"Van egy erkölcsi alapelve: nem 
vállal munkát ott, ahol nem  kell visszafizetnie. Ez a biztosíték arra, 
hogy őt is, legalább részben,  kifizetik. Még hogy nincs bizalom a 
gazdaságban? Csak meg kell  fizetni." Jávor István szociológus írása a 
kis- és középvállalkozásokat  érintő korrupciós kockázatokról.
A kérdést mindig úgy tesszük fel, miért 
van korrupció. Pedig  néha értelmesebbnek látszik az ellenkező iránt 
érdeklődni, ha meg  akarjuk érteni az emberi magatartásokat: miért ne 
lenne korrupció?
Ahogy az egyik építési vállalkozó 
kérdezte tőlem: mondja meg, miért  ne lennék korrupt? Persze ehhez látni
 kell azokat az eseményeket,  amelyek ide sodorták. Közel egy évtizede 
sokadik alvállalkozóként  bekerült egy állami nagyberuházásba. Elvégezte
 a munkát. Több mint  harmincmilliója ragadt bent. Ráment a családja, 
szinte mindene elúszott.  Elment a rendőrségre, de megtudta, minden 
tisztességes, jogszerű volt.  Ügyvédhez is elment, aki azzal biztatta, 
hogy sokba fog kerülni a per,  és egyetlen fillért sem fog látni. Később
 azt is megtudta, csak azokat  fizette ki a megbízó, akik visszaadtak 
zsebre.
Azóta kemény küzdelemben talpra állt. 
Van egy erkölcsi alapelve: nem  vállal munkát ott, ahol nem kell 
visszafizetnie. Ez a biztosíték arra,  hogy őt is – legalább részben 
kifizetik. Még hogy nincs bizalom a  gazdaságban? – csak meg kell 
fizetni. Ha nem lenne korrupció, nem lenne  garancia sem a kisebbeknek.
Mindenki elégedett
De nézzünk egy másik példát egy építési 
vállalkozóról, aki bedolgozta  magát a társasházakhoz. Arról mindenki 
tud, hogy sok lakó tartozik  közös költséggel, egyes házak nehézkesen 
fizetnek. A vállalkozónak addig  benne áll az anyag- és munkadíja. Hogy a
 veszteséget elkerülje,  túlszámláz, és hogy ezt megtehesse, jutalékot 
fizet vissza a közös  képviselőnek. De van, amikor évekig nem jut a 
pénzéhez – csak előleget  kap az induláskor, aminek nagy része 
számlákkal igazolt anyagköltség.  Ezen a számlán a kereskedő "listaárai"
 vannak, nem valós, drága  anyagárakat tartalmaz. Ebben már benne van a 
nem fizetés esetére  elbújtatott tartalék. Persze a kereskedő is hálát 
vár, és kap a  számláért. A kereskedőt sem kell félteni, ő a 
nagykereskedőtől vagy a  gyártótól szerzi be a hamis minőségi 
tanúsítványt. A számlán  a mennyiséggel sem stimmel minden, de azt meg 
egy tervező számolta, akit  egy „független” műszaki ellenőr ellenőrzött.
 Az elvégzett munka így  drágul meg, és a végén a közös képviselő közli a
 társasházzal, hogy a  késedelmes fizetés ellenére elérte, a háznak nem 
kell kamatot fizetnie.

 
Bérházfelújítás a belvárosban
 
Annyira szép az egész: mindenki 
elégedett. Még a NAV is többletáfához  jut a magasabb ár miatt, a lakók 
pedig örülnek, hogy sikerült a  felújítás, miközben fizetési nehézségeik
 köztudottak voltak.
A probléma igazán akkor válik élessé, 
amikor nem a plusz pénzekből  veszik ki a résztvevők a nyereséget, hanem
 a minőségből. Vagyis rosszabb  anyagot építenek be, összecsapják a 
kivitelezést. Nem mindegy, hogy a  korrupciós pénzek elosztása a 
kiszedhető feleslegből, vagy a termelés,  szolgáltatás minőségéből 
történik-e. Ez utóbbi esetben már nem csak  pénzügyi kockázat jelenik 
meg. Eltűnik az anyag a burkolatból, a  szigetelésből.
Ha kiderül a korrupció, vissza kell fizetni az uniós pénzt
Az egyik önkormányzat felújította a 
település központját, nagyrészt  pályázati pénzből. Nem csak sokkal 
drágábban végeztette el a munkát,  mint amit az ésszerűség diktált 
volna, hanem a minőséggel is nagy bajok  voltak. Választás után az új 
képviselő-testület azonnal hozzálátott a  kármentéshez. Világos volt, ha
 kiderül a korrupció, a minőségi probléma,  vissza kell fizetni a 
támogatási pénzeket. Ezért nem tehetett mást,  minden felett szemet 
hunyt. Egyetértett ezzel a település nagy része is.  Újabb támogatási 
pénzeket szerzett, amelyek bevonásával kijavította a  hibákat. 
Ugyanazokat a vállalkozókat bízták meg, csak nyomott árakon.  Hol lenne 
itt korrupció? A váltó párt is mindent rendben talált, még a  
kivitelezőkkel is minden rendben volt.
