A globális pénzügyi rendszer problémáit gyakran túlzott eladósodásként írják le, a valódi szűk keresztmetszet azonban nem a pénz, hanem a használható fedezet (collateral) hiánya. A modern pénzügyek működését nem a klasszikus megtakarítás–hitelezés logikája vezérli, hanem a fedezett mérlegek, a repópiacok, az értékpapír-kölcsönzés és a derivatívák világa. Ezek mind azon múlnak, hogy legyen elegendő, széles körben elfogadott, átláthatóan árazott és gyorsan mozgatható fedezet. Az elmúlt évtizedekben a kormányzati kötvények váltak az „univerzális” fedezetté, ám a banki mérlegkorlátok, a szabályozás és a kamatkockázatok miatt ezek egyre nehezebben keringenek a rendszerben. A repópiac visszatérő zavarai nem tömeges csődökből fakadnak, hanem abból, hogy hirtelen elfogy a megfelelő fedezet vagy az azt közvetíteni képes mérlegkapacitás. A rendszer nem pénzből fogy ki, hanem „mozgástérből”. Ebben a kontextusban értelmezhető a Fed döntése is, hogy leállította a mérlegszűkítést, és rövid lejáratú állampapírokat kezdett vásárolni. Ez nem klasszikus mennyiségi lazítás: nem az eszközárak felpumpálása a cél, hanem az, hogy a rövid távú finanszírozási piacok ne száradjanak ki, miközben a hosszú hozamok továbbra is valódi piaci jelzéseket adhatnak. A lépés hallgatólagos elismerése annak, hogy a rendszer túl közel került a fedezeti korlátaihoz. A hosszabb távú válasz a jegybankok és a BIS szerint egy egységes digitális főkönyv (unified ledger) és az eszközök tokenizációja lehet. Egy ilyen rendszerben a pénz, a bankbetétek, a kötvények és más pénzügyi eszközök ugyanazon digitális „síneken” futnának, valós idejű átláthatósággal. Azonnal látható lenne, ki mit birtokol, mi van már fedezetként lekötve, és milyen újrafelhasználási láncok léteznek. Ez csökkentené a bizonytalanságot, és jelentősen növelné a rendszer hatékony fedezeti kapacitását. A tokenizáció ígérete ennél is nagyobb: olyan valós eszközök – mindenekelőtt az ingatlan – bevonása a fedezeti körbe, amelyek ma nehezen standardizálhatók és mozgósíthatók. Az ingatlanállomány gazdasági értelemben messze meghaladja az államadósság piacát, mégsem használható közvetlenül. Szabványosított, tokenizált követelések (például bérleti cash flow-k) révén ez a vagyon fedezetté válhat. Az európai „build-to-rent” lakáspolitikák és a nagy piaci infrastruktúra-szolgáltatók – például a DTCC – lépései azt mutatják, hogy ez nem elméleti elképzelés, hanem rendszerszintű irányváltás. A fő kockázat nem a technológia, hanem az időzítés. A régi rendszer már feszes, az új még nem áll készen: jogi keretek, politikai konszenzus és teljes körű bevezetés hiányzik. Addig a döntéshozók ideiglenes „hidakkal” – likviditási eszközökkel, mérlegbővítéssel – tartják egyben a rendszert. A pénzügyi világrend átalakítása zajlik, miközben a jelenlegi struktúrát még életben kell tartani. Aki érti ezt az irányt, előnyösebb helyzetből navigálhat a következő évek bizonytalan időszakában.