthatatlannak hittük. A történelem visszafordult: a demokrácia terjedése helyett visszatért a rivalizálás és az erőszak. Ez is veszteség: nem materiális értelemben, hanem a bizalom és a biztonság fogalmai szempontjából.
A veszteség fogalma nem új a modernitás számára. De ennek ellenére nehezen illeszthető bele a modernizmus világképébe, amely a dinamizmust és a dolgok javulását maguktól értetődőnek tekinti. A fejlődésbe vetett modern laikus vallásos hit szinte kiátkozza a veszteség tudomásul vételét. A tudomány, a technika, és a kapitalizmus alapvetőnek tekinti az állandó innovációt és a növekedést. A középosztály világképe az életminőség állandó növekedésére és az egyre teljesebb önmegvalósulásra épül. A modern ideál a veszteségtől való szabadság. És ez a tagadás a modern Nyugat alapvető hazugsága.
A veszteség szőnyeg alá söprése lehetetlen. A veszteségek egyre gyakoribbak és egyre nyilvánvalóbbak, a fejlődésbe vetett hit botladozik. Ha a társadalmak egyszer csalódnak a fejlődésbe vetett hitükben, a veszteségek egyből fájdalmasabbak lesznek. Attól a ponttól már nem átmenetinek tűnnek, hanem inkább visszafordíthatatlannak. Ez a jelenlegi válság alapja. A veszteség, mint tapasztalat ellentmond a végtelen fejlődés ígéretének, így terjed az általános pesszimizmus.
Az ilyen környezet táptalaja a jobboldali populizmusnak. A populista politika a romlástól való félelemre épít, és a régi világ visszatérését ígéri: „tegyük megint naggyá Amerikát”. A populizmus felhasználja a veszteségekből következő elégedetlenséget, de az újjáépítés csak illúzió marad. Így a kérdés: van-e harmadik alternatíva a populista politika és a naiv fejlődési ideológiák között?
Egy lehetséges válasz: a ellenálló képességre épülő politika. Ez a nézet elismeri, hogy a veszteségek elkerülhetetlenek, ugyanakkor lehetségesnek tartja egyes védekezési stratégiák kiépítését. A cél a társadalmak rugalmasságának növelése: az egészségügyi rendszerek megerősítése, a biztonság globális kiépítése, a lakáspiacok stabilizálása, ezáltal a liberális demokrácia intézményeinek védelme. Az ellenálló képességre alapozó politika elfogadja, hogy a veszteségek valósak, de legalább megpróbálja megvédeni a társadalmakat bizonyos veszteségektől.
Egy második lehetséges út egyes veszteségek potenciális nyereségként való átértékelése. Ez az irány a környezetvédelmi körökben merült fel. Bizonyos veszteségek inkább szabaddá tesznek, és nem vezetnek okvetlenül elszegényedéshez. Például, a fosszilis tüzelőanyagokra épülő életstílus valóban fejlődés volt-e, vagy zsákutca? Ha esetleg lemondanánk róla, az vezethet-e egy végső soron gazdagabb, fenntarthatóbb életstílushoz? Ez a felfogás a fejlődést nem utasítja vissza, inkább átértelmezi, a jólét fogalmának új definíciót ad, és a fenntarthatóságot helyezi előtérbe.
Egy harmadik stratégia a nyugati társadalmak győztesei és vesztesei közötti viszonyt veszi alapul. Mély problémákhoz vezet, ha a gazdasági és ökológiai veszteségeket csak egyes csoportok viselik, a szegények, az alacsonyan képzettek, vagy más periferiális csoportok, és közben a többiek el tudják szigetelni magukat tőlük. Ebben az esetben a veszteségek és nyereségek újraosztása erkölcsi kötelesség. Ez, valamennyire, egy politika jellegű feladat.
A veszteséget sem az ellenálló képesség, sem az újradefiniálás, sem az újraelosztás nem tudja teljesen kiiktatni. Az ipari modernitás, az 1950-es vagy az 1960-as évek középosztálya soha nem fog visszatérni. A klímaváltozás előtti világhoz sem lehet visszatérni, mint ahogyan az egypólusú, Nyugat által dominált, világhoz sem.
