Két elnök, két teljesen eltérő személyiség, az ellenük indított támadások hátterében álló okok azonban megegyeznek.
Ötven év távlatából nézve a Watergate
botrány két újonc újságíró csodába illő győzelmének tűnik egy korrupt
elnök ellen. Elvégre a Wikipedia ezt írja.
Vajon találunk másik esetet a
közelmúltban, aminek szintén néhány riporter állt a középpontjában,
csak éppen az ő nyomozásuk majdnem a karrierjükbe került? Furcsa.
De térjünk vissza a 70-es évekhez. Az egyik riporter, Bob Woodward,
híres lett. A hatalom megengedte neki, hogy az legyen. Példanélküli
hozzáférést kapott titkosított anyagokhoz, így leleplező könyveket
írhatott leendő elnökökről. Woodward lett az ügyeletes leleplező.
A másik riporter, Carl Bernstein
neve feledésbe merült. Nem csoda, hiszen később leginkább azzal volt
elfoglalva, hogy leleplezze egyes újságírók kapcsolatát a CIA-val. Nem
túl produktív lépés a karrierje szempontjából. Valószínűleg a CIA-nak
abba a kezébe harapott bele, amelyik a Watergate-nyomozás során a
megfelelő információkkal etette őt és társát.
Amit a két riporter nem tudott a
nyomozás során, hogy a mega-vállalati-pénzügyi front, vagyis a
Rockefeller-féle világuralmi terv (a vámmentes szabadkereskedelem),
éppen kezdett szépen alakulni, amikor is Richard Nixon néhány
intézkedése keresztbetett neki.
A szóban forgó hazug csaló, az államfői poszt paródiája, Richard Nixon, eltért a forgatókönyvtől. Méghozzá nagyon.
Az amerikai vállalatok megerősítése és a
külföldi versennyel szembeni védelme érdekében új vámokat kezdett
bevezetni bizonyos importtermékekre.
Amennyiben hagyják, hogy ez a Nixon-féle
új gazdasági terv más országokba is begyűrűzzön, a szabadpiac
bevezetésére és az üzleti-vállalati uralkodók hatalmának
megpecsételésére vonatkozó globális terv ezeréves vereséget szenvedett
volna.
Nixon a Rockefellerek embere volt. A
kezükben, jobban mondva a zsebükben volt. A Rockefeller család nem
egyszer mentette meg a teljes anyagi csődtől és most ott csücsült a
Fehérházban és éppen aláásta a család legnagyobb álmát. A Rockefellerek
nézőpontjából áruló volt.
Valamit tenni kellett. Az elnöknek
mennie kellett. Ez volt a Watergate-ügy mögötti motiváció.
Természetesen voltak mellékszálak is, alsóbbrendű kontextusok, mint
minden nagy esemény mögött, de a lényeg a szabadkereskedelmi
erőfeszítések visszazökkentése volt az előírt kerékvágásba és közben
persze megtalálni a tökéletes bosszút a Fehérházban ülő emberük ellen,
akinek volt mersze letérni a kijelölt útról.
Az a történész, aki ezt nem látja vagy nem ismeri el, kontár vagy tudatosan hazudik.
Az összkép szempontjából lényegtelen,
hogy a Watergate betörést előre kitervelték, vagy csak kihasználták az
adandó alkalmat. Az eset megtörtént és a Washington Post, annak
kiadója, veterán szerkesztője és két újonc riporter ezt használták
kiindulópontnak az elnök tönkretételéhez.
Arra az esetre, ha Rockefelleréknek egy
másik beépített emberre is szüksége lett volna, hogy folyamatosan
jelentsen nekik a mentálisan leépülő elnök mindenkori állapotáról, ott
volt nekik Henry Kissinger.
A Washington Post tulajdonosa akkoriban Katharine Graham
volt, aki szintén közeli barátságban állt a Rockefeller családdal.
Évekkel később a John D. Rockefeller által alapított Chicagói Egyetem
érdemrenddel tüntette ki, halálakor pedig a Rockefeller egyetem
munkatársai fizetett gyászjelentésben búcsúztak tőle a New York Times
hasábjain.
Graham és Nixon már 1970-ben ellenségek voltak.
A Washington Post ügyvezető szerkesztője, Ben Bradlee,
nagy tehetség volt a promóciós cikkek írásában. Tapasztalatát
Európában szerezte, ahol egy CIA frontszervezetnek írt. Volt
tengerésztisztként és titkosszolgálati szakemberként megkedvelte egyik
újoncát, Bob Woodwardot, aki szintén a tengerészet titkosszolgálati
egységénél volt korábban.
