Bakhmut pokla

Akár az oroszt, akár az ukránt, – de mindegyik katonát utoléri a saját sorsa, amely elől nincs menekvés…

“Van egy szerződésünk. Szerződésünk egy csoporttal. Szerződés a Hazával. Szerződés a Becsülettel.
És mi teljesíteni fogjuk a végsőkig.
Élve, vagy halva.
Tudjuk, hogy a Pokolba kerülünk, de a Pokolban a legjobbak leszünk…” (Wagner film)

Az úgynevezett Wagner “lázadásnak” a pszichológiai, emberi mélylélektani okait, szinte egyetlen elemző sem vizsgálta. Elsősorban stratégiai szempontból elemeztek, amelyeknek lényegében semmi közük a valósághoz.

Csak ültek a kényelmes karosszékben, s osztották az eszet azon a katonáknak a cselekedeteinek okairól, akik ott voltak a Bahmuti csata poklában. Mely szörnyű volt mindkét fél számára.

De, hogy valójában melyek voltak a wagneriták lázadásának a valódi okai, arról az elemzőknek, s mind a nyugaton és keleten fogalmuk sincsen.

Prigozsin az elesett katonáinak sírjai előtt

Lehet itt árulózni, lehet itt büntetést követelni, vagy örömködni az oroszok látszólagos sikertelenségén, s mindemellett lehet elismeréssel adózni a Medve rafinált színjátékának. Ki a spontán eseményeket a maga javára fordítva, átverte majd az egész világot.

Ezt valószínűleg az érintetteken, s Prigozsinon kívül, egyedül csak Putyin értette meg teljesen, mivel az orosz elnöknek a szellemi nagyságán túl, csak a szociális érzékenysége, s az empátiai készsége, vagyis csak a szíve nagyobb.

2023. június 29-én az orosz elnök találkozott, s három órán át tárgyalt Prigozsinnal, vele volt a Wagner Csoport 35 parancsnoka is, akik ismételten hűségesküt tettek az orosz elnöknek az összes wagnerita nevében.

Jelenleg nagy létszámú wagnerita tartózkodik Fehéroroszországban Lukasenko elnök közvetlen irányítása alatt, hogy lekössék az északi ukrán csapatokat, s komoly fejfájást okozzanak az túlságosan is nyüzsgő lengyeleknek.

Tehát senki sem mondhatja most már, hogy a Wagner, s Prigozsin valójában kegyvesztett lett. Bár mégis csak volt egy lázadás, mely mégsem volt az.

Azt kommunikálták róla, még sok orosz forrás is, hogy “Szolgálatszegés, szervezett lázadás és zendülés volt”. – Egy fenét!

Bakhmut. Légitámadástól félve…

Először egy kérdéssel kell kezdenem az ítélkezők felé: Mikor voltak utoljára hosszú ideig a Fronton? Érezték-e már magukat célpontnak úgy, hogy bármikor beléjük csapódhat egy 7.62-es? Ezen sorok írója tudja milyen viszkető, és reszkető érzés célpontnak lenni, de a könnyen ítélkezők legnagyobb része valószínű, hogy nem.

Az, aki ott van a harcok sűrűjében már nem olyan ember, mint mi, az átlagemberek. A Frontra érkezése utáni első 24 órában gyökeresen változni kezd. És mindössze néhány hét, esetleg néhány hónap múlva veterán lesz. Már teljesen más, mint mi, az átlag. S ezt az életben meg nem érted, hogy mi történt benne, ha nem voltál te is hasonló helyzetben.

Ehhez ott kellene lenned, hogy megértsd.

De azért próbálkozom, hogy megértessem Veled, hogy mi történik a katonákban a Fronton, s milyen változások kezdődnek meg lelkükben már az első 24 órától kezdve.

Az extrém körülmények eltorzítják a nézőpontot. A katona nagyon hamar eléri azt határt, mely az alkalmazkodóképességének a végső határát jelenti. Ha a katonát átkényszerítik ezen a határon, bármi bekövetkezhet. Tudatosan használtam a “bármi” kifejezést, mert nem tudjuk még, milyen formában következik be az összeroppanás, de mindig bekövetkezik. Lehet, hogy fizikai vagy szellemi, esetleg lelki jelleget ölt, vagy mind a hármat. De egyet tudok: A hosszú hónapok csatái alatt Prigozsin és legénysége elérte ezt a határt, sőt azon túl is ment.

Ott a front poklában minden megtörténhet. Bármikor lecsaphat rád a halál. Vagy a súlyos sebesülés, vagy a csonkolás. S az iszonyú, szinte ember feletti fájdalom. Nincs ember, aki ne félne, sőt nem rettegne ettől.

S a félelem tönkreteheti az embert. Ezt be kell látnunk, hiszen a félelem természetes dolog. Minden hadszíntéren tapasztalható ez, de sehol sem olyan erőteljesen, mint a döntő csaták alatt.

A bizonytalanság, a feszültség éppúgy felőrölheti a katonát, mint – bárkit. S amikor már pattanásig feszülnek az ember idegei, bajtársainak a lövészárokban heverő szétszaggatott testei emlékeztetnek arra, hogy ez megtörténhet vele is, akár a következő pillanatban.

Valaminek meg kell pattanni benne, és meg is pattan. Van olyan csoportos rémült pszichózis, hogy akár egész századokat vihetnének szanatóriumba ideg összeroppanással. De nem visznek. Senkit sem. Mind ott marad a lövészárokban.

Na és az éhség. Mely kiaszalja az ember életerejét. Kiszívja az erét, lassítja reakcióit, szétrombolja harci kedvét, de
még az életkedvét is.

