“Mire
a laboratóriumi orvostudomány ténylegesen belépett a képbe, a munkát a
tizenkilencedik század humanitáriusai és szociális reformerei már
messzire vitték a befejezés felé… Amikor a dagály visszahúzódik a
partról, könnyű azt az illúziót kelteni, hogy az ember kiürítheti az
óceánt, ha egy vödörrel eltávolítja a vizet.“
- René Dubos, Az egészség délibábja
“A
halálozás csökkenése a tizenkilencedik században elsősorban a javuló
életszínvonalnak, különösen az emberek jobb táplálkozásának, és kisebb
mértékben a konkrét közegészségügyi vagy orvosi beavatkozásoknak volt
köszönhető.“
- Thomas McKeown, Az orvostudomány szerepe: Álom, délibáb vagy nemezis? (1976)
Olyan
modern társadalomnak kell lennünk, amely a döntések meghozatalához
bizonyítékokra és adatokra támaszkodik. Elvileg, különösen a
közegészségügyet illetően, ennek az átlátható tudományos értékelésre
való támaszkodásnak alapelvnek kellene lennie. Mégis, a kormányok által
elfogadott számos egészségügyi politikát – különösen a védőoltásokkal
kapcsolatosakat – a nyílt, kritikus tudományos vizsgálat helyett
mandátummal kényszerítenek ki.
E
megbízások némelyikét olyan törvények révén kényszerítik ki, amelyek az
iskolába járáshoz szükséges védőoltást írják elő, függetlenül az
egyéni meggyőződésektől vagy személyes orvosi megfontolásoktól.
Szélsőségesebb esetekben, mint például Connecticutban, a kormányok nem
engedélyezik a vallási vagy filozófiai mentességet, ha egy gyermek nem
teljesíti a teljes oltási tervet. A közelmúltbeli COVID-19 fiaskó során
sokakat kényszerítettek arra, hogy egy újonnan kifejlesztett,
vakcinának nevezett biológiai terméket kapjanak, munkahelyük
elvesztésével való fenyegetéssel és az intézményi nyomás más formáival.
Az oltások kikényszerítésére szolgáló ilyen kényszerítő taktikák nem
újak; a kormányok már a 19. század közepe óta alkalmazzák őket.
Ha mi,
mint társadalom, nem elemezzük kritikusan az adatokat, akkor azt
kockáztatjuk, hogy olyan beavatkozásokat támogatunk, amelyek csak
kisebb vagy elhanyagolható szerepet játszottak a halandóság történelmi
csökkenésében. Még rosszabb, ha azt kockáztatjuk, hogy figyelmen kívül
hagyjuk vagy figyelmen kívül hagyjuk azokat a tényezőket – a higiénia, a
táplálkozás, a lakhatás és a munkakörülmények javulását -, amelyek
valójában felelősek voltak az életek megmentéséért. Azzal, hogy nem
vizsgáljuk meg és nem cselekszünk az egészség javulásának ezen valódi
mozgatórugóit, mélységesen rossz szolgálatot teszünk a világ népeinek:
pazaroljuk az erőforrásokat, félrevezetjük a közvéleményt, és
elhanyagoljuk a valódi megoldásokat, amelyek javíthatnák a jólétet és az
életminőséget. Ehelyett olyan beavatkozásokat emelünk ki, amelyek
szükségtelenek – vagy akár károsak is lehetnek -, pusztán azért, mert
inkább a politika, mint a szigorú adatok támasztják alá őket.
Tuberkulózis
A
tuberkulózis évszázadokon át az egyik legpusztítóbb közegészségügyi
veszély volt, amely mérhetetlen szenvedésért és halálért volt felelős,
különösen az elszegényedettek körében. A 18. és 19. században mind
Amerikában, mind Európában pusztított, és milliók életét követelte. Az
1860-as és 1880-as évek között a halálozási arány 300-375 volt 100 000
főre vetítve. A szokásos narratíva az antibiotikumok és a védőoltások
megjelenésének tulajdonítja a betegség visszaszorulását, de az adatok
másról árulkodnak.