Amikor Woodward megkereste Bradleet egy
potenciális sztorival, miszerint valaki egy parkolóházban fehérházi/FBI
titkokat adott át Watergate-ről, komolyan el kellene hinnünk, hogy
Bradlee, megörülve a szaftos ügynek, egyszerűen szabad kezet adott
Woodwardnak a nyomozáshoz, hogy egy másik zöldfülűvel kettesben
nekivágjanak egy olyan ügynek, ami a Washington Post és saját hírnevébe
kerülhetett volna, a Graham birodalom túlélését is kockára téve, ha
netán tévednek?
Azt kéne hinnünk, hogy Brandlee zöld
utat adott anélkül, hogy tudta volna ki volt a titokzatos férfi a
parkolóházban, vagy anélkül, hogy tudta volna, vajon megbízhat-e a
Woodwardban, és hogy Graham engedélyezni fogja-e a folytatást?
Bradlee, az edzett veterán, aki pontosan
tudta, hogy mire képes Washington azokkal a naiv pályakezdőkkel, akik
az iskolapadból kikerülve azt gondolják, hogy bármit megtehetnek,
egyszerűen csak útjára engedte a két újságírót, azzal, hogy alaposan
járjanak utána az információknak, nehogy téves tippekre alapozzák a
sztorit?
Két ismeretlen riporterkölyök az
oroszlánketrecben. Egy ilyen felállásnak az esélye gyakorlatilag nulla.
Bradlee-nek már a kezdetektől sokkal többet kellett tudnia ennél, és
szüksége volt Katharine Graham jóváhagyására is. A sorsdöntő sztorikat
kiskanállal adagolták az újonc riportereknek, akiket teljesen
elvakított, hogy a világszenzáció milyen hatással lesz majd a
karrierjükre. Bradlee azért volt annyira magabiztos, mert jóval az
alkalmazottai előtt ismerte a botrány lényeges pontjait, egészen Nixon
személyéig.
Bradlee nem volt bolond. Mindegy volt,
hogy „Deep Throat” mit etetett meg a fiúkkal a parkolóházban. Bradlee
már képben volt. A fülesek arra voltak jók, hogy a történet apránként
haladjon előre a nyilvánosság előtt és a két riporter megmaradjon abban
a hiszemben, hogy egy hagyma rétegeit hámozzák le.
A függöny mögött álló férfi Rockefeller volt.
A botrány után, Nixon csúfos távozását
követően, David Rockefeller beszédet mondott az Európai Közösség
Kereskedelmi Kamarájában (1975 októberében). Azért utazott oda, hogy
megnyugtassa az egybegyűlteket az új gazdasági rend elárulásának
rendezésével kapcsolatban. Nem kellett sokat törnie magát. 1973-ban már
létrehozta a szabadkereskedelmet támogató Trilaterális Bizottság
nagyhatalmú testületét, a Fehérházba pedig egy tökéletes bábot ültetett
Gerald Ford személyében, aki David bátyját, Nelson Rockefellert
választotta alelnökének.
David közölte az Európában egybegyűltekkel:
„Szerencsére nincs jele annak, hogy a [Nixon által] támogatott
szabadkereskedelem-ellenes intézkedéseket a [Ford] kabinet támogatná.”
Ennyi. A globális mega-kolosszus ismét sínen volt. A mátrixon ejtett repedést befoltozták.
Eközben a politika alacsonyabb berkeiben
mindenki a botrány részleteivel volt elfoglalva és egymás lábára
taposva gratuláltak egymásnak a korrupt összeesküvés leleplezéséért.
Eközben az igazi játékosok békésen ültek
a babérjaikon, nagyobb hatalommal, mint valaha. David Rockefeller és
csapata pedig egy még nagyobb puccsra készült. Megtalálták a tökéletes
elnökjelöltet a szinte ismeretlen Jimmy Carter személyében, aki a
Trilaterális Bizottság minden célját teljesíti majd. Carter óta pedig
valamennyi elnök, pártállástól függetlenül támogatta és tovább
bővítette ezeket a globalista célokat. Kérdés nélkül. Obama, aki
2008-as elnöki kampánya során véletlenül kimondta, hogy a „NAFTA-t újra
kell gondolni”, elődeihez hasonló hűséggel teljesítette az
utasításokat.
Ebből a megközelítésből nézve azt, hogy
miként nyeli el a GMO ipar a földeket és forrásokat, hogy miként teszik
tönkre a családi gazdaságokat és fosztják ki a természeti forrásokat a
harmadik világban vagy nyitják meg az utat a megavállalatok előtt az
ENSZ „békefenntartói”, a globalista kezek munkáját is láthatjuk.
Látva a valuták megsemmisítését vagy a
fenntarthatatlan adósságok halmozódását, illetve, ahogy az ENSZ-közeli
csoportok egyre nagyobb számban és mértékben vájják fogaikat a helyi
közösségekbe a „
fenntartható fejlődés” nevében, kirajzolódik a terv.
A vámok nélküli szabadkereskedelem erősödését látva pedig a hogyant is megfigyelhetjük.
