Ma, ha valaki a fősodrású médiából tájékozódik, az orosz-ukrán háborúról, csak azt olvashatja, hallhatja, hogy 2022-ben az oroszok terjeszkedési céllal, minden előzmény nélkül megtámadták Ukrajnát.
Valójában az orosz-ukrán (proxi) háború nem 2022. február 24-én kezdődött, hanem jóval előbb. A kiindulópont talán az lehet, amikor 1990-ben a német újraegyesítésről, az orosz csapatok kelet-németországból való kivonulásakor James Baker amerikai külügyminiszter megígérte Gorbacsovnak és Sevardnadze külügyminiszternek, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, akkor a NATO egy centit sem mozdul Kelet felé.[1] Erről az ígéretről azután rögtön meg is feledkeztek és a NATO keleti terjeszkedésének lehetőségéről befolyásos amerikai körökben szinte a fenti ígérettel egy időben megkezdődött a diskurzus.
A NATO kiterjesztésével kapcsolatos amerikai gondolkodás lényegét Zbigniew Brzezinski foglalta össze az 1994 végén és 1995 elején a New York Timesben, illetve a Foreign Affairs-ben megjelent cikkeiben[2]. Ennek lényege, hogy a hidegháború után keletkezett közép-európai geopolitikai vákuumot nem szabad fennhagyni, mert Közép-Európa ismét a német és az orosz hatalmi érdekek ütközőterévé válhat. Oroszországgal nem érdemes a NATO bővítéséről vitatkozni, hanem ki kell jelenteni, hogy a NATO-nak tagja lehet az, aki a feltételeket teljesíti, és Lengyelország Csehország és Magyarország már teljesítették is. Brzezinski érzékelte, hogy Oroszország ezen országok NATO tagságát még csak lenyeli valahogy, de Ukrajna kemény dió lesz: „Ukrajna problémája nem tűr halasztást. Ukrajna egyszerűen túl nagy és túl fontos, és létezése túl érzékeny kérdés mind Oroszország, mind a Nyugat számára. Ahogy a NATO terjeszkedik és különleges biztonsági kapcsolatot kíván kialakítani Oroszországgal, figyelembe kell vennie Ukrajna új viszonyát a NATO-hoz. Ennek során a szövetségnek tudatában kell lennie Oroszország ukrán kérdéssel kapcsolatos különleges érzékenységének, de a Nyugat szélesebb körű érdekének is, hogy a geopolitikai pluralizmus megszilárduljon a volt Szovjetunió területén.”
Mindazonáltal Brezinski úgy vélte, hogy: „A délre fekvő új muszlim államok által fenyegetett és egy esetleges jövőbeli keleti konfliktussal szembenéző Oroszország ma nincs abban a helyzetben, hogy a Nyugattal is konfliktusba keveredjen. Moszkva talán némileg késleltetheti a NATO bővítését, de nem tudja megállítani Európa növekedését, és nem tudja megakadályozni az euro-atlanti biztonsági ernyőnek a tágabb Európára való kiterjesztését. Csupán ismét elszigetelheti magát.”.
Később az amerikai politikában valóban a Brzezinski-féle álláspont lett a meghatározó, e tekintetben rendkívül érdekes az a vita, amely 1997 őszén zajlott le az amerikai szenátusban,[3]ahol a bővítéssel kapcsolatos pro- és kontra érvek ütköztek. De még jóval e vita előtt George F. Kennan, akinek a nevéhez a hidegháború eszmei megalapozása és a Marshall terv is kapcsolódik, a New York Timeben írt egy cikket a következő címmel „A fateful Error – Egy végzetes hiba”[4]. E cikkben Kennan kifejti, hogy: „a NATO bővítése az amerikai politika legvégzetesebb hibája lenne az egész hidegháború utáni korszakban”. A figyelmeztetések ellenére a szenátus 80:20 arányban megszavazta a NATO bővítését, amelynek előkészítése ebben az időben már gőzerővel folyt.