Massachusettsből
származó történelmi feljegyzések azt mutatják, hogy a tuberkulózis az
1800-as években a vezető halálozási okok között szerepelt. Mire azonban
megjelentek az olyan kemoterápiás kezelések, mint a streptomicin
(1947-ben vezették be) és a BCG vakcina, a halálozások száma már
jelentősen csökkent, és a betegség évtizedek óta folyamatosan
visszaszorulóban volt.
Amint
azt Thomas McKeown orvostörténész megjegyezte, a tuberkulózis okozta
halálozás rendkívüli, 96,8%-os csökkenése már azelőtt bekövetkezett,
hogy ezeket az orvosi beavatkozásokat bevezették volna. Bár elismerte,
hogy ezután további csökkenés következett be, az adatok azt mutatják,
hogy az antibiotikumok és a védőoltások hatása tágabb történelmi
kontextusban viszonylag csekély volt, ha egyáltalán volt ilyen:
“A
kemoterápia [Streptomicin, 1947; BCG-oltás, 1954] 51 százalékkal
csökkentette a [tuberkulózis okozta] halálesetek számát a bevezetése óta
eltelt időszakban (1948-1971); a teljes időszakban, amióta a
halálokokat először regisztrálták (1848-71), a csökkenés 3,2 százalék
volt. [1]”
Hasonló
tendenciák figyelhetők meg az angliai és walesi adatokban, ahol a
légúti tuberkulózis okozta halálozás már jóval a modern orvosi eszközök
bevezetése előtt drámai csökkenésen ment keresztül. Ezek a minták
határozottan arra utalnak, hogy a tuberkulózis elleni küzdelem
elsődleges mozgatórugói az életkörülmények – például a higiénia, a
táplálkozás, a lakhatás és a munkakörnyezet – javulása volt, nem pedig a
vakcinák vagy az antibiotikumok.
Edward
H. Kass a The Journal of Infectious Diseases című folyóiratban 1971-ben
megjelent cikkében megjegyzi, hogy a tuberkulózis halálozási aránya a
19. század közepe óta folyamatosan és szinte lineárisan csökkent, és
ezt nagyrészt nem befolyásolták az olyan orvosi beavatkozások, mint a
védőoltás, a vizsgálatok vagy az antibiotikumok. A csökkenés a háborúk
és a nehézségek ellenére is fennmaradt, és a szegények szenvedtek a
legjobban; azonban a tudományos felfedezéseknek vagy a közegészségügyi
kampányoknak köszönhetően nem következett be jelentős változás.
“A
tuberkulózis okozta halálozásokra vonatkozó adatok azt mutatják, hogy a
betegség okozta halálozási arány a 19. század közepe óta folyamatosan
csökken, és az elmúlt 100 évben szinte lineárisan folytatódott a
csökkenés. A háborúk idején és meghatározott kedvezőtlen helyi
körülmények között a tuberkulózis aránya megemelkedett. Mindig a
szegények és a zsúfoltak jártak a legrosszabbul háborúban és békében
egyaránt, de a tuberkulózis okozta halálozások általános csökkenését nem
változtatta meg mérhetően a tuberkulózis bacillus felfedezése, a
tuberkulin teszt megjelenése, a BCG oltás megjelenése, a tömeges
szűrővizsgálatok széles körű alkalmazása, az intenzív
tuberkulózisellenes kampányok, vagy a streptomicin felfedezése.[2]”
Skarlát
A
modern kor előtt a skarlát a tuberkulózis után a leghalálosabb fertőző
betegségek közé tartozott az iparosodott világban. Bár nem annyira
halálos, mint a tuberkulózis, a halálozási aránya a 19. században
gyakran 120 és 160 haláleset között ugrott 100 000 főre vetítve, ami
nagyjából a tuberkulózis halálozási arányának 40%-a. Pusztító
következményei ellenére a skarlát nagyrészt eltűnt – nemcsak az orvosi
figyelemből, hanem a köztudatból is.
