Budapest, 2026. június 28. vasárnap (MB)
1991. július 1-én lesz 35 éve annak, hogy megszűnt a Varsói Szerződés (VSZ), a Szovjetunió és az európai szocialista országok katonai szervezete, melyet 1955-ben hoztak létre válaszul az 1949-ben alapított NATO-ra.
A VSZ az európai szocialista társadalmi rendszer összeomlásának következtében szűnt meg. Hatvankilenc évi fennállás után 1991. decemberben maga a Szovjetunió is megszűnt létezni.
A szocializmus megszűnésével megnyílt az út a kapitalizmus terjeszkedése előtt. A nemzetközi tőke megdöntötte a közösségi tulajdonra épülő társadalmi rendet, fegyveres eszközét, a NATO-t pedig kiterjesztette a hatalmába kerített új országokra is. A volt szocialista országok az Európai Uniónak is csak úgy válhattak tagjává, hogy előbb a NATO-hoz kellett csatlakozniuk. A tény arra utal, hogy a nyugati szövetségi rendszer szocialista országokkal kapcsolatos elsődleges célja katonai volt, s csak másodlagosan gazdasági.
Oroszország is felajánlotta, hogy csatlakozik a NATO-hoz, de nem vették föl. A nyugati szövetség elzárkózása tükrözte a mögöttes célt: Oroszország feldarabolásának szándékát.
Richard Cheney amerikai védelmi miniszter 1992-ben javasolta, hogy a Szovjetunió megszűnése után Oroszországot darabolják fel.
Zbigniew Brzezinski, Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója 1997-ben tervvel állt elő Oroszország három részre szakításáról: egy európai, egy szibériai és egy távol-keleti régióra.
Történt ez azt követően, hogy az 1989. december 2-3-i máltai orosz-amerikai csúcstanácskozáson James Baker amerikai külügyminiszter George Bush elnök társaságában megígérte Mihail Gorbacsovnak, a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkárának, hogy a NATO nem fog Keletre terjeszkedni, a Szovjetuniónak nem kell attól tartania, hogy a volt szocialista országokat bevonják a NATO-ba. „A NATO-erők joghatósága egy hüvelyknyit sem fog Keletre bővülni” – jelentették ki az amerikaiak Máltán.
Az egykori szocialista országok integrálása után az Észak-Atlanti Szövetség irányt vett a volt szovjetköztársaságok felé.
Ukrajna még a VSZ megszűnésének évében csatlakozott az Észak-atlanti Együttműködési Tanácshoz, néhány évre rá döntés született „Ukrajna gyors integrálásáról” a NATO-ba. Noha 1990. július 16-án az ukrán parlament alkotmányban deklarálta Ukrajna semlegességét, a NATO fokozatosan bekapcsolódott Ukrajna politikai irányításába, növelte az ukrán fegyveres erők harci képességét, a NATO vezető hatalma, az USA pedig 2014-ben úgy döntött, hogy fegyveres puccsal dönti meg a törvényes kijevi kormányt, hatalomra segítve Olekszandr Turcsinov elnököt, és Arsenij Jacenyuk miniszterelnököt. Az új kijevi vezetés cserében a NATO katonai támaszpontjául ajánlotta fel a Krím orosz bázosait.
Oroszország megakadályozta, hogy a NATO megszállja a Krímet, visszavette, amit Hruscsov 1954-ben Ukrajnának ajándékozott. A Krím, Donyeck és Luhánszk lakosai szembefordultak az szélsőségesen oroszellenes kijevi vezetéssel, és kinyilvánították elszakadásukat Ukrajnától. A krímiek 2014-ben fejezték ki akaratukat, hogy Oroszországhoz tartozzanak. A donbásziak 2022-ig vártak a minszki szerződésekben foglaltak teljesítésére, az ott élő orosz többség különleges jogi státuszának biztosítására, de Kijev megtagadta önrendelkezésük elismerését, és katonai erőszakot alkalmazott ellenük. Sok ezer civil halt meg az ukrán hadsereg Donbász megtartásáért folytatott kíméletlen harcában. A 2022-ben megtartott népszavazáson a Kelet-Ukrajnában élők is úgy döntöttek, hogy csatlakoznak Oroszországhoz.
A Nyugattal kötött szóbeli és írásos megállapodások megszegése miatt Putyin orosz elnök 2022 elején úgy döntött, hogy katonai intervenciót hajt végre Ukrajnában Kijev tervezett NATO-csatlakozásának megakadályozásáért, és a donbászi oroszok védelmében. A „különleges katonai művelet” céljául Ukrajna alkotmányban deklarált, de a NATO-val közösen megszegett semlegesség helyreállítását, Ukrajna demilitarizálását és a nácizmussal cimboráló erők hatalomból való kiszorítását jelölték meg.