Ukrajna 1653-ban keresett védelmet az Orosz birodalomban, miután hosszú ideig háborúzott a lengyelekkel. Az akkori Ukrajna nagyjából akkora volt, mint a mai Magyarország, a mai Ukrajna összes többi részét a századok során, de főleg a 20. században csatolták hozzá. Emiatt lakossága etnikailag, kulturálisan nagyon szerteágazó, és a nemzetiségi megoszlás szinte pontosan látszik a választási térképen: a keleti rész azokat a pártokat támogatta, amelyek az Oroszországgal való jó viszonyt tartották a külpolitikai orientáció fő irányának, a nyugati rész, amelyik valamikor Lengyelországhoz és az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, pedig a Nyugathoz, a NATO-hoz, az Európai Unióhoz való csatlakozást támogatta.
A nyelvileg és érzelmileg különálló részekből álló ország egységének megtartása nem bizonyult könnyű feladatnak. Teljesen érthető, hogy a Szovjetunióból kiszakadt Ukrajna vezetői az ország 20. századi területi gyarapodásait meg kívánták tartani, a kérdés inkább az volt, hogy ezt miként tehetnék meg. E kérdés megválaszolásához Leonyid Kucsma, Ukrajna 1994-ben hivatalba lépett második elnöke jutott a legközelebb, amikor a beiktatási beszédében azt mondta: „Ukrajna történelmileg az eurázsiai kulturális és gazdasági tér része. Ukrajna létfontosságú nemzeti érdekei most a volt Szovjetunió e területére összpontosulnak. Hagyományos tudományos, kulturális és családi kötelékek is összekötnek bennünket a Szovjetunió egykori köztársaságaival. Meggyőződésem, hogy Ukrajna az eurázsiai gazdasági integráció egyik vezető szerepét töltheti be.”[5]
Ukrajna ezt a semleges szerepet nem tudta megtartani. Már a kilencvenes évektől a NATO békepartnerségi programja keretében egyre több NATO szakértő jelent meg Ukrajnában és a 2008-as Bukaresti NATO csúcson Ukrajnát, határidő nélkül meghívták a NATO-ba. Az ott zajló vita, különösen a most zajló háború szempontjából igen figyelemre méltó, mert Ukrajna NATO meghívását hevesen ellenezték az Európai Gazdasági Közösség alapító tagjai, továbbá Norvégia, Magyarország és Görögország, de végül az Ukrajna jövőbeli NATO tagságát erőltető angolszász-lengyel álláspont győzött.
Ukrajnában a nyugati és orosz elkötelezettségű pártok hosszasan viaskodtak egymással, a kérdést végül a 2014-es Majdan téri felkelés, tulajdonképpen puccs döntötte el, mert az amerikai támogatással[6] létrejött új kormány már egyértelműen nyugat-barát és egyben szélsőségesen nacionalista volt (lásd például a nyelvtörvényt).
A fordulat Oroszország számára azt jelentette, hogy elveszti a Szevasztopolban lévő haditengerészeti bázisát és a Földközi-tengerre való kijutása is megkérdőjeleződik, ezért elfoglalta a Krímet, amit egyébként korábban nem volt Ukrajna része, hanem 1953-ban Hruscsov ajándékozott Ukrajnának, az Oroszországhoz való csatlakozás 300. évfordulója alkalmából.
Az erős ukrán nacionalizmus miatt a keleti tartományok a többnyire oroszok által lakott Donyeck és Luhanszk autonómiát akart elérni, amit a kijevi kormány nem akart engedni, végül is háború tört ki Kijev és az önállósodni akaró keleti tartományok között.
Franciaország és Németország akkori vezetői elég hamar felismerték, hogy ez a háború nem érdekük, és megpróbálták annak eszkalációját megakadályozni. Közreműködésükkel létrejöttek a Minszki Egyezmények, amelyeknek lényege, az volt hogy a Krím kivételével Ukrajna megtartja területét, de Donyeck és Luhaszk autonómiát kapnak. A Nyugat, azonban nem tartotta egyenrangú partnernek Oroszországot és a NATO szakértők egyre inkább jelen voltak Ukrajnában, ha nem is de jure, Ukrajna de facto NATO tag lett. Oroszország mindvégig tárgyalni próbált az amerikaiakkal, hogy Ukrajnát hagyják meg semlegesnek, de az amerikai kormány kitartott Ukrajna jövőbeli NATO tagsága mellett.