A
legfontosabb, hogy a skarlát ellen soha nem fejlesztettek ki széles
körben elfogadott vakcinát. Bár az olyan antibiotikumokat, mint a
penicillin – amelyet először 1944-ben tömegesen állítottak elő – végül
alkalmazták a betegség kezelésére, a halálozási arány legmeredekebb és
legtartósabb csökkenése évtizedekkel korábban következett be, jóval
azelőtt, hogy bármilyen orvosi beavatkozás létezett volna. A
tuberkulózishoz hasonlóan a skarlát eltűnését is elsősorban az
életkörülmények széles körű, társadalmi szintű javulása – különösen a
jobb higiénia, a jobb higiénia, a táplálkozás és a lakhatás – okozta,
nem pedig a gyógyszerészeti vagy vakcina alapú beavatkozások.
Hasonló
mintázatot mutatnak az Angliából és Walesből származó adatok a 15 év
alatti gyermekek – a betegség által leginkább veszélyeztetett
demográfiai csoport – körében. Ebben a csoportban a halálozási arány
jelentősen magasabb volt, mint az általános lakosság körében, és a 19.
században elérte a 150-240 halálesetet 100 000 főre vetítve. Ez a drámai
csökkenés ismét vakcina nélkül következett be, ami megerősíti azt az
érvet, hogy a nem orvosi társadalmi fejlődés – és nem a gyógyszeres
beavatkozás – volt a halálozás csökkenésének elsődleges mozgatórugója.
Kanyaró
A
kanyaró szinte mindenki számára ismerős betegség, amelyről gyakran
sürgősséggel számolnak be a hírekben, valahányszor felmerül egy eset –
gyakran a közvélemény aggodalmával vagy akár pánikkal együtt.
Történelmileg a kanyaró valóban súlyos betegség volt, a halálozási arány
a 19. században 100 000 lakosra vetítve 40-70 között mozgott – ez
nagyjából a skarlát halálozási arányának a fele-egyharmada.
Mivel
ma már létezik kanyaró elleni vakcina, általában azt feltételezik, hogy
a vakcináció volt a betegség drámai csökkenésének kulcstényezője. Az
angliai és walesi adatok azonban egyértelműen azt mutatják, hogy a
kanyaró okozta halálozási arány már közel 100%-kal csökkent a nemzeti
kanyaróoltási program 1968-as bevezetése előtt.
A
tuberkulózishoz és a skarláthoz hasonlóan a kanyaró okozta halálozási
arány elsöprő csökkenése nagyrészt a széleskörű társadalmi fejlődésnek
volt köszönhető – különösen a javuló higiéniai körülményeknek, a jobb
táplálkozásnak, a lakhatási körülményeknek és az általános
életszínvonal emelkedésének –, jóval a gyógyszeres beavatkozások
megjelenése előtt. Az adatok erősen arra utalnak, hogy elsősorban ezek a
közegészségügyi alapok – nem pedig a vakcinák – voltak felelősek a
kanyaró halálos fenyegetésként való megszelídítéséért.
Hasonló
mintázatok figyelhetők meg Angliából és Walesből származó adatokban a
15 év alatti gyermekek körében – a kanyarónak leginkább kitett
korcsoportban. Ebben a populációban a halálozási arány a 19. században
akár 100-130 halálesetre is emelkedett 100 000 főre vetítve, ami
jelentősen meghaladta az általános népesség átlagát. A kanyaró okozta
halálozásnak ez a meredek és tartós csökkenése azonban jóval bármilyen
vakcina bevezetése előtt bekövetkezett.
Az
adatok ismét megerősítik a tágabb következtetést: nem a gyógyszerészeti
beavatkozás, hanem a közegészségügyi infrastruktúra – például a
közegészségügy, a lakhatás, a táplálkozás és a higiénia – átfogó
fejlesztése okozta a halálozások számának csökkenését. Mire a kanyaró
elleni vakcinát bevezették, a betegség már nem jelentett jelentős
veszélyt.
