1956 - tíz évvel egy rendszerváltási folyamat befejeződése után, és tíz évvel egy olyan geopolitikai átrendeződést követően, mely méretét tekintve kizárólag a világháborúhoz és a napjainkban is zajló folyamatokhoz hasonlítható. Mindezek egy olyan összefüggésbe helyezik az akkor lezajlott eseményeket, melyek elkerülhetetlenné teszik, hogy minden hatalom, minden kormány, ideológiák és érdekek mentén újraértelmezze (vagy félremagyarázza) az emlékezetet. Az események szubjektív emlékeinek elhalványulásával is vannak azonban olyan tények, melyek minden regnáló hatalom számára kínosak. Az utóbbi években a magyar társadalomban éles jobbratolódás zajlott le, ami lehetővé tette egy újabb tabu feltörését, a zsidóság szerepének kiértékelését a kommunista rezsimben és a forradalom leverésében. Nem az egyetlen tabu ez, de az egyetlen, amivel az ellenzék emlékezetpolitikai alternatívát akar nyújtani, így ezt a vonatkozást kell elsőként összefüggéseibe helyezni.
Alig több mint tíz évvel egy újabb világháború, egy rendszerváltás és egy geopolitikai átmenet után az ország egy stabilizációs időszak kellős közepén volt, ami már önmagában is felveti kérdést, hogyan és mi ellen történhetett olyan horderejű népi önszerveződés, ami azóta is példa nélküli. Lényeges ebből a szempontból, hogy hogyan zajlott ez a stabilizációs időszak, milyen eszközökkel és milyen mértékben érintette az a lakosságot. A rendszerváltás nem egyszeri dolog, nagy vonalakban elmondható, hogy egy-két generációnként minden országban rendszerváltás vagy rendszerváltozás következik be. Ami 1956-ban történt, az egy totalitárius rendszer által okozott mérhetetlen szenvedés elleni elkeseredett ellenállás volt, ami egyenes következménye az eseményeket megelőző elmúlt 20 évnek. Nagyon is lényeges, hogy ez egy rendszerváltás és geopolitikai átmenet utáni konszolidációs időszak volt; ilyen időszakokban ugyanis a hatalom minden elérhető eszközt felhasznál a rendszer stabilizálására, nem válogat a módszerekben és személyi állományt tekintve is azzal dolgozik, aki garantálhatóan nem az elmúlt rendszerek funkcionáriusa. Figyelembe véve, hogy a második világháború mozgatórugója a nemzetiszocializmus (illetve annak torzult formája), egy ilyen rendszerváltás és geopolitikai átmenet egyenes következménye, hogy 1945 után az a rendszer, amely a nemzetiszocializmussal - ideológiai okokból - végleg le akar számolni, nagymértékben támaszkodik a nemzetiszocializmus veszteseire, arra a társadalmi rétegre, ami garantáltan nem fogja visszasírni a rendszerváltás és átmenet előtti állapotokat. Törvényszerű, hogy a stabilizációs időszakban a hatalmi struktúra igen nagy mértékben támaszkodott a hazai zsidóságra, elsősorban amiatt, mert mindez biztosítékul szolgált arra, hogy a hatalmi elit nem fog visszatérni a rendszerváltást megelőző időszak ideológiai felépítményéhez, ami a szovjet rendszert alapjaiban megkérdőjelezné. Egy az elmúlt rendszer kárvallottjainak tömeges hatalomra juttatásával dolgozó rezsimtől nem is várható más, minthogy egy alapjait tekintve is totalitárius, bosszúszomjas terrorállam legyen.