Az utolsó tárgyalás Amerika és Oroszország között, amikor még meg lehetett volna állítani a háborút, 2022. január 10-én zajlott Genfben. Oroszország fő kérése az volt, hogy Ukrajna ne lehessen a NATO tagja. Wendy Sherman amerikai külügyminiszter-helyettes azonban ezt határozottan elutasította, és leszögezte, hogy Washington nem fogja engedni senkinek, hogy aláássa a NATO „nyílt ajtók politikáját”, vagyis azt, hogy Ukrajna előbb-utóbb a NATO tagja legyen. Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes viszont kijelentette, hogy Oroszország ebben az ügyben már nem tud hova hátrálni.[7]
Ez után következett a február 24-i orosz támadás után, amelynek célja nem Ukrajna elfoglalása, hanem egy kormányváltás elősegítése volt. Rövidesen tárgyalások kezdődtek Törökországban Szergej Lavrov orosz és Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter között. Az Al-Jazeera március 20-i riportjában[8] idézi Mevlüt Cavusoglu török külügyminisztert, aki kijelentette: “Úgy látjuk, hogy a felek közel állnak a megállapodáshoz”. Egy 15 pontos béke megállapodás volt az asztalon, amelynek értelmében Oroszország visszavonulna a február 23-i pozíciójához, amikor is a Donbász régió egy részét és a teljes Krím-félszigetet ellenőrizte, cserébe Ukrajna megígérné, hogy nem törekszik NATO-tagságra, és helyette biztonsági garanciákat kapna több országtól.
Kevéssel a tárgyalások után (április 9-én) Boris Johnson brit miniszterelnök váratlanul megjelent Kijevben, és az Ukrajinszka Pravda, Ukrajna egyik legelismertebb hírportálja szerint[9] két egyszerű üzenetet hozott: Az első az, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök háborús bűnös, nyomást kell gyakorolni rá, nem pedig tárgyalni vele. A második pedig az, hogy, még ha Ukrajna kész is aláírni Putyinnal bizonyos garanciális megállapodásokat, ők nem.
A kollektív Nyugat, amely még februárban azt javasolta Zelenszkijnek, hogy adja meg magát és meneküljön el, most úgy érezte, hogy Oroszország valójában nem is olyan erős, mint ahogyan korábban képzelték, és hogy itt a lehetőség, hogy nyomást gyakoroljanak rá: „meggyengítsék”.
Ez a háború már négy és fél éve folyik, és egyre feljebb kerülünk az eszkalációs létrán. Németország például, amelyik kezdetben csak sisakokat ajánlott Ukrajnának, mára széleskörű fegyverszállításokat teljesít és oszlopos tagja lett az Ukrajnát pénzel és fegyverrel támogató „Tettre Készek Koalíciójának”.
Sőt Németország és maga az Európai Unió is gyors ütemben háborúra készül. Boris Pistorius német védelmi miniszter többször beszélt arról, hogy 2029-re Németországnak háborúra képes állapotba kell kerülnie. Az Operationsplan Deutschland (OPLAN DEU) terv szerint Németország egy NATO–Oroszország konfliktus hátországa és logisztikai központja lenne. A Bundeswehr szerint háború esetén akár 800 000 NATO-katonát kellene hat hónapon belül Németországon keresztül a NATO keleti határa felé mozgatni.
Mindezt miért? Ukrajna NATO tagságáért! Ha végigkövetjük az események láncolatát itt nem Oroszország terjeszkedett nyugatra, hanem a NATO keletre és a mai európai vezetők akár egy atomháborút is készek kockáztatni Oroszország Európából való kiszorítása érdekében.
A mai vezetők már aligha látták a II. világháború pusztításait, így készek egy még nagyobb pusztítást előidézni. Nem kellene őket időben megállítani, ha már Hitlert nem sikerült?
[1] NATO Expansion: What Gorbachev Heard
[2] A Plan for Europe: How to Expand NATO
[3] https://www.govinfo.gov/content/pkg/CHRG-105shrg46832/html/CHRG-105shrg46832.htm
[4] https://www.nytimes.com/1997/02/05/opinion/a-fateful-error.html
[5] https://en.wikipedia.org/wiki/Leonid_Kuchma
[6] https://www.theguardian.com/world/2013/dec/15/john-mccain-ukraine-protests-support-just-cause
[7] https://www.reuters.com/world/europe/prospects-dim-us-russia-start-tense-talks-over-ukraine-crisis-2022-01-10/
[8] Russia, Ukraine ‘close to agreement’ in negotiations, says Turkey
[9] From Zelenskyy’s “surrender” to Putin’s surrender: how the negotiations with Russia are going