Szamárköhögés
A
kanyaróhoz hasonlóan a szamárköhögés (pertussis) is egykor súlyos és
gyakran halálos gyermekkori betegség volt, amelynek halálozási aránya a
19. században rutinszerűen 40 és 70 haláleset között mozgott 100 000
főre vetítve. Ma, mivel a szamárköhögés elleni vakcina – a DTP/DTaP –
széles körben elérhető, sokan feltételezik, hogy ez az orvosi előrelépés
volt a fő felelős a betegség meredek hanyatlásáért.
Anglia
és Wales történelmi adatai azonban mást mutatnak. A szamárköhögés
okozta halálozási arány csökkenésének túlnyomó többsége jóval a széles
körű oltási programok bevezetése előtt következett be. Valójában a
halálozási arány már közel 100%-kal zuhant, mire 1957-ben bevezették a
nemzeti kanyaróoltási kampányt.
A
korszak más fertőző betegségeihez hasonlóan az igazi fordulópontot nem
orvosi fejlesztések hozták: tisztább víz, jobb csatornarendszerek, jobb
étrendek, stabilabb lakhatási körülmények és az életszínvonal
emelésére irányuló szélesebb körű társadalmi erőfeszítések. Úgy tűnik,
hogy ezek az alapvető közegészségügyi intézkedések játszották a domináns
szerepet a szamárköhögés okozta halálozások megfékezésében. A
bizonyítékok egyértelműek: nem a vakcinák, hanem az egészségesebb
társadalom tette ezt az egykor halálos betegséget kezelhetővé.
Az
adatokat egy kissé eltérő diagramformátumban is bemutatják a 2012-es
Atlas of Epidemic Britain: A Twentieth-Century Picture című könyvben .
Ez egy oszlopdiagramot is tartalmaz, amely a szamárköhögés okozta éves
halálozási arányokat szemlélteti Angliában és Walesben 1901 és 1945
között 100 000 lakosra vetítve. [3] Sötétlila oszlopokkal jelöltük
azokat az éveket, amikor a halálozási arány szokatlanul magas volt az
általános trendhez képest. Egy beillesztett grafikon ezt az időszakot
egy tágabb, évszázados perspektívába helyezi 1901 és 2000 között. A
huszadik században összesen 233 698 szamárköhögés okozta halálesetet
regisztráltak Angliában és Walesben, amelyek több mint 97%-a az 1901 és
1945 közötti időszakban történt.
Hasonló
tendencia figyelhető meg az Angliából és Walesből származó történelmi
adatokban a 15 év alatti gyermekek – a szamárköhögésre
legveszélyeztetettebb demográfiai csoport – esetében. Ebben a
korcsoportban a halálozási arány a 19. században riasztó szintet ért el,
100 000 főre vetítve 100-140 halálesetre emelkedett, ami messze
meghaladja az átlagnépességben tapasztalt arányt. Mégis, a
szamárköhögéssel összefüggő halálesetek drámai és következetes
csökkenése évtizedekkel azelőtt kezdődött, hogy bármilyen vakcinát
bevezettek volna.
A minta
ismét félreérthetetlen: a halálozási arány meredek csökkenését nem
gyógyszeres beavatkozások, hanem széles körű közegészségügyi fejlődés
okozta. A fejlettebb higiéniai rendszerek, a jobb lakhatás, a jobb
táplálkozás és a személyes higiénia fejlődése játszotta a legfontosabb
szerepet a szamárköhögés okozta halálesetek számának csökkentésében.
Hasonlóképpen, a szamárköhögés elleni vakcina csak azután jelent meg,
hogy a betegség is már nem volt jelentős halálok – ami tovább erősíti
azt a következtetést, hogy a társadalmi körülmények, nem pedig a
gyógyszerek voltak a közegészségügyi győzelmek mögött álló elsődleges
erők.