Az ártalmatlan hangzású
„szabadkereskedelmi” irányvonal minden amerikai elnök elsőszámú
prioritása. Két dolgot várnak személyétől: hogy ritkán említse és
hagyja, hogy haladjon. Ennyi. Cserébe úgy csinálhat, mintha ő lenne a
világ leghatalmasabb embere.
Ha pedig esetleg meggondolja magát és
úgy dönt, hogy szembe megy a szabadkereskedelmi törekvésekkel,
megnézheti, hogy mi történt Nixonnal.
Vagy esetleg felidézheti, hogy mit mondott
Zbiggi Brzezinski, a Trilaterális Bizottság társalapítója és David Rockefeller asszisztense intellektuális ügyekben:
„A nemzetállam, mint az emberi élet alapvető szervezeti egysége, már
nem tekintendő az elsőszámú kreatív erőnek: a nemzetközi bankok és
multinacionális vállalatok a nemzetállam politikai koncepcióinál messze
fejlettebb módon cselekszenek és terveznek.”
Jimmy Carterhez hasonlóan a mindenkori
elnök kedvére jótékonykodhat vagy akár az önzetlenség mintaképévé
válhat a világ szemében, míg nem tér el a tervtől. Ellenkező esetben
jönnek az ügynökök és egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy
pályafutásának vége.
Mindezek után egyszer csak megjelenik
egy fölényeskedő, magát előszeretettel hátba veregető, hol gyorsan, hol
összevissza beszélő cowboy, akit Donald Trumpnak hívnak. Megnyeri az
elnökválasztást és lássanak csodát, nekimegy a globalizmusnak. Még
nevén is nevezi. Több alkalommal kijelentette, hogy megszabadul majd az
egésztől és az amerikai nacionalizmust fogja inkább előnyben
részesíteni. Ezt az ígéretét nem egyszer megismételte. Ráadásul vesztes
versenytársa a globlistákhoz egész életében hű Hillary Clinton volt.
Függetlenül attól, hogy Trump részéről
ezek csupán üres ígéretek voltak, vagy tényleg neki akar menni a
Rockefeller kolosszusnak, kimondta a tiltott szavakat: nevén nevezte a
globalizmus és a szabadkereskedelem bűneit.
Elárulta a titkot, az emberek pedig felfigyeltek.
Ezt senki sem teheti meg büntetlenül.
A „Deep State”, vagyis az államokba
mélyen beágyazott szervezet nem egyéb, mint a Rockefellerhez és hozzá
hasonló globalistákhoz hű ügynökök közössége, akik a fősodrású médiával
együtt azonnal falra másznak, valahányszor Trump szóba kerül. Mindent
megtesznek, hogy tönkretegyék és ellehetetlenítsék.
Az ő nézőpontjukból egy új Watergate elindításáról van szó egy új Nixon ellen.
Új idő, új Nixon, régi célok.
A globalista vállalati irányítás fenntartása a Földön.
Csakhogy ezúttal a nacionalista,
globalizmus-ellenes érzelmek az egész világot átitatják, a kedélyek
lecsillapítása így nem lesz egyszerű. Ennek köszönhető a Trump elleni
össztámadás a média és az ügynökök részéről. Akkor is tönkre akarják
tenni, ha végül kiderül, hogy Trump se több, mint a globalizmus ellenes
mozgalom alaposan feldíszített jelképe.
Eközben néhány háztömbnyire az Ovális
Irodától, a Közösségi Főszervező, a Fehérházban töltött 8 év után egy
párhozamos elnökség felállításán dolgozik, 30 000 szárazföldi
baloldalival a kezei alatt, akik csupán a parancsára várnak, hogy
elmozdítsák Trumpot az elnöki székből.
Biztosak lehetünk benne, hogy Obama
főnökei emlékeztették a volt elnököt, hogy nyolc év alatt nem sikerült
elfogadtatnia a Csendes óceáni Partnerséget és ideje már, hogy
befektetésük megtérüljön. Elvégre 2008-ban szinte a semmiből juttatták
az Egyesült Államok élére és mivel még mindig nekik dolgozik,
eredményeket várnak.
Méghozzá gyorsan.
Talán a Watergate 2017-es verzióját.
Thea: Egy másik általam kedvelt elemző szerint nagyon is jó oka van annak, hogy végül Trump került az elnöki székbe. Erről
ITT lehet olvasni.
Illetve ide kívánkozik még egy fontos emlékeztető, amit Trump győzelme után osztottam meg egy másik
weboldalról:
„A legriasztóbb az eredményben az, hogy Donald Trump lett az Egyesült Államok elnöke.
A legvigasztalóbb az eredményben az, hogy Hillary Clinton nem lett az Egyesült Államok elnöke.
A legjobb pedig az, hogy továbbra is Isten az urak Ura és királyok Királya.”