Az igazságos földbirtokviszonyokért
legjobbjaink: Prohászka, Kodály Zoltán, Mindszenty, a népi írók és a magyar
egyházak ifjúsági szervezetei küzdöttek a két háború közt és azóta is(ma
Prohászka tanítónk Hungarista tanítványai), mert ezt tartották a századok óta
hiányzó műveltségbeli és érzelmi nemzeti egység megvalósítása feltételének.
„Nyugat nemzetei az új kor folyamán a
parasztságot is magukba fogadták – úgyhogy náluk csak osztályok vannak,
de
nincs a nemzet alatt egy kitaszított emberiség. Keleten parasztság és
művelt
nemzet nemcsak egymás alatt él – (hanem) két külön világban s
kultúrában.Nyugaton nincs nép, ahogy Keleten. Keleten pedig nincs igazi
nemzet. E
végzetben gazdagság is rejlik. Mint a föld mélyében letiport őserdőben
a kőszén: úgy őrződött meg e szomorú és gyönyörű paraszt-atlantiszokban
a
prehisztória
melege. Kultúrában: ez óriási tartalék s jövő. Keleten „van miből”,
csak föl
kell fakasztani és kiaknázni, amit zenében, népköltészetben,
gondolkozásban: ezek a lelki
önkormányzatok megőriztek. Politikában azonban iszonyú boldogtalanság.
E tétova műveltekből és kitagadott parasztokból álló félnemzetek” – így látja ezt Németh László 1940-ben.
Kodály Zoltán ugyanezt a kérdést
fogalmazta meg több ízben is: „A
magyar
kultúra örök harc a hagyomány (népi kultúra) és a nyugati (európai,
iskolai) kultúra között.
Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas kultúrává saját
törvényei szerint,
Európától csak azt veszi át, ami erre kell, s ezt is szervesen magába
olvasztja. Elérhetjük-e?
Janusz arcunk lehet-e valaha egyakaratú, magával egyes lélek arca?
Egyik kezünket még a
nogáj–tatár, votják, cseremisz fogja, a másikat Bach és Palestrina.
Össze tudjuk-e
fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem
ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd s talán mindkettővel összekötő
szárazföld? Feladatunk elég
volna újabb ezer évre!… Hogy a nemzet lehajol a néphez, igyekszik
megérteni és felemelni,
nem pusztán irodalmi vagy zenei jelentőségű dolog. Életbevágó
fontosságú és hosszan
tartó történeti folyamat fordulópontja ez. A regeneráló folyamaté, mely
lassan még
akkor indult el a nemzetben, amikor a török háborúk után szinte
végelgyengülésben, aléltan
feküdt, mely még ma is tart. Öntudatlan célja: a homogén nemzet,
melynek minden egyes tagja a közös életcél tudatában végzi a rá eső
feladatot. Olyan ideál ez,
melyért a nyugati, nálunk sokkal egységesebb nemzetek is időnként újra
meg újra küzdeni
kénytelenek”
(NÉMETH 1992, 1275, KODÁLY 1939, 4, 17, u.ö 1977, 13).
Igen,
a „homogén nemzet”, mely nem zárja ki a nemzetből azt kultúrájával, kenyerével,
fiai vérével fenntartó, de földjétől, méltóságától megfosztott népét. Egységes
nemzet, melyben annak minden egyes tagja a közös életcél tudatában végzi a rá
eső feladatot.
Ezért küzd az egymással nagy hasonlóságot mutató KALOT (Katolikus Agrárifjúsági
Legényegyletek Országos Titkársága), a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesületek), a
regőscserkészek, a Gyöngyösbokréta-mozgalom. Mindegyik lényegében a parasztság, a magyar nép erkölcsi, műveltségi és
gazdasági felemelkedésén munkálkodott a krisztusi evangélium alapján.
Ugyanakkor a népi hagyományoktól már elszakadt, polgári, városi, európai műveltségben
felnövő ifjúsággal akarták megismertetni egy világviszonylatban is kiemelkedő
gazdagságú, hagyományos magyar népi műveltséget a falusi és városi népfőiskolák,
az Éneklő Ifjúság s az ehhez
kapcsolódó, hasonló szervezetek és mozgalmak segítségével. Én úgy látom ma – és
ebben nem hiszem, hogy egyedül vagyok –, hogy ez a szép és az ifjúságot megfogó
eszmei erjedés egy-két évtized alatt elérte volna célját: megújította és
egységbe fogta volna végre a népet és nemzetet. Közbejött azonban a második
világháború s annak végén a szovjet megszállás, mely éppen a földreform gyors
végrehajtásával kívánta megnyerni a tömegeket. Nem kétséges, hogy a megszállókkal
együttműködő hatalom ezt már úgy rendezte, hogy a „kollektivizálást”
előkészítse. Ennek ellenére 1945 és 1949 között a magyar mezőgazdaság
hihetetlen gyorsan kiheverte a háború pusztításait, és felderengett egy biztató
jövő. A közös gazdaságok brutális
szervezése a magyar parasztság megalázásával és megtörésével Werbőczi kitagadó
törvényénél is súlyosabb csapást jelentett, melyet csak betetőzött a ránk
erőltetett kárpótlás.
Ma, az
Európai Unió elképzelésének megfelelően az ország földjét az olcsó, mezőgazdasági
nyersanyag előállítására jelölték ki, és az erre legalkalmasabb gépesített
nagybirtokok történelmünk során sohasem tapasztalt aránya csak a hasonló
szerepre kijelölt volt
gyarmatokon jött létre, miközben az Uniót alapító régebbi és gazdagabb, szerencsésebb
sorsú tagállamok szigorúan védik családi gazdaságaikat.
Választanunk kell, mire való a föld?
Profitot, nyereséget hozó tőke vagy életet jelentő alap.
A nagyüzem mintája a tökéletesen gépesített amerikai vállalkozó, aki
a legkevesebb befektetéssel, a legkevesebb élőmunkával jut nagy
jövedelemhez. Igaz, gazdasági számítások szerint 14 tonna olajból állít
elő egy tonna marhahúst. A gépek jelentősen szennyezik a levegőt, a nehéz gépek tönkreteszik a talajszerkezetet, a
műtrágyák és növényvédőszerek beláthatatlan egészségkárosodást okoznak, miközben
a nagy táblák monokultúrái megnövelik a víz és szél talajerózióját,
elsodródását. Szerves trágyázás alig történik, és a számítások szerint ma
területegységenként csak egynegyedét tartja el annak a lakosságnak, mely
ugyanazon a területén megélne családi gazdaságokban. Magyarország
termékeny,
de sérülékeny földjén egyedülálló minőség teremhet, ha visszatérünk a
természettel való együttműködés évszázadok alatt kialakított
módozataihoz, az
ártéri gazdálkodás különféle formáihoz. Az árterületek vízmentesítése
annak
idején a nagybirtokosok gabonatermelésének érdekében történt. Okos,
hagyományos
módszerekkel ötszörös vagy akár tízszeres értéket lehetne termelni a
visszaállított ártérben a sokoldalúan gazdálkodó családi kisüzemekkel.
A régebbi, felszámolt vízgazdálkodás megőrizne
évenként több ezer tonna műtrágyaértékű humuszt is, amely most a
Fekete-tengerben vész el. De legfőképpen a családi gazdaság megőrizné
az ország életgazdagságát
(biodiverzitását) és magyar nemzet életét is.
A történelmi példák figyelmeztetnek. A
döntéshozók kezében van a nemzet jövője.
Mintegy 500 év után végre nemzetté válunk, vagy aláírják népünk és földünk
halálos ítéletét azáltal, hogy elfogadjuk a nekünk szánt cselédszerepet, az idegen
nagybirtokot a magyar családi gazdaságokkal szemben.
Várhegyi Kálmán összeállítása