Konklúzió: A közegészségügyi fejlődés gyökereinek újragondolása
A
fertőző betegségek okozta halálozások számának elmúlt két évszázadban
tapasztalható elsöprő csökkenését gyakran a modern orvoslás egyik
legnagyobb diadalaként ünneplik. Ez a népszerű narratíva azonban
gyakran figyelmen kívül hagyja a tágabb kontextust – és a mélyebb erőket
–, amelyek valóban átalakították a közegészségügyet. Míg az olyan
orvosi beavatkozásoknak, mint a vakcinák és az antibiotikumok, milliók
életét mentették meg, az idővonal egy összetettebb történetet mesél el,
amelyben a társadalmi és környezeti változások játszották a vezető
szerepet.
Ahogy a Fertőző betegségek epidemiológiája: elmélet és gyakorlat elismeri:
„Bár a
fertőző betegségek miatti nyers halálozási arány drámaian csökkent az
1900-as évek első nyolc évtizedében, a nem fertőző betegségek miatti
halálozás nem mutatott hasonló változást (2-7. ábra). Valójában az
1900-as években bekövetkezett halálozási csökkenés nagy része a fertőző
betegségek miatti halálozás drámai csökkenésének tulajdonítható. Az
1900-as évek utolsó két évtizedében a koszorúér-betegség miatti
halálozás jelentősen csökkent; ezt azonban ellensúlyozta a tüdőrák és
más betegségek miatti halálozás növekedése. A fertőző betegségek miatti
halálozás 1900-as években tapasztalható csökkenése egyértelműen a
közegészségügy és a biztonságosabb életmód terén elért fejlődésnek
köszönhető az előző évszázadokhoz képest. [4]”
A
gyógyszerészeti áttörések helyett a társadalmi-gazdasági fejlődés –
jobb lakhatás, tisztább víz, jobb táplálkozás, biztonságosabb
munkakörülmények és általános higiénia – ösztönözte ezt az átalakulást.
Ahogy ugyanez a forrás megjegyzi:
„Hasonlóképpen,
Angliában és Walesben a 15 év alatti gyermekek körében a skarlát, a
diftéria és a szamárköhögés (pertussis) okozta halálozási arány jóval
azelőtt csökkenni kezdett, hogy ezeket a kórokozókat laboratóriumban
azonosították volna, és a hatékony antibiotikumok elérhetősége kis
hatással volt az általános halálozási arány csökkenésére.[5]”
És
mégis, e fejlemények jelentősége ellenére a mechanizmusok továbbra sem
teljesen ismertek. Az Infectious Disease Epidemiology szerkesztői
tovább mennek:
„…a
halálozási arányok alakulásáról számoltak be a diftéria, a skarlát, a
reumás láz, a szamárköhögés, a kanyaró és sok más betegség esetében…
Bizonyos betegségek arányának ez a csökkenése, amely nagyjából
összefügg a javuló társadalmi-gazdasági körülményekkel, csupán a
legfontosabb esemény az emberi egészség történetében, mégis csak a
leghomályosabb és legáltalánosabb elképzeléseink vannak arról, hogyan
történt, és milyen mechanizmusok révén fut párhuzamosan a
társadalmi-gazdasági javulás és bizonyos betegségek arányának
csökkenése. [6]”
W. J.
McCormick orvos egy 1951-es cikkében meggyőzően vitatta azt a
közhiedelmet, hogy az orvostudomány fejlődése elsősorban a fertőző
betegségek csökkenésének oka. Az irodalom átfogó áttekintésére
támaszkodva megjegyezte, hogy a halálozási arány csökkenésének időzítése
és mértéke nem állt összhangban az orvosi beavatkozások bevezetésével.
McCormick meglátása rávilágít egy központi témára, amely a történelmi
és epidemiológiai kutatásokban is visszhangzik: hogy számos halálos
betegség eltűnésének elsődleges mozgatórugója nem maga az orvostudomány
volt, hanem az életkörülmények és a közegészségügy széles körű
javulása.