1956-ban egy olyan hatalmi struktúra létezett Magyarországon, mely a zsidóság bosszúvágyának hatalomra juttatásával biztosította a nemzetiszocializmus soha vissza nem térését, - a zsidóság nemzetiszocializmussal szembeni bosszúszomját és a közelmúlt emlékezetét használta fel arra, hogy minden felkelést és visszarendeződési kísérletet, melynek alapja a magyarságtudat és népi összetartozás, brutális eszközökkel elfojtson és megakadályozzon. Tény, hogy a magyarországi kommunista rezsim hatalmi struktúrájában a zsidóság szinte kizárólagos többségben volt, és mindez egyenes következménye a rendszerváltást megelőző állapotoknak. Ennél hatékonyabb eszközt nem is találhatott volna a hatalom arra, hogy a nemzetiszocializmus visszatérését megakadályozza, s így az országot a szovjet blokkon belül hosszú távon stabilizálja. Az egyéni bosszúvágy és nagyhatalmi érdek sajátos fúziója volt ez, melynek egyenes következménye egy cionbolsevista terrorállam, ami az '56os felkelést kérlelhetetlenül vérbe fojtotta. Egy a 30-as évek eseményeit megbosszulni akaró társadalmi réteg, ami a kezébe adott hatalmat azóta is a 70 évvel ezelőtti sérelmekért kapott kompenzációnak tartja, a bosszú eszközeként használja azt, ahogy történt az 1956-ban és történt a '89-es rendszerváltáskor.
Vannak más tények is, ami '56 kapcsán tabunak számít a mai magyarországi politikában. Tény, hogy ez az ellenállás jórészt Budapesten kívül szerveződött, hajtóereje a munkásréteg volt voltak. Debrecenben bontakozott ki legelőször paraszti származású diákoknak köszönhetően, majd Miskolcon a gépgyári munkások körében. Ezen felül Veszprémben, Jászberényben, Szolnokon történtek csak jelentősebb megmozdulások, ami azt igazolja, hogy a felkelést a munkások (az iparban dolgozók) vették a kezükbe (ezek mind a kezdődő iparosítás vidéki központjai voltak), vagyis a felkelés ha névlegesen igen, gyakorlati vonatkozásait tekintve azonban nem kifejezetten a rendszer kommunista vonatkozásai ellen irányult. Egy olyan népréteg által mozgatott felkelésről van szó, amely névlegesen a kommunista ideológia kedvezményezettje. Hogy ez a népréteg Magyarországon a kommunizmusnak nem kedvezményezettje volt, az a fentiekre vezethető vissza. A szovjet hatalom kiszolgálói törekedtek arra, hogy a magyar hatalmi elit ne olyan személyekre épüljön, ami származásuknál fogva lehetővé tenné a nemzeti érzelmekre alapozott önszerveződést és így a nemzetiszocializmus visszatérésének bástyája legyen. Tehát a nagyhatalom az alapján válogatta meg a kedvezményezettek rétegét, hogy mindegy milyen ember, csak származása miatt ne kerülhessen a magyar szélsőjobboldal befolyása alá.
A szovjeteket nem érdekelte, ki van a hatalomban és mit művel a belpolitikában, egyetlen egy szempont volt csak, hogy a Szovjetuniónak az az apró része, ami Magyarország, ne kerüljön újra nyugati fennhatóság alá. Egy ilyen stabilizációs időszakban a szélsőjobboldal ugyanolyan destabilizáló tényező volt, mint ahogyan ma is az (példaként itt a Kijevben lezajlott eseményeket említhetjük).