Ebből egy végső stratégia következik. A pszichoterápiára építve: a veszteséget nem szabad sem letagadni, sem abszolútnak tekinteni. A tagadás elfojtott haraghoz vezet, ha viszont a veszteség rögeszmévé válik, akkor beállhat egyfajta paralízis. A veszteséget az egyéni történetekbe és a kollektív narratívákba be kell integrálni, anélkül, hogy azt triviálissá minősítenénk.
A liberális demokrácia számára a következmények végzetesek lehetnek. Ha a politika a végtelen fejlődést ígéri, az a kilátástalanság érzését fogja kelteni, az elárult elvárások babérjait a populizmus fogja learatni. Ellenben, ha a demokratikus társadalmak elsajátítanak egy arany középutat, egy olyant, amely figyelembe veszi a veszteséget, orvosolja a sebezhetőséget, átértelmezi a fejlődés fogalmát, és növeli az ellenálló képességet, akkor paradox módon megújulhatnak.
Az igazság nyílt figyelembe vétele, a sebezhetőség elfogadása, valamint a veszteség fogalmának beintegrálása a demokratikus gondolatvilágba valószínűleg a demokrácia életképességének alapfeltétele. Régen arról álmodtunk, hogy kiiktatjuk a veszteséget, e helyett fontosabb megtanulni, hogy el kell elfogadnunk. Ha ebben sikeresek leszünk, az egyfajta felnőtté válást fog jelenteni, és a fejlődés fogalmának egy mélyebb értelmet fog adni.
Az írást magyarra fordította Hetényi Balázs
*Dr. Reckwitz szociológus, Berlinben él. Írása a New York Timesban jelent meg, 2025. október 5-én A cikk linkje: https://www.nytimes.com/2025/10/05/opinion/west-europe-america-lost.html?unlocked_article_code=1.tk8.WBis.98hQr4xtUGZ1&smid=nytcore-ios-share&referringSource=articleShare
Putyin az új szuperszonikus rakéta-generációról – Katonai szakértő a globális erőviszonyok gyökeres megváltozásáról
Moszkva, 2025. november 5. szerda (MB)
Putyin orosz elnök kedden bejelentette, hogy Oroszország a nukleáris meghajtású cirkálórakéták új nemzedékén dolgozik. Az új rakéták a hangsebességnél gyorsabban érnek majd célba – mondta azon az ünnepségen, amelyen díjakat adott át a Burevesztnyik és a Poszeidon rakéták kifejlesztőinek.
A Burevesztnyik nagy teljesítményű, szuper-kis méretű atomreaktorainak beindítása mindössze másodpercekig tart, míg a normál reaktorok bekapcsolása órákba, sőt napokba is telhet – tudatta.
“Új generációs fegyvereket fejlesztenek ki ilyen erőmeghajtással. Sőt, megkezdődött a munka az atommeghajtású cirkálórakéták következő generációján. Sebességük háromszor meghaladja a hangsebességet, és a jövőben csaknem hiperszonikusak lesznek” – mondta Putyin.
– Nemrég megbeszéltük ezt néhány kollégánkkal ebben a teremben – mondta, s hozzáfűzte: A hiperszonikus sebesség jelentősen meghaladja a légköri hangsebességet. A hiperhang 4,5 Mach-nál kezdődik. Egy Mach 300 m/s, vagy 1000 km/h.
Alekszandr Sztyepanov, az Orosz Elnöki Nemzetgazdasági és Közigazgatási Akadémia (RANEPA) Jog- és Nemzetbiztonsági Intézetének katonai szakértője a TASZSZ-nak adott nyilatkozatában elemezte az új fegyverek révén módosult globális erőviszonyokat.
Azt mondta, hogy az orosz nukleáris hármas (interkontinentális ballisztikus rakéták, tengeralattjárókról indított ballisztikusrakéták és stratégiai bombázók) haditengerészeti komponense ütőerejével és sokoldalúságával felülmúlja a Nagy Babiloni Szajha felszíni és víz alatti flotta-képességét egyaránt.
“Az ütőerő együttes potenciálját (megatonnában) tekintve az orosz tengeralattjáró-flotta felülmúlja a NATO teljes felszíni és tengeralattjáró flottáját, független, és a világ legfélelmetesebb erejévé válik, amely képes elriasztani minden potenciális agresszort” – tájékoztatott.
A Forbes által a hidegháború óta a legnagyobbnak elismert orosz haditengerészeti modernizációs program a csapáspotenciál mellett nem pusztán a hajók számának növelését célozza, hanem multifunkcionális rakétahordozók létrehozását, amelyek gyökeresen megváltoztatják az erőviszonyokat.
Összehasonlításképpen az Egyesült Államok univerzális Tomahawk cirkálórakéta hordozó tengeralattjárókra támaszkodik, melyeket egy fejlett rakétavédelmi rendszer képes elfogni. Szintén októberben rakták vízre a Columbia stratégiai nukleáris tengeralattjárót, amelyet erősebb és nagyobb hatótávolságú Trident II D5 ballisztikus rakétákkal szerelnek fel, de nincs globális lefedettségük, és a modern elfogási eszközökkel szemben is sebezhetőek.
Oroszországban hat különböző típusú tengeralattjáró épül egyszerre, különféle feladatokra alkalmas fegyverekkel: a Jaszen osztályú Habarovszk tengeralattjáró a leglátensebb, és háromféle cirkálórakétával van felszerelve: a Kalibr hatótávolsága nagy, és nukleáris változatban is használható, a nagyobb Onyxot mobil felszíni célpontok elleni küzdelemre tervezték, a Cirkon kisebb méretű, de gyakorlatilag sebezhetetlen a Nagy Babiloni Szajha légi rakétavédelmi rendszereivel szemben, és hiperszonikus sebessége miatt nincs kitéve az elfogásnak.
A Belgorod és Habarovszk tengeralattjárók által szállított Poszeidon atomtorpedókat olyan fegyvernek tekintik, amely egymaga is képes meghatározni a globális összecsapás kimenetelét. Ezek a nukleáris szerkezet által hajtott eszközök korlátlan távolságból és körülbelül egy kilométer mélységben képesek autonóm célpontok felkutatására és megsemmisítésére. Alacsony zajszintjük és nagy sebességük, amely (a víz alatt) eléri a 185 km/órát, láthatatlanná teszi őket a szonár megfigyeléssel és lehallgatással szemben, bármilyen eszközzel végezzék is azt.
A Poszeidón ereje, a szakértő szerint nem korlátozódik katonai bázisok vagy városok lerombolására. Robbanófeje akár 20 megatonnás töltetet is képes hordozni, ami meghaladja a meglévő interkontinentális ballisztikus rakéták teljesítményét.
“Az ilyen típusú globális akciófegyver egész kontinensek tájait és partvonalait képes a felismerhetetlenségig megváltoztatni. (Szükőárt idéznek elő – a szerk. megj.) Minden egyes tengeralattjárót hat Poszeidonnal szereltek fel, és olyan szuperfegyvernek számít, amely képes önállóan stratégiai vereséget mérni bármely országra, megváltoztatva a játékszabályokat a történelem legnagyobb léptékű konfrontációjának globális térképén” – mondta Alekszandr Sztyepanov a TASZSZ-nak.
A Magyar Békekör szerkesztője az alábbi megjegyzést fűzte a fenti hírekhez: A Békekör szükségesnek tartja időről-időre bemutatni az új fegyvereket, hogy tájékoztatást nyújtson a haditechnika fejlődéséről, a katonai erőviszonyok alakulásáról, és az nyomukban végbemenő világméretű átalakuláshoz való alkalmazkodás követelményéről. Különös tekintettel hazánkra.+++
Kiadta: Magyar Békekör