Miskolc – Szinte semmije sincs, egy zöldségtároló veremben „lakik”. Sorsával mégis elégedett.
józsi
– Én itt nagyon jól érzem magam! – bizonygatja József. – Nézzék csak meg! Négy méter hosszú, másfél méter széles. Van benne egy ágy meg egy polc. Azt használom asztalnak is. Nagyon jó ez a hely! Télen meleg, nyáron hideg. Fűteni még mínusz 10 fokban sem kell. Itt a víz még soha nem fagyott be – büszkélkedik a férfi. És talán el is hinnénk, hogy teljesen elégedett lakhelyével és sorsával, ha épp nem egy zöldségtároló vermet mutogatna nekünk szinte dicsekedve. Bökös József, ha a városra ráborul a sötétség, bemászik a föld alá, a verembe, feje fölé húzza a bejárat védelmét szolgáló vaslemezt, és nyugovóra tér.
Itt a segítség
A Magyar Vöröskereszt Hajléktalanokat Gondozó Központjának utcai szociális munkásaival érkeztünk Józsefhez „vendégségbe”, a bodótetői Wass Albert utcába. József a saját telkén „lakik” vagy inkább húzza meg magát. Valamikor kis ház is állt itt, jó erős kőfalakkal, ma már csak a falakból maradt meg valami. A házat évekkel ezelőtt egy haragosa felgyújtotta. Így kényszerült József a föld alá.
A szociális munkások, László János és Csikász Árpád esti bejáráson vannak. Meglátogatják a télen is a majdnem szabad ég alatt élő hajléktalanokat. Amiben tudnak, segítenek. A kocsiból most is előkerül a jó meleg tea. József kap egy flakonnal, mellé két nagy szendvicset és ételkonzerveket: töltött káposztát, rakott káposztát, lencsefőzeléket és löncshúst. A szociális munkások téli csizmát is hoztak, ezúttal 45-öst, mert a múltkori, a 43-as kicsinek bizonyult.
– Zokni most nincs? – érdeklődik József.
– Nincs, de legközelebb hozunk – ígérik a segítők, majd azt tudakolják, pokróc van-e elég. József bólogat, hogy az van, a múltkor is kapott egyet. Árpád azért a biztonság kedvérét elővesz az autóból egy úgynevezett izolációs fóliát. József már jól tudja, mire való ez, nekünk azért elmagyarázzák: a pokrócra kell ráteríteni. Nagyon hasznos, mert bent tartja a hőt, megvédi az embert a kihűléstől, a fagyhaláltól.
Szétnézünk József telkén. Először azt hisszük, tele van szeméttel, de aztán kiderül, mindaz, amit látunk, értékes kincs. Egy kiskocsira már fel is kötözte a másnapi MÉH-be valót, műanyagból készült tárgyak mind. Kilója 20 forint. De van itt műanyag fólia, azért csak 10 forintot adnak kilónként, a vas, a vaslemez viszont már értékesebb, legtöbbet pedig az alumínium sörösdoboz ér. József azokat is gyűjti.
Egy karambol miatt
– Valamikor nem ilyen volt az életem – jegyzi meg, de hangjában nincs szomorúság, vagy a mostani sorsa miatti bánkódás. – Kamionoztam, saját kocsival, de egyszer egy német kamion belém jött. Akkor vége lett az egésznek. Nekem megsérült a lábam és a bal szemem, leszázalékoltak, a kamionom totálkáros lett. Akkor társasházban laktam a Rácz Ádám utcán, ma pedig itt, a telken. – Jó nekem itt – bizonygatja tovább. – A család? A feleségem és a 7 gyerekem Ausztriában lakik. Ők osztrákok, én meg magyar vagyok. Nem váltam el a feleségemtől, de én itt szeretek élni, ő meg ott. Hát így… – József nem tartja ezt különösnek.
Nyáron viszont készül meglátogatni őket. És a leégett házát is szeretné felépíteni.
– Úgy hívom én ezt a házat, hogy az én váram. Jövőre már abban fogok lakni. Lesz benne konyha és tűzhely is – válik egyre bizakodóbbá a hangja. Fekete kutyája ott sündörög körülöttünk. — Ő meg Péntek 13. Így hívják, Péntek 13-nak – magyarázza József.
Az emberek viszont nem hiányoznak neki. A szomszédokkal jó viszonyt ápol, az egyik asszony meleg ételt is hoz rendszeresen, a MÉH-telepen jóban van „fiúkkal”, ennyi elég is.
– Jó egyedül – állítja József.
Lehet, hogy ő a város egyik legszegényebb embere, de elégedett. A hajléktalanszállóra nem akar bemenni, neki az egyedüllét nem magány, hanem szabadság. Nappal gyűjtöget, elsétál a MÉH-be. Este pedig itt ez a jó kis verem, amit még az apja épített valamikor.
Elköszönünk. József eltűnik a sötétségben. A vaslemez jellegzetes hangja árulja csak el, „bezárta lakása ajtaját”.
(Észak)
Bal-Rad komm: “…Valamikor nem ilyen volt az életem – jegyzi meg, de hangjában nincs már szomorúság…”
-Valahol-egyelőre-talán ez a rendszer szerencséje! Az, hogy már nagyon sok ember beletőrödött, belefáradt a megpróbáltatásokba. És a RENDSZER erre alapozza létét.
ÁM A SZERENCSE FORGANDÓ! Még a politikai rendszerek esetében is!