Ugyanakkor az is tény, hogy a felkelés központi irányítását Budapesten a liberális nyugati rendszerrel szimpatizáló értelmiség próbálta megszerezni, vagy szerezte meg. Ezek a csoportok a liberális bal- vagy jobboldali irányzatokhoz kötődtek. Mindez magában hordozta a népfelkelés bukását, ugyanis a liberális atlanti rendszer országai október 27.-i tanácskozásukon a magyar eseményekbe való be nem avatkozás mellett döntöttek, és erről a Szovjetunió vezetését is tájékoztatták. Ennek ellenére az atlantisták nyílt propagandában (Szabad Európa Rádió) a további teljes ellenállásra buzdítottak, segítséget ígérve, amit soha nem adtak meg. Ennek egyenes következménye volt a reménytelen ellenállás folytatása, a magyar nép segítséget várt a nyugattól, ahonnan végül csak árulást kapott. A Nyugat elárulta a magyar népet, fejünk fölött rendelkeztek az ország sorsáról, miközben a további ellenállásra buzdítottak, mert akkor a magyar nép kiváló eszköz volt a nyugati tömb abszolút ellensége, a Szovjetunió destabilizálására. A nyugat árulása azt jelentette, felhasználtak minket saját politikai játszmájuk eszközeként, és ezzel odavetették a magyar népet egy olyan totalitárius terrorállam kegyetlen brutalitásának, amely célzottan olyan személyekkel volt feltöltve, hogy a magyar néppel semmilyen szolidaritást ne érezhessenek. Ebben a harcban hősök születtek, de a tényeket máig nem szabad kimondani, vagyis, hogy;
1. a hatalmi struktúra célzottan nem-magyar elemekkel volt feltöltve, hogy a Szovjetunió így megakadályozza a nemzetiszocializmus visszatérését,
2. a nyugat elárulta Magyarországot. Harcra buzdítottak és segítséget ígértek, de ugyanakkor közölték is a népet elnyomó totalitárius diktatúrával, hogy semmilyen segítséget nem fognak adni
Városi harcban az orosz csapatok egy hét alatt teljesen felszámoltak minden ellenállást, anélkül, hogy nehéztüzérséget, vagy légierőt vetettek volna be, ami a katonai stratéga igen magas színvonalát jelzi. Amit a nyugat árulása jelentett a magyarság számára, az a nép legjavának módszeres kiirtása. Valós népirtás volt ez, a Nyugat ígéretei miatt tettre kész, hősi jellemű fiatalok veszítették életüket. A hősi jellemek elvesztek, rengeteg értékes ember fiatalként életét vesztette a harcokban. Fiatalként hősi halált halt magyarok, akik a gyermekvállalásig soha el nem jutottak. A nép legjavának genetikai öröksége '56-ban elveszett, melynek eredményeként a magyar nép máig képtelen egy olyan elit kitermelésére, mely az életét adná a hazáért. Az önfeláldozásra, az életáldozatra való hajlam '56-ban elveszett. Akik megmaradtak és a nyugat buzdításában részt vettek az ellenállásban, a nyugat segítségének elmaradása miatt emigrációra kényszerültek. Szintén kiváló jellemek, tudósok, a magyar nép kiválóságai menekültek el a nyugati országokba, hogy tevékenységüket ott folytassák. Ez ugyanannak a folyamatnak a nagyon kezdeti szakasza, amit a nyugat ma is tovább folytat Magyarországon. Ma agyelszívásnak nevezik ezt a jelenséget: a kiváló szakemberek az ország elhagyására kényszerülnek, általuk a Nyugat gazdagszik, a magyarság pedig a nyugat által egyre szegényebb.
Ahogy a következményekből is látható, a nyugat célzott eugenikai programot és agyelszívást hajtott végre a magyar népen azzal, hogy '56-ban a harc folytatására buzdított, majd árulást követett el. A nyugat árulása a magyar nép kiválóságainak módszeres kiirtása volt, amit az emigrációval egy agyelszívási folyamat követett. A nyugat kihasználta, hogy a szovjet rendszer, fennhatóságának hosszú távú bebiztosítására egy nemzetidegen, a nemzetiszocializmus miatti bosszúszomját hatalmi pozícióban a magyar lakosságon kiélő hatalmi garnitúrát emelt fel. Ennek máig láthatjuk következményeit. 1956 hagyatéka, hogy a magyarság a hősi jellemeket elvesztette, kiválóságaink nyugatra menekültek, ami a mai napig tartó folyamat. 1956 a magyar szellemi elit elleni tisztogatás volt, ami máig lehetővé teszi a magyarság birkaként terelését. 1956-ban a nyugat megmutatta igazi arcát, és azt sem mondhatjuk, hogy a forradalom sikerével jobb lett volna, mert 1989-ben megkaptuk, amit a forradalom sikerén is kaptunk volna, és nyilvánvalóan nem jobb.
1956 tanulsága pedig, hogy amit akkor elveszítettünk, azt vissza kel szerezni. A hősi jellemet, a kiváló szakembereket és tudósokat benn kell tartani ebben az országban, a nyugattal pedig minden kapcsolatot felszámolni, amíg még nem késő. Ez lenne a mindenkori magyar kormány feladata, minden más amit mondanak, csak porhintés.


http://www.hidfo.net/2014/10/23/1956-ujraertekeles-kovetkeztetesek-es-tanulsagok