Jól jártak a pályázatírók és a 
pályázatot elbírálók is. Végül is  kialakult egy olyan összetett 
kapcsolati rendszer, amelyben nincs  konkrét vesztes. A falu is 
megkapott mindent, amit akart. Nincs olyan  szereplő, aki érdekelt lenne
 a korrupció felfedésében, nincs megfogható  károsult. Az egyetlen 
rendőrségi feljelentést (névtelen feljelentővel)  elutasították, hiszen 
mindenki igazolta, hogy kisebb hibákkal, de  rendben volt a projekt 
műszakilag és gazdaságilag is. Legalábbis ezt  olvasta ki a rendőrségi 
szakértő a projekt elszámolásából, az ellenőrök  adataiból. Sőt, az 
önkormányzat még a projekt folytatására is kapott  pénzt egy második 
pályázaton. Az ügyészség meg megállapította, hogy a  rendőrség jól 
végezte a dolgát.
Nincs károsult. Ezt neveztem el happy korrupciónak: mindenki örül. Ezzel más területen is találkozunk.
20 év és sok minden változatlan
1990-es évek közepén járunk. Az egyik 
budapesti belvárosi kerület  helyiségében gyűlnek a vállalkozók. Az 
önkormányzat a tulajdonában lévő  helyiségeket árusítja ki liciten. 
Jelen van vagy 35 kisvállalkozó, az  önkormányzati jegyző képviselője, 
jogásza, osztályvezetője, meg két  másik hivatalnok. A negyedik ingatlan
 900 ezer Ft-ról indult, utcára  nyíló kb. 100 nm-es helyiség. A licit 
elérte az 1 millió Ft-ot, mikor az  egyik licitáló hangosan odaszól a 
többieknek: én akár 2 millióig is  elmegyek, nekem nagyon kellene a 
helyiség. Az összes részvevő előtt a  teremben megbeszélik, hogy minden 
licitáló között (ez három másik  vállalkozó volt) szétosztanak 50 ezer 
Ft-ot. Az önkormányzati képviselő  közli, őt nem érdekli, mi történik. A
 hivatali képviselők előtt lezajlik  az ügylet, a licitálók becsületesen
 kiszállnak. Az önkormányzat pedig  féláron eladja az ingatlanát. Újabb 
licit és újabb kifizetések. A nap  végére mind a tizenöt megmaradt 
ingatlan így ment el.
Teljes nyíltszíni korrupció, feketén 
kifizetett pénzek és nem is  értik a hivatalnokok, hogy a licit végén én
 mit nem értek. Ma is ezek a  hivatalnokok intézik az ügyeket.
Néhány évet visszamegyünk. 1992-ben a 
mellette levő kerület  önkormányzata privatizálta a főúton levő 
helyiségeit. Milliós üzleteket  lehetett venni 10 százalék előleggel 
és 3 százalék kamatra. Pontosan  akkor, amikor a 3 százalékos 
kedvezményes lakáshitel kamatokat  többszörösére emelték fel. Az indok 
egyszerű: így teljesen törvényesen  be tudtak vásárolni a kerületi 
képviselők és hivatalnokok is. Milliós  értékű üzleteket 50-100 ezer 
Ft-ért.
2008: nagykörúti önkormányzat helyiséget
 értékesít liciten. Érdeklődő  vállalkozókat adminisztratív eljárások 
sora elé állítják. Igazolások,  friss cégpapírok beszerzésével. Aztán 
bejön egy komolynak tűnő  érdeklődő. Rövid beszélgetés után a főnök 
behívja. Ajánlatot tesz: 2  millióért elintézhető, hogy úgy hirdetik meg
 a helyiséget, hogy ne  legyen rajta kívül senki a liciten.
Sok minden változatlan, csak közben eltelt húsz év.
Mi a kockázat, ha valaki nem megy bele?
Zárásként érdemes valamit mondanunk a 
kockázatokról is. A  társasházaknak dolgozó vállalkozó valóban vállal 
kockázatot, akár bele  is bukhat. A pályázati pénzek felhasználásánál 
szinte nulla a kockázat.  Azonban ahol a kockázat abszolút zérus, az a 
testületi döntéssel  meghozott előnyben részesítés. Minden törvényes. 
Mindenki egy másik  döntés, határozat, szakvélemény alapján lép. Ez a 
legveszélyesebb  korrupció, hiszen a legalsó szinttől a legfelsőig 
elönti a közszférát.  Kezelhetetlen és alig bizonyítható. Minden betonba
 ágyazottan törvényes:  ez a legális korrupció.
Egy építési vállalkozó ismerősöm egy 
nagyobb megrendelést kapott. Még  dicsekedett is: most talán 
megerősítheti a cégét. 10 százalékot  fizetett a megbízásért. De a végén
 a plusz 10 százalék „jutalék”  fizetésébe nem ment bele. Nem is 
értette, mi lenne az. Azóta megtudta:  aki nem fizet a végén, az nem 
kapja meg a pénzét. Megvette az anyagot,  dolgozott. Kisebb összegeket 
fizettek, majd a végén már semmit sem.  Tönkrement anyagilag és idegileg
 is. Azóta sem állt fel. Mikor már  eljutott az éhezésig, megjelent nála
 három apehes (igen, 3) a meglevő  tartozása miatt, ami hatezerkétszáz 
(igen, 6200 Ft) forint volt. A  fővállalkozóhoz, aki nem fizetett neki, 
senki nem ment el.