A nyugati narratívával szemben az ukrajnai háború Oroszország számára nem elsősorban területszerző konfliktus, hanem jogi és hosszú távú biztonsági kérdés. Alex Krainer értelmezése szerint Moszkva nem „földéhes”, hanem a szuverenitás és a jogi státusz megszilárdítására törekszik. Amint Oroszország saját területének nyilvánította a megszállt régiókat, a kompromisszum lehetősége gyakorlatilag megszűnt: egy állam nem tárgyal arról, amit már a saját hazájának tekint. 
A videó egyik kulcsállítása, hogy az úgynevezett nyugati „biztonsági garanciák” valójában geopolitikai csapdaként működnek. A brit–ukrán, akár száz évre szóló együttműködések – kikötők, repülőterek, stratégiai infrastruktúra feletti ellenőrzéssel – nem Ukrajna védelmét, hanem egy Oroszország elleni tartós előretolt bázis fenntartását szolgálják. Ebben az értelmezésben Ukrajna nem önálló geopolitikai szereplő, hanem eszköz egy nagyobb stratégiai játszmában. Krainer szerint az Egyesült Királyság szerepe ebben meghatározóbb, mint azt a nyilvánosságban elismerik. A 2023-as ukrán ellentámadás idején brit politikai nyomás írta felül az ukrán katonai vezetés óvatosságát, sőt amerikai katonai álláspontot is. Ez rávilágít arra, hogy a konfliktus irányítása nem kizárólag Kijev vagy Washington kezében van. 
A történelmi háttér sem új: a brit geopolitikai gondolkodás több mint egy évszázada Oroszországot – tágabban az eurázsiai „szárazföldi hatalmat” – tekinti fő stratégiai kihívásnak. Halford Mackinder „heartland” elmélete óta a cél változatlan: megakadályozni egy erős eurázsiai hatalom felemelkedését, állandó válsággócokkal és proxy-konfliktusokkal gyengítve azt. Ukrajna ebben a logikában nem cél, hanem eszköz. 
A videó végkövetkeztetése kijózanító: a háború nem a gyors győzelemről vagy békéről szól, hanem egy elhúzódó, kimerítő stratégia része. A tét nem csupán Ukrajna jövője, hanem az, hogy ki írja a globális szabályokat egy többpólusúvá váló világban.