„A
fertőző betegségek ezen megváltozott trendjére általában az
orvostudomány előretörését szokták felhozni a profilaxis és a terápia
terén, de az irodalom tanulmányozása alapján nyilvánvaló, hogy ezek az
incidenciában és mortalitásban bekövetkezett változások nem voltak sem
szinkronban, sem arányosak ezekkel az intézkedésekkel. A tuberkulózis
előfordulásának csökkenése például jóval azelőtt kezdődött, hogy
bármilyen speciális ellenőrző intézkedést, például tömeges röntgen- és
szanatóriumi kezelést bevezettek volna, sőt jóval a betegség fertőző
jellegének felfedezése előtt. A tüdőgyulladás előfordulásának csökkenése
is jóval az antibiotikumok alkalmazása előtt kezdődött. Hasonlóképpen,
a diftéria, a szamárköhögés és a tífusz előfordulásának csökkenése
évekkel a mesterséges immunizálás bevezetése előtt kezdődött, és szinte
azonos mértékben követte ezen ellenőrző intézkedések bevezetése előtt
és után. A skarlát, a mumpsz, a kanyaró és a reumás láz esetében nem
történt konkrét újítás az ellenőrző intézkedésekben, mégis ezek is
ugyanazt az általános mintát követték az előfordulás csökkenésében.
Továbbá a gyermekágyi és a csecsemőhalandóság (egy év alatti) szintén
folyamatosan csökkent, összhangban a fertőző betegségekével, ami
nyilvánvalóan valamilyen általánosan fel nem ismert megelőző tényező
hatására utal. [7]”
Még a
vezető orvosi folyóiratok is elismerték az oltás korlátozott szerepét
bizonyos fertőző betegségek történelmi visszaesésében. A The Lancet –
az orvosi kiadványok egyik legelismertebb neve – 1977-es, a
szamárköhögésről (pertussis) szóló áttekintésében meghökkentő értékelést
adott az oltások bevezetése és a halálozási trendek közötti
eltérésről:
„1937-től
kezdve folyamatos csökkenés volt megfigyelhető, nemenként egyenlő
mértékben. A [szamárköhögés elleni] oltás, amely kis mértékben
kezdődött egyes helyeken 1948 körül, majd országos szinten 1957-ben, nem
befolyásolta a csökkenés ütemét, ha feltételezzük, hogy egyetlen roham
általában immunitást biztosít, mint a legtöbb súlyos gyermekkori
fertőző betegség esetében… Mivel ez a minta 1957 előtt jól bevált,
nincs bizonyíték arra, hogy az oltás jelentős szerepet játszott volna
az események előfordulásának és halálozásának csökkenésében. [8]”
Ez az
őszinte beismerés éles ellentétben áll azzal az uralkodó narratívával,
amely az oltást tartja a gyermekkori betegségek elleni védekezésben
elért fordulópontnak. Az adatok, ahogy a The Lancet is elismerte, más
történetet mutatnak – olyat, amelyben a szamárköhögés okozta
halálozások számának legnagyobb csökkenése jóval azelőtt történt, hogy a
vakcinát országos szinten bevezették volna.
Ahelyett,
hogy a jobb eredmények katalizátora lett volna, úgy tűnik, hogy az
oltás egy már régóta fennálló hanyatlási pályát követett – amelyet
nagyrészt a javuló higiéniai körülmények, táplálkozás és
életkörülmények vezéreltek. A The Lancet közleménye hangsúlyozza a
történelmi trendek kritikai szemmel történő felülvizsgálatának, valamint
a régóta megkérdőjelezetlen feltételezések megkérdőjelezésének
fontosságát.
Összefoglalva,
ezek az eredmények megkérdőjelezik azt az uralkodó narratívát, amely a
közegészségügyi sikerek oroszlánrészét a vakcináknak és az
antibiotikumoknak tulajdonítja. Arra ösztönöznek minket, hogy mélyebbre
tekintsünk, és ismerjük fel azt a tágabb kontextust, amelyben a
betegségek terhei csökkentek – nem elsősorban laboratóriumok és
fecskendők, hanem reformerek, mérnökök, oktatók és az ébredt köztudat
munkájának köszönhetően.
Ahogy René Dubos találóan megjegyezte:
„Mire a
laboratóriumi orvoslás ténylegesen bekerült a képbe, a munka már
messze a befejezés felé haladt a tizenkilencedik század
humanitáriusainak és társadalmi reformereinek köszönhetően… Amikor a
dagály apad a parttól, könnyű abban az illúzióban élni, hogy az óceánt
egy vödörrel ki lehet üríteni. [9]”
A
történelem igazi tanulsága nem az, hogy a tudomány kudarcot vallott,
hanem az, hogy mélységesen félreértelmeztük bizonyos orvosi
beavatkozások – különösen a vakcinák és az antibiotikumok – hatását. A
technológiai áttörések ünneplésére irányuló lelkesedésünkben túl gyakran
figyelmen kívül hagytuk azokat a csendesebb, erősebb erőket, amelyek
átalakították az emberi egészséget: tisztább víz, megfelelő táplálkozás,
biztonságosabb lakhatás, jobb munkakörülmények és az élet alapvető
szükségleteihez való méltányos hozzáférés. Ezek nem az orvostudomány
csodái voltak, hanem a közinfrastruktúra, a társadalmi reform és a
kollektív cselekvés nehezen kivívott győzelmei.
Azzal,
hogy minden elismerést a gyógyszergyáraknak tulajdonítunk, azzal
kockáztatjuk, hogy figyelmen kívül hagyjuk az egészség valódi alapjait –
és ami még rosszabb, hagyjuk, hogy ezek az alapok tovább
erodálódjanak. Ha egészségesebb jövőt akarunk építeni, a tűn és a
tablettán túl kell látnunk. Vissza kell szereznünk és újra be kell
fektetnünk azokba az eszközökbe, amelyek valóban átalakították a
társadalmat: az igazságosságba, a méltóságba, a tiszta környezetbe és az
egymásról való gondoskodás közös akaratába. Emlékezzünk arra, mi hozta
meg a valódi különbséget – és biztosítsuk, hogy ezek a tanulságok ne
vesszenek el az orvosi modernitás mítoszai miatt.
Írta, Roman Bystrianyk
[1] Thomas McKeown, Az orvostudomány szerepe: álom, délibáb vagy nemezis? 1979, Princeton University Press, 93. o.
[2] Edward H. Kass, Fertőző betegségek és társadalmi változások, The
Journal of Infectious Diseases, 1971. január, 123. évf., 1. sz., 111.
o.
[3] Matthew Smallman-Raynor és Andrew Cliff, A járványos Britannia
atlasza: Huszadik századi kép, 2012, Oxford University Press, 52. o.
[4] Fertőző betegségek epidemiológiája: elmélet és gyakorlat,
szerkesztette: Kenrad E. Nelson és Carolyn Masters-Williams, 51–52. o.
[5] Fertőző betegségek epidemiológiája: elmélet és gyakorlat,
szerkesztette: Kenrad E. Nelson és Carolyn Masters-Williams, 52. o.
[6] Fertőző betegségek epidemiológiája: elmélet és gyakorlat,
szerkesztette: Kenrad E. Nelson és Carolyn Masters-Williams, 52. o.
[7] Dr. WJ McCormick, „C-vitamin a fertőző betegségek megelőzésében
és terápiájában”, Archives of Pediatrics, 68. kötet, 1. szám, 1951.
január.
[8] „Vaccination against whooping-cough: Efficacy Versus Risks”
(Szamárköhögés elleni oltás: hatékonyság kontra kockázatok), The Lancet,
1977. január 29., 236., 237. o.
[9] René Dubos, Az egészség délibábja (Mirage of Health).
Forrás: https://open.substack.com/pub/romanbystrianyk/p/the-charts-dont-lie?utm_campaign=post&utm_medium=web
https://orvosokatisztanlatasert.hu/a-grafikonok-nem-hazudnak-a-fertozo-betegsegek-mar-a-vakcinak-es-antibiotikumok-elott-is-szabadesesben-voltak/