Az orosz katonai lépés közvetlen előzménye az volt, hogy a NATO elutasította a 2021. december 15-én Washington és Brüsszel elé terjesztett orosz biztonsági követeléseket, melyeknek lényege abban foglalható össze, hogy az oroszok a nyugatiakkal egyenlő biztonságban élhessenek, és Oroszország a NATO-val egyenjogú biztonságot élvezhessen a kölcsönösség jegyében. Az orosz politikai és hadvezetés 2022 elején arra a következtetésre jutott, hogy a NATO, és de facto szövetségese, Ukrajna nem a kelet-nyugati egyensúlyon alapuló kölcsönös biztonságban, hanem Oroszország legyőzésében érdekelt. Az orosz hadvezetés figyelmeztette Putyin elnököt a biztonsági követelések nyugati elutasításából fakadó veszélyre. Nevezetesen arra, hogy a NATO felvonulási terepként használhatja fel Ukrajnát, és megtámadhatja Oroszországot.
Az orosz hadvezetés azt javasolta az elnöknek, hogy előzze meg az Oroszország elleni agressziót, Putyin pedig úgy döntött, hogy megelőzi egy ilyen helyzet kialakulását.
Több mint négy évvel az ukrajnai háborús konfliktus kezdete után elmondható, hogy a Nyugat továbbra sem hajlandó az egyenlő, kölcsönös, oszthatatlan biztonságra vonatkozó orosz követelések teljesítésére, köztük a NATO infrastruktúrájának visszavonására az atlanti szövetség eredeti határai mögé. Moszkva álláspontja szerint a gyakorlatba kell átültetni az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet 1999-ben Isztambulban egyhangúlag elfogadott elvét, miszerint az államok nem érvényesíthetik saját biztonságukat más államok rovására.
A tények arra utalnak, hogy a NATO-nak sem az ukrajnai konfliktus kirobbanása előtt, sem pedig utána nem az egyenjogúságon alapuló kiegyezés volt a célja Oroszországgal.
Stratégiai elemzők véleménye szerint a NATO katonai tervezése, élén az amerikaival tanult Hitler Szovjetunióval szembeni félresikerült villámháborújából, és arra a következtetésre jutott, hogy Oroszországot fokozatos bekerítéssel, sokrétű katonai, gazdasági, társadalmi eszközök igénybe vételével lehet és kell térdre kényszeríteni.
Bár a „lassú víz, partot mos” hadászati megközelítés átfogó, összetett mivolta miatt minőségi különbséget mutat a blitzkrieghez képest, végső célját tekintve megegyezik vele.
Az agresszió fogalma új elemekkel bővült az ENSZ Alapokmányában szereplő tilalom megfogalmazása óta. Az agresszió többé már nem szűkíthető le a közvetlen fegyveres támadásra. Agresszióként jelenhet meg a fegyveres támadáshoz vezető folyamat, az agresszió előkészítése is, ha azt konkrét bizonyítékok támasztják alá. Ilyen bizonyíték lehet egy állam, vagy államok szövetségének arra irányuló törekvése, hogy biztonságát a másik fél rovására érvényesítse. Ne tartsa tiszteletben a biztonság oszthatatlanságának elvét, azaz a kollektív, kölcsönös biztonság követelményét. Megszegje a biztonsági megállapodásokat. Katonai lépésekkel alapozza meg a készülő fegyveres támadást.
Az agresszió fogalmának korszerű értelmezésével szorosan összefügg a szuverenitás és az önrendelkezés kérdése. Ukrajna esetében tapasztalhattuk, hogyan válhat kérdésessé az ország szuverenitása, ha politikai vezetése megtagadja az egyenjogúságot a nemzeti kisebbségektől, elvitatja tőlük az önrendelkezéshez fűződő jogot. (Az államok közötti baráti kapcsolatokra és együttműködésre vonatkozó nemzetközi jog elveiről 1970-ben született ENSZ-nyilatkozat értelmében területi integritásának tiszteletben tartására olyan állam jogosult, amely betartja az egyenlőség elvét, tiszteletben tartja a népek jogait és önrendelkezését, vagyis kormánya képviseli az ország területén élő összes embert. Tehát az egyenlőség be nem tartása, a népek jogainak és önrendelkezésének meg nem tartása esetén az érintett állam nem jogosult területi integritásának tiszteletben tartására, mert kormánya nem képviseli a területén élő összes embert.)
A jogi fejlődés a „finomhangolás” felé tart, az élet nyomában.
A fentiek természetesen szorosan összefüggenek az agresszióval szembeni védekezés jogának gyakorlásával is. Tisztázandó, vajon joga van-e egy államnak az ellene készülő agressziót megelőző preventív katonai lépésre. Milyen feltétellel mérhet megelőző csapást agresszióra készülő ellenfelére.
Az élet által felvetett gyakorlati kérdések megválaszolására csak nemzetközi biztonsági és együttműködési tanácskozás hivatott. Jelenleg egyetlen ilyen nemzetközi kezdeményezést ismerünk: a „minszki folyamat” néven ismertté vált eurázsiai biztonsági rendszer felépítését célzó kezdeményezést, melynek Chartája a felek egyenjogúságából kiindulva tervez egy európainál átfogóbb új együttműködési rendszert. (A folyamatban az Orbán-kormány megfigyelőként részt vett.)
A NATO szembehelyezkedik a minszki folyamattal. Nem veszi tudomásul, hogy a sokpólusúvá váló nemzetközi kapcsolatokban szava csak egyik lehet a sok közül. Kérdés, meddig tartható a ragaszkodás a nyugati hegemóniára épülő eddigi kapcsolat rendszerhez, hiszen a világ államainak túlnyomó többsége egyenjogúságra tart igényt a nemzetközi kapcsolatokban, összhangban az ENSZ Alapokmányával, mely előírja az egyenjogúságot és az önrendelkezést. A világ országainak túlnyomó többsége kölcsönös előnyökön alapuló együttműködést akar.
Az agresszió fogalmának újradefiniálását elemi erővel kényszeríti ki a nemzeti fejlődéshez fűződő egyenlő jog iránti igény. Ha ugyanis a Nyugat az egyenlőtlen fejlődésben érdekelt, azaz olyan fejlődésben, amely mások rovására történik, akkor magatartása anélkül is agresszívnak minősíthető, hogy esetleg, bár nem feltétlenül, tartózkodik a klasszikus értelemben vett fegyveres agressziótól. Gondoljunk az embargópolitikára, a szankciókra, az államok elleni egyoldalú büntető intézkedésekre, a nyílt és burkolt neokolonializmusra, a nyugati uralomra épülő nemzetközi pénzügyi rendszerre, a fejlődő világtól történő forráselvonásra. Mindez történhet háború nélkül is. Amint beszűkült a fejlett tőkés országok lehetősége a forráselvonás újgyarmatosítási eszközökkel történő biztosítására, nyugati gyakorlattá vált a nemzetközi jogot figyelmen kívül hagyó, vele szöges ellentétben álló úgynevezett „szabályok” érvényesítése, melyeket különösen a NATO vezető hatalma alkalmaz nyíltan és széleskörűen. Ennek a „szabályokra” hivatkozó magatartásnak a következtében az ENSZ és szakosított intézményei mind kevésbé tudnak eleget tenni rendeltetésüknek, az érdekütközések Alapokmányban előírt feloldásának, a konfliktusok békés rendezésének.
Az emberiség korszakváltáson megy keresztül. Az amerikai és nyugati hegemóniára épülő világrend helyébe sokpólusú világrend lép. Az egyenlőtlenség, alárendeltség, egyoldalú előnyök helyét fokozatosan átveszi az egyenlőség, és a kölcsönös előnyökön nyugvó rend. Mint a történelemben mindig, a régi rend ragaszkodik előjogaihoz és kiváltságaihoz. Nem mond le hatalmáról erőszak alkalmazása nélkül. Ezért a feltörekvő új rend, mely a szembenállást békés, egyenjogú együttműködéssel akarja felváltani, fegyveresen is szembesülni kényszerül az „ancien régimmel”.
Bármennyire kívánatos volna is a békés korszakváltás, nem megy végbe erő alkalmazása nélkül.
Minthogy az emberiség és az emberiséget alkotó nemzetek, népek fejlődését a békés, egyenjogú együttműködés szolgálja jobban, azoknak a harcát tekinthetjük igazságosnak, erkölcsileg azok tekinthetők fölényben, akik az eddiginél szabadabb utat akarnak nyitni az emberi emancipáció előtt. +++
(Simó Endre írása – Magyar Békekör)
Kiadta: Magyar Békekör
A térkép a NATO terjeszkedését mutatja 1949-től korunkig.
