Horvátország és Szlovénia egyaránt alkalmatlannak bizonyult arra, hogy önálló országként, Magyarországtól függetlenül kezelje a migrációs válságot.
Június közepén jelent meg a Magyar Közlönyben egy határozat, melyben a kormány elrendelte a mintegy 175 kilométer hosszúságú magyar-szerb határszakaszon egy négy méter magas “ideiglenes” kerítés felállításának előkészítését. Míg 2014-ben összesen 42777 menedékkérelmet nyújtottak be a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalhoz, 2015 első felében ez a szám átlépte az 57 ezret. Július közepéig már 78 ezer illegális határátlépés történt a déli határvonalon – ebből 77600 migráns Szerbia felől érkezett, és az év második felében már exponenciálisan növekedett a határsértések száma. Magyarország kormánya megkésve ugyan, de meghozta a szükséges döntéseket a migrációs válság kezelése és a katasztrófa elhárítása érdekében; a szerbiai szakaszon épülő határkerítés néhány hónap leforgása alatt elkészült, 2015. szeptember 14-én a határzár utolsó szabad átjárói lezárásra kerültek. Másnap Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter jelentette be, hogy a magyar-román határon is kerítés épül, szeptember 18-án pedig Orbán Viktor tett bejelentést a horvát határszakasz lezárásának előkészítéséről. Az építési munkálatok még aznap megkezdődtek, és négy héten belül elkészült a kerítés a horvát-magyar határon. A két határszakaszon már csak legálisan lehet belépni Magyarország területére, és az illegális határátlépések száma minimálisra csökkent.
A két határszakasz elkerítésének ideje alatt egyre gyorsuló ütemben nőtt az illegális bevándorlók száma, és mind a kerítés építése, mind a Magyarországra érkezett bevándorlók ellátása és regisztrációja, kérelmeik elbírálása fokozott terhet rótt a magyar hatóságokra. Ennek ellenére a menekültügyi rendszer és a rendfenntartás – a politikai elit megkésett döntéseit követően – képes volt a válság kezelésére, és nem omlott össze a magyar menekültügyi rendszer, nem bénult meg az ország közlekedése (Lázár János bejelentése szerint ennek lehetősége is fennállt), nem alakultak ki anarchikus állapotok.
A visegrádi együttműködés keretein belül kapott gyakorlati segítség (pl. cseh katonák, szlovák rendőrök érkezése, humanitárius szállítmányok) jelképes tényezőnek mondható a válság kezelésében, annak szerepe elsősorban diplomáciai jellegű:
  • Magyarország nem egyedül kellett vállalja a felelősséget a határzár építéséért – ami kihúzta az alapot a Kárpát-medencében nemzeti-nemzetiségi konfliktusok újraélesztését célzó törekvések alól.
  • Egyúttal az Európai Unióval szemben is hatékonyabb érdekérvényesítést tesz lehetővé, ha nem egy elszigetelt ország, hanem egy több országból álló zárt tömb közösen lép fel azonos célok érdekében.
A határzár sikeres megépítése és több ország kiállása hazánk mellett rámutat arra, hogy
Magyarország nemzeti viszonylatban képes volt a válság kezelésére.
A visegrádi országok kiállása Magyarország mellett nem lehetővé tette a válság kezelését, hanem annak utólagos stabilizálásához járult hozzá a nemzetközi politikában. A térségi országok számára is jelentős “arcvesztéssel” járt volna, ha éppen azt az országot ítélik el, amely – számos más országgal ellentétben – sikeresen kezelni tudja a kialakult válsághelyzetet, emiatt a visegrádi csoport támogató fellépése szükségképpen be kellett következzen. Kérdéses, hogy egy magyar határzár nélkül Szlovákia, vagy Csehország meg tudott-e volna birkózni a migrációs válsággal, emiatt valamennyi, a magyar határzárat támogató ország saját nemzeti érdeke mentén lépett fel, ami jelen helyzetben egybeesett a magyar nemzeti érdekkel.
Horvátország ellenben a válságkezelést bénult állapotban szemlélő Európai Unió liberálisainak kiszolgálása mellett döntött, mert esetükben a nemzeti érdek megfogalmazása is nehézségekbe ütközik. A Magyar Királysággal szerves egységben, vagy akár Jugoszlávia részeként Horvátország egy nagyobb geopolitikai egység integráns része volt – az 1991 óta létező mesterséges állam határainak elhelyezkedése pedig nem is tenné lehetővé, hogy Horvátország független cselekvőként megbirkózzon egy ehhez hasonló válsághelyzettel.
Horvátország a migrációs válság közepette alkalmatlannak bizonyult arra, hogy megőrizze saját stabilitását, és garantálja a környező államok határainak biztonságát. Gátlástalan, egy ország kormányfőjéhez méltatlan módon Zoran Milanovic olyan nyilatkozatokat tett, miszerint Zágráb rákényszeríti a magyarokat arra, hogy átvegyék a bevándorlókat Horvátországtól. Tette mindezt annak ellenére, hogy Kolinda Grabar-Kitarovic horvát államfő maga is elismerte; 24 óra alatt összeomlott az ország menekültügy rendszere.
Magyarország és Horvátország több mint 800 éves közös történelme igazolja, hogy Horvátország a magyar közigazgatás részeként életképesebb, mint független országként. Szlovénia eközben – ugyanazon módon, ahogy Horvátország is – képtelen volt arra, hogy kezelje a kialakult válsághelyzetet. Órákkal azt követően, hogy szembesült az országra zúduló migránsáradattal, teljes külpolitikai fordulatra kényszerült, és bejelentette, hogy mégis támogatja az Európai Unió kvótarendszerét, ami lehetővé tenné a bevándorlók szétosztását a tagállamokban.
Térségünkben egyedül Magyarország bizonyult alkalmasnak arra, hogy egyidejűleg
  • kezelje a menekültáradatot,
  • működő határzárat építsen,
  • mindehhez kiterjedt nemzetközi támogatást tudjon felsorakoztatni, és
  • eközben ne kényszerüljön arra, hogy a kormány felülbírálja saját döntéseit a migrációs válság kezelése kapcsán.
Mindez újra egy középhatalmi státusz közelébe juttatja Magyarországot, miközben Horvátország és Szlovénia egyaránt bebizonyította, hogy képtelen a magyar közigazgatástól függetlenül megőrizni saját stabilitását, és egyidejűleg a kormány döntéseit egy válsághelyzet közepette is fenntartani.

http://hidfo.ru/2015/10/horvatorszag-szlovenia-nem-elo-allam/