Olvasói levél a meggyőződésről

Nincsenek jó írók. Olyan írók vannak, akik képesek elhitetni magukról, hogy jók. Én nem ilyen vagyok. Olyan emberek vannak, akik az életükbe beáramló dolgok alapján önmagukban különbséget tesznek jó és rossz között, majd ezeket a megállapításokat önmagukon kívülre is érvényesnek tekintik.

„Gondolkodom, tehát vagyok…”- állította Descartes, és próbálta bizonyítani, legalább ezen egy kijelentése biztos igazát. Számomra megkérdőjelezhető, hogy a bennünk kavargó gondolatokat mennyire tulajdoníthatjuk magunkénak, hiszen ténymegállapításainkat legtöbbször a körülöttünk levő világból nyerjük. Tehát ez alapján jogosan feltételezhetnénk inkább: apám gondolta, tehát létezik, tanárom gondolta, tehát létezik. Sokszor viszont apám és a tanárom nem ugyanazokat a ténymegállapításokat vetítette ki a világra, más-más dolgokat színeztek ki feketére és fehérre. A meggyőződéseik külön-külön elfogadhatóak voltak számunkra, az elménkben összekavarodva viszont gyakran harcban állhatnak egymással. Aki viszont a megállapításokat egy időben próbálja hitelesíteni önmagában, azokban a jó és rossz közötti vékony határvonal gyakran összemosódik. Ezen vonal elmosódása viszont kényelmetlen helyzetet szül, az igazság érzetének hiánya instabilitást eredményez, a bizonytalanságból fakadó céltalanság pedig sebezhető lelket. 

Éppen ezért szinte minden ember igyekszik élesen körbehatárolni gondolatait, különbséget tenni jó és rossz között, és élete folyamán minden pillanatban azon küzd, hogy ezek a körvonalak megállják a helyüket önmagukban, és igazak legyenek a környezetüket vizsgálva is. Elvárjuk a világtól és a többi szembe jövő lélektől, hogy ami bennük kering, fedje azt, ami bennünk ékesen kirajzolódott az elmúlt évek alatt. Beszűkült módon mindig a saját a rajzolatunkat tekintjük a valóság és az igazság alapjának, minden más ábrázolás a miénkre helyezve tűnik csúnyának vagy esztétikusnak, tehát jónak vagy rossznak. Mások meggyőződéseinek mindig a sajátjainkhoz kell idomulnia, csak azoknak tükrében válhatnak valamilyenné. Az emberi agy képtelen tiszta lapon értelmezni mások belső világát, ha viszont képes is lenne, a rá kivetült forma, érdektelen lenne és üres. Ugyanígy, ha egy közös lapon, vagy tételezzük fel, egy közös agyban próbálnánk értelmezni a világegyetem összes vágyát, érzését és gondolatát, határvonalat akkor sem találnánk, egyszerre lenne igaz és hamis, jó és rossz, helyes és helytelen minden.

Tehát ha a bennünk létező érzelem- és gondolattömeg nem nyer formát, áttetszővé válunk, a valóság képtelen reakcióba lépni velünk, formálni önmagát. Ezért rá vagyunk kényszerítve, hogy törekedjünk a belső világunk harmóniájának megteremtésére, a környezetünkkel való egymáshoz idomítására, mert különben a szembejövő lelkek éles vonalai pengeként fogják darabokra hasítani életünk vásznát. Mindettől függetlenül a magunkban gondosan elrendezett mintákról eltökélten azt gondolni, hogy egyetemes értelemben véve igazak vagy hamisak, jók vagy rosszak, helyesek vagy helytelenek, a bennem kavargó megfoghatatlan valamik mentén ostobaság…

Kiss Dániel - üdvözlettel, egy lelkes olvasójuk