A „homogén” nemzet és művelendő földjének jövője

         

Az igazságos földbirtokviszonyokért legjobbjaink: Prohászka, Kodály Zoltán, Mindszenty, a népi írók és a magyar egyházak ifjúsági szervezetei küzdöttek a két háború közt és azóta is(ma Prohászka tanítónk Hungarista tanítványai), mert ezt tartották a századok óta hiányzó műveltségbeli és érzelmi nemzeti egység megvalósítása feltételének.

„Nyugat nemzetei az új kor folyamán a parasztságot is magukba fogadták – úgyhogy náluk csak osztályok vannak, de nincs a nemzet alatt egy kitaszított emberiség. Keleten parasztság és művelt nemzet nemcsak egymás alatt él – (hanem) két külön világban s kultúrában.Nyugaton nincs nép, ahogy Keleten. Keleten pedig nincs igazi nemzet. E végzetben gazdagság is rejlik. Mint a föld mélyében letiport őserdőben a kőszén: úgy őrződött meg e szomorú és gyönyörű paraszt-atlantiszokban a prehisztória
melege. Kultúrában: ez óriási tartalék s jövő. Keleten „van miből”, csak föl kell fakasztani és kiaknázni, amit zenében, népköltészetben, gondolkozásban: ezek a lelki önkormányzatok megőriztek. Politikában azonban iszonyú boldogtalanság. E tétova műveltekből és kitagadott parasztokból álló félnemzetek” – így látja ezt Németh László 1940-ben.

Kodály Zoltán ugyanezt a kérdést fogalmazta meg több ízben is: „A magyar kultúra örök harc a hagyomány (népi kultúra) és a nyugati (európai, iskolai) kultúra között. Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas kultúrává saját törvényei szerint, Európától csak azt veszi át, ami erre kell, s ezt is szervesen magába olvasztja. Elérhetjük-e? Janusz arcunk lehet-e valaha egyakaratú, magával egyes lélek arca? Egyik kezünket még a nogáj–tatár, votják, cseremisz fogja, a másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd s talán mindkettővel összekötő szárazföld? Feladatunk elég volna újabb ezer évre!… Hogy a nemzet lehajol a néphez, igyekszik megérteni és felemelni, nem pusztán irodalmi vagy zenei jelentőségű dolog. Életbevágó fontosságú és hosszan tartó történeti folyamat fordulópontja ez. A regeneráló folyamaté, mely lassan még akkor indult el a nemzetben, amikor a török háborúk után szinte végelgyengülésben, aléltan feküdt, mely még ma is tart. Öntudatlan célja: a homogén nemzet, melynek minden egyes tagja a közös életcél tudatában végzi a rá eső feladatot. Olyan ideál ez, melyért a nyugati, nálunk sokkal egységesebb nemzetek is időnként újra meg újra küzdeni kénytelenek”
(NÉMETH 1992, 1275, KODÁLY 1939, 4, 17, u.ö 1977, 13).

Igen, a „homogén nemzet”, mely nem zárja ki a nemzetből azt kultúrájával, kenyerével, fiai vérével fenntartó, de földjétől, méltóságától megfosztott népét. Egységes nemzet, melyben annak minden egyes tagja a közös életcél tudatában végzi a rá eső feladatot.

Ezért küzd az egymással nagy hasonlóságot mutató KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Titkársága), a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesületek), a regőscserkészek, a Gyöngyösbokréta-mozgalom. Mindegyik lényegében a parasztság, a magyar nép erkölcsi, műveltségi és gazdasági felemelkedésén munkálkodott a krisztusi evangélium alapján. Ugyanakkor a népi hagyományoktól már elszakadt, polgári, városi, európai műveltségben felnövő ifjúsággal akarták megismertetni egy világviszonylatban is kiemelkedő gazdagságú, hagyományos magyar népi műveltséget a falusi és városi népfőiskolák, az Éneklő Ifjúság s az ehhez kapcsolódó, hasonló szervezetek és mozgalmak segítségével. Én úgy látom ma – és ebben nem hiszem, hogy egyedül vagyok –, hogy ez a szép és az ifjúságot megfogó eszmei erjedés egy-két évtized alatt elérte volna célját: megújította és egységbe fogta volna végre a népet és nemzetet. Közbejött azonban a második világháború s annak végén a szovjet megszállás, mely éppen a földreform gyors végrehajtásával kívánta megnyerni a tömegeket. Nem kétséges, hogy a megszállókkal együttműködő hatalom ezt már úgy rendezte, hogy a „kollektivizálást” előkészítse. Ennek ellenére 1945 és 1949 között a magyar mezőgazdaság hihetetlen gyorsan kiheverte a háború pusztításait, és felderengett egy biztató jövő. A közös gazdaságok brutális szervezése a magyar parasztság megalázásával és megtörésével Werbőczi kitagadó törvényénél is súlyosabb csapást jelentett, melyet csak betetőzött a ránk erőltetett kárpótlás.

Ma, az Európai Unió elképzelésének megfelelően az ország földjét az olcsó, mezőgazdasági nyersanyag előállítására jelölték ki, és az erre legalkalmasabb gépesített nagybirtokok történelmünk során sohasem tapasztalt aránya csak a hasonló szerepre kijelölt volt
gyarmatokon jött létre, miközben az Uniót alapító régebbi és gazdagabb, szerencsésebb sorsú tagállamok szigorúan védik családi gazdaságaikat.

Választanunk kell, mire való a föld? Profitot, nyereséget hozó tőke vagy életet jelentő alap. A nagyüzem mintája a tökéletesen gépesített amerikai vállalkozó, aki a legkevesebb befektetéssel, a legkevesebb élőmunkával jut nagy jövedelemhez. Igaz, gazdasági számítások szerint 14 tonna olajból állít elő egy tonna marhahúst. A gépek jelentősen szennyezik a levegőt, a nehéz gépek tönkreteszik a talajszerkezetet, a műtrágyák és növényvédőszerek beláthatatlan egészségkárosodást okoznak, miközben a nagy táblák monokultúrái megnövelik a víz és szél talajerózióját, elsodródását. Szerves trágyázás alig történik, és a számítások szerint ma területegységenként csak egynegyedét tartja el annak a lakosságnak, mely ugyanazon a területén megélne családi gazdaságokban. Magyarország termékeny, de sérülékeny földjén egyedülálló minőség teremhet, ha visszatérünk a természettel való együttműködés évszázadok alatt kialakított módozataihoz, az ártéri gazdálkodás különféle formáihoz. Az árterületek vízmentesítése annak idején a nagybirtokosok gabonatermelésének érdekében történt. Okos, hagyományos módszerekkel ötszörös vagy akár tízszeres értéket lehetne termelni a visszaállított ártérben a sokoldalúan gazdálkodó családi kisüzemekkel. A régebbi, felszámolt vízgazdálkodás megőrizne évenként több ezer tonna műtrágyaértékű humuszt is, amely most a Fekete-tengerben vész el. De legfőképpen a családi gazdaság megőrizné az ország életgazdagságát (biodiverzitását) és magyar nemzet életét is.
 

A történelmi példák figyelmeztetnek. A döntéshozók kezében van a nemzet jövője.
Mintegy 500 év után végre nemzetté válunk, vagy aláírják népünk és földünk halálos ítéletét azáltal, hogy elfogadjuk a nekünk szánt cselédszerepet, az idegen nagybirtokot a magyar családi gazdaságokkal szemben.

   

Várhegyi Kálmán összeállítása