Az éhség igen. A naiv kibiceknek ez szinte elképzelhetetlen, korunk jól felszerelt hadtápjain. De, amikor a nap huszonnégy órájából húszat őrségen, vagy harcállásponton töltenek az emberek, s tombol a csata, enni egyszerűen képtelenség.

Hogy a fenébe is lehetne, amikor az ellenség kilövi a hadtápot, megöli a szakácsot, megsemmisül az élelmiszer szállítmány, s napokig nincs mit enni. De még sokszor víz sincs. Csak a nyálkás sár.

Félelem, bizonytalanság, éhség. Ezek törik meg az embert, száz százalékos biztonsággal semmisítik meg az egyéniségét.
Ezek kegyetlen gyilkosok, de mégis csak a hóhérsegédek. Az igazi gyilkos, maga az Apokalipszis három lovasa: a hideg, az álmatlanság, és a kimerültség.

Ismerik-e ezt az érzést, az átlagemberek? Azt a kifinomult érzést, amikor az ember, hiszen a katona is az, – a testének minden idegszála, agyának minden sejtje pattanásig feszül, s az ember átbillen az őrjöngő őrület határán?

Aztán meg itt van a fáradtság, a kétségbeejtő elcsigázottság, amelytől egy pillanatra sem szabadulhat. A lövészárok térdig érő hideg sarában, s folyamatos ágyútűzben, képtelenség rendesen pihenni.

Nincs ennél, az egy idő után fellépő halálos fáradtságnál áthatóbb kín. A szenvedő katona eladná a barátait, a családját, a lelki üdvösségét azért az egyetlen lehetőségért, hogy lecsukhassa a szemét egy-két órára és elengedhesse magát.

A wagneres, s az ukrán fiúknak ezt kellett átélniük hónapokon át, És már most is van köztük egy csomó aggastyán, akik alig 30 évesek, vagy még annyi sem. De némelyik veterán még 20 sincs, s már ki vannak égve.

Gyilkos, ördögi kör ez. Minél kevesebbet alszik az ember, annál fáradtabb; minél fáradtabb, annál inkább érzi a hideget. És így tovább. Azután meg itt vannak a betegségek. A fent említett nehézségek összezúzzák a katonák immunrendszerét. És mindemellett Ukrajnában tombol a TBC.

Lehet hogy a katonák már régen fellázadtak volna, csak a vezérük tartotta vissza őket hosszú időn keresztül. A legénység hallatlan ragaszkodása az ő személyéhez, az odaadás, ami már-már a bálványozás határát súrolja, példátlan a hadseregben,

Mint, ahogyan az ukrán csapatok soraiban is rendszeresen ütötte fel a fejét, s üti fel mai napig is a lázadás. De ezeket sokszor a náci rendfenntartó egységek verték le rövid úton, azonnali kivégzésekkel.

De ekkora pszichikai, lelki és testi megterhelések után az egyszerű katonák nem is tehettek mást, mint a lázadást. Nem tudták már megkülönböztetni a jót a rossztól. Képtelenek logikusan gondolkodni. Semmi mást nem akartak, csak pihenni,
nem akarnak mást, csak békességet, néhány nap áldott nyugalmat. Mindent a világon feláldoznának ezért, s ezen túl képtelenek bármire is gondolni.

Az a legnagyobb tragédia, hogy két testvérnép harcol egymással. Ahogyan a wagneriták mondták az ukrán ellenfeleikről: “Ők csak azt teszik, amiket mi is tennénk. Mintha önmagunkkal harcolnánk.”

Hiszen jóformán egy nyelvet beszélnek, hagyományaik, vallásuk, történelmük közös. Az egymás ellen küzdő harcosoknak a nagyszülei, vagy dédszülei sokszor ott voltak Berlin bevételénél is.

Ha az orosz és ukrán egymás ellen harcol, ez csak a nyugati hatalmak elitjének jó, mert minden golyó nekik talál. Hatalmas, emberiség ellenes bűnt követettek el azok a nyugati politikusok és ukrajnai bábjaik, akik ezt a két rokon népet egymásra uszították. Felélesztvén a nácizmus démonját, hogy felhasználják ellenük.

A Kijevi Rezsim funkcionáriusai és kereskedői milliókat kaszálnak a külföldre (nem Afrikába, hanem Nyugatra) szállított gabonán. Milliárdokat kaszálnak az elsinkófált fegyvereken, melyek sosem érkeznek meg a frontra, milliárdokat az ellopott felszereléseken, élelmiszereken, miközben a fronton harcoló katonák otthon maradt családtagjai nélkülöznek, s sok esetben éheznek.

Lehet ezt ép ésszel elviselni?

De eljön az az idő, amikor a Kijevi rezsim kifullad. Egyre közelebb van. És lehet, azok fogják megadni nekik a kegyelemdöfést, akiket A HÚSDARÁLÓBA küldtek a nyugati érdekekért.

S talán még az orosz csapatok előtt, vagy velük közösen fognak benyomulni Kijevbe, – elfogván a Rezsim telhetetlen, pénzéhes, s saját népük iránt érzéketlen, háborús bűnös elöljáróit.

Fort András – Matrix Hungary / Szabad Riport

Források, akik segítettek a szerzőnek, a lázadáshoz vezető ‘Harctéri Pszichózis’ részletes leírásában:
Alistair Maclean: HMS Ulysses, (A Medve szigeti konvoj),
Konsztantin Szimonov, haditudósító: Nappalok és éjszakák, (Sztálingrád),
Pavel Luknyickij, haditudósító: Magyar Napló, (Budapest ostroma),
Dale A. Dye, tengerészgyalogos kapitány: A szakasz, (Vietnam),
Porkoláb Imre, dandártábornok: Az aszimmetrikus hadviselés…

Képek:
Telegraph.co.uk, Quora.com, Nikkei.com, Wagner Csoport, Al Jazeera